Első szerelmem románca*

 

Az Irodalmi Múzeumban

K. L.: Kezdjük vagy várjuk meg a kávét?

Én: Kezdjük, majd legföljebb leállunk.

 
Első, őrült szerelmem, M. Zs.,
világszép indiánnő, két gyerekkel
és egy elrontott házassággal, huszonhét évesen,
eperzamatú száj, s a két szülés után is
mesterhegedű-csípő –
a kívül-belül menekülő élő unokahuga.
A tizenkilenc éves szörnyeteg,
kívülről Rómeó, belülről Quasimodo,
aki remekműveknek gondolta saját hupikék verseit,
nem a családba szeretett bele,
de ott téblábolt köztük a lakásban,
ahol minden lebegett, mint a helyhiány miatt
az előszoba plafonjára fölfüggesztett túrabiciklik.
Két félig sikerült lény,
aki a másikkal pótolná ki a maga hiányzó felét –
nem tudtuk a lépéseinket mérlegelni;
újból és újból ívet vont a testünk
s kivágta a biztosítékot.
Botrány botrány után, két éven át.
Az örvénylő őrületben egy fix pont volt: az anyja,
az apró, korán őszülő, tömör kariatida,
aki a mindennapok terhével a vállán
emberibb ember volt annál, hogy bejusson a felső tízezerbe,
és akiben mégis volt valami emberfölötti,
mintha egy lepke csapongani tudna
a megszorított prés alatt…
A konyhában, a két hokedlire állított fateknő fölött,
a mosás gőzében hallgatta rögeszmés monológomat,
hogy elveszem a lányát két gyerekkel,
csak jelenjenek meg a verseim…
Bölcs volt s a maga módján pszichológus, mindent rámhagyott…
A teknő peremén (belém égett a kép,
mint sistergő húsba a marhabélyeg)
ég felé meresztette száz lábát a súrolókefe.
Szívtépő románc, közhelyes befejezéssel –
a kórházba még utánam telefonált,
aztán föladta, ahogy én is…
Nem is volna az egészről mit mondanom,
ha közben nem tornyosult volna fölénk a fekete partfal,
a masszív reménytelenség, hogy az ötvenes évek
örökké fognak tartani. Örökké vagy semeddig:
az állat ösztöne volt, amitől megbokrosodtunk,
az életé, mely szenvedélyünkkel jelezte
föld és levegő finom remegését
a minden skálán túlnyilalló főrengés előtt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]