Münchausen az idegklinikán*

 

Az Irodalmi Múzeumban

K. L.: Kezdjük vagy várjuk meg a kávét?

Én: Kezdjük, majd legföljebb leállunk.

 
Azok a vékony blúz alatt, helyben süvöltő,
tömör ágyúgolyók, közepükön a bimbózó gyutaccsal…
Élet és halál közt ingáztam rajtuk, oda-vissza…
Csíkos ruhás lágerlakó s fehérköpenyes őre,
és köztük a végtelen szakadék, a kórházfolyosó.
Ha ezt a nőt befűzöm, súgta a fülembe
az élni akarás őrült szelleme, élek!
Az altatótól nem láttam egy mondatnál tovább –
ha szóról szóra tántorogva egy szakasszal előbbre jutottam,
meg kellett kérdeznem, hogy mit is mondtam az előbb,
majd megint egy mondat…föl, a Mount Everestre…
Az őrült teherhordó végül elimbolygott a táborhelyig;
kivert a víz, nem kaptam levegőt,
de összefogottan beszéltem,
és ő az elképedéstől lehuppant mellém, a padra.
Harmadnap már az orvosi szobában
beszélgettünk, ahova bejött Dr. Szobor Bertalan
és minden jóérzésű idegorvos nevében hüvelykujjával rámbökött
és azt kérdezte: „Ő ki?” A társadalom
szimata nem csalt. Nem csak egymás testének vadító mágnesét
táncoltuk körbe e félig öntudatlan, nászi táncban,
de én egy működő család tollpaplan melegét is,
ő meg, aki éppen abban fuldokolt, ami nekem hiányzott,
a szabadság lidércét, mely a művészet lápjára csalta,
hamis hangokat bűvölve elő egy légben úszó hegedűből,
a diplomás orvos köpenyébe bújt, leendő családanyát.
Az értelmiség pókerarccal vette tudomásul
a felnőtt nő és a kóbor suhanc szerelmét;
1958, más gondja is volt…
Ha életben maradt és épp nem ült: a házibulik!
„Te tényleg verset írsz?”, tépett ki egy makacs dugót
a literes borosüvegből
a középkor és a sajátunk közt tangózó Szűcs Jenő.
Aztán a napokat járó malom megőrölte az újabb nemzedéket.
Megírtam versben, hogy küldték ki a szülei Svájcba,
hogy mit álmodtam róla itthon és Dél-Indiában,
verset csináltam még a halálából is…
Saját hajamnál fogva kiemeltem magam a mocsárból –
egy kopár földkupacra, ahol svungosan összegezem a semmit,
hogy a bölcsesség nem tudhatja azt, amit az őrület tudott,
hiába szívja halálig egy gyötrelmes kép kábítószerét –
1958 nyara, a sötét Géza (Beloiannisz) utca:
a rozsdás vasredőnynek dőlve vinnyogunk,
és egész testünkben reszketve, összekoccanó fogakkal
kéken s narancssárgán sistergő lángot fújunk, mint a tűznyelők.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]