|
Az Irodalmi Múzeumban
K. L.: Kezdjük vagy várjuk meg a kávét?
Én: Kezdjük, majd legföljebb leállunk.
|
| Azok a vékony blúz alatt, helyben süvöltő, |
| tömör ágyúgolyók, közepükön a bimbózó gyutaccsal… |
| Élet és halál közt ingáztam rajtuk, oda-vissza… |
|
| Csíkos ruhás lágerlakó s fehérköpenyes őre, |
| és köztük a végtelen szakadék, a kórházfolyosó. |
|
Ha ezt a nőt befűzöm, súgta a fülembe |
| az élni akarás őrült szelleme, élek!
|
| Az altatótól nem láttam egy mondatnál tovább – |
| ha szóról szóra tántorogva egy szakasszal előbbre jutottam, |
| meg kellett kérdeznem, hogy mit is mondtam az előbb, |
| majd megint egy mondat…föl, a Mount Everestre… |
| Az őrült teherhordó végül elimbolygott a táborhelyig; |
| kivert a víz, nem kaptam levegőt, |
| de összefogottan beszéltem, |
| és ő az elképedéstől lehuppant mellém, a padra. |
|
| Harmadnap már az orvosi szobában |
| beszélgettünk, ahova bejött Dr. Szobor Bertalan |
| és minden jóérzésű idegorvos nevében hüvelykujjával rámbökött |
| és azt kérdezte: „Ő ki?” A társadalom |
| szimata nem csalt. Nem csak egymás testének vadító mágnesét |
| táncoltuk körbe e félig öntudatlan, nászi táncban, |
| de én egy működő család tollpaplan melegét is, |
| ő meg, aki éppen abban fuldokolt, ami nekem hiányzott, |
| a szabadság lidércét, mely a művészet lápjára csalta, |
| hamis hangokat bűvölve elő egy légben úszó hegedűből, |
| a diplomás orvos köpenyébe bújt, leendő családanyát. |
| Az értelmiség pókerarccal vette tudomásul |
| a felnőtt nő és a kóbor suhanc szerelmét; |
| 1958, más gondja is volt… |
| Ha életben maradt és épp nem ült: a házibulik! |
| „Te tényleg verset írsz?”, tépett ki egy makacs dugót |
| a középkor és a sajátunk közt tangózó Szűcs Jenő. |
|
| Aztán a napokat járó malom megőrölte az újabb nemzedéket. |
| Megírtam versben, hogy küldték ki a szülei Svájcba, |
| hogy mit álmodtam róla itthon és Dél-Indiában, |
| verset csináltam még a halálából is… |
| Saját hajamnál fogva kiemeltem magam a mocsárból – |
| egy kopár földkupacra, ahol svungosan összegezem a semmit, |
| hogy a bölcsesség nem tudhatja azt, amit az őrület tudott, |
| hiába szívja halálig egy gyötrelmes kép kábítószerét – |
| 1958 nyara, a sötét Géza (Beloiannisz) utca: |
| a rozsdás vasredőnynek dőlve vinnyogunk, |
| és egész testünkben reszketve, összekoccanó fogakkal |
| kéken s narancssárgán sistergő lángot fújunk, mint a tűznyelők. |
|
|