|
Az Irodalmi Múzeumban
K. L.: Kezdjük vagy várjuk meg a kávét?
Én: Kezdjük, majd legföljebb leállunk.
|
| Első, őrült szerelmem, M. Zs., |
| világszép indiánnő, két gyerekkel |
| és egy elrontott házassággal, huszonhét évesen, |
| eperzamatú száj, s a két szülés után is |
| a kívül-belül menekülő élő unokahuga. |
|
| A tizenkilenc éves szörnyeteg, |
| kívülről Rómeó, belülről Quasimodo, |
| aki remekműveknek gondolta saját hupikék verseit, |
| nem a családba szeretett bele, |
| de ott téblábolt köztük a lakásban, |
| ahol minden lebegett, mint a helyhiány miatt |
| az előszoba plafonjára fölfüggesztett túrabiciklik. |
|
| aki a másikkal pótolná ki a maga hiányzó felét – |
| nem tudtuk a lépéseinket mérlegelni; |
| újból és újból ívet vont a testünk |
| s kivágta a biztosítékot. |
| Botrány botrány után, két éven át. |
| Az örvénylő őrületben egy fix pont volt: az anyja, |
| az apró, korán őszülő, tömör kariatida, |
| aki a mindennapok terhével a vállán |
| emberibb ember volt annál, hogy bejusson a felső tízezerbe, |
| és akiben mégis volt valami emberfölötti, |
| mintha egy lepke csapongani tudna |
| a megszorított prés alatt… |
| A konyhában, a két hokedlire állított fateknő fölött, |
| a mosás gőzében hallgatta rögeszmés monológomat, |
| hogy elveszem a lányát két gyerekkel, |
| csak jelenjenek meg a verseim… |
| Bölcs volt s a maga módján pszichológus, mindent rámhagyott… |
| A teknő peremén (belém égett a kép, |
| mint sistergő húsba a marhabélyeg) |
| ég felé meresztette száz lábát a súrolókefe. |
|
| Szívtépő románc, közhelyes befejezéssel – |
| a kórházba még utánam telefonált, |
| aztán föladta, ahogy én is… |
| Nem is volna az egészről mit mondanom, |
| ha közben nem tornyosult volna fölénk a fekete partfal, |
| a masszív reménytelenség, hogy az ötvenes évek |
| örökké fognak tartani. Örökké vagy semeddig: |
| az állat ösztöne volt, amitől megbokrosodtunk, |
| az életé, mely szenvedélyünkkel jelezte |
| föld és levegő finom remegését |
| a minden skálán túlnyilalló főrengés előtt. |
|
|