| Álmomban megint Boston felé vezetek – |
| mézben fuldokló nyár, az ingatag faágon |
| szédülten áriázik egy világsztár énekesmadár: |
| Ah, élni, élni, mily édes, mi szép! |
| Árnyék mester ráunt a versre, videózik inkább |
| élet és halál közt, a senkiföldjén, |
| ahol Hölderlin erdőben eltévedt lelkeként bolyongunk |
| és összefüggéstelen félszavak morzsáit szórjuk el az úton, |
| hogy hazataláljunk az emlékezet sűrűjéből sajgó, édes ízhez… |
| Egy mellékúton hullámvasutazom, hogy lássam a tájat; |
| rögtön fölébreszt majd egyszerre három időben feszülő hólyagom – |
| de most még álmodom és járni tudok a fogalmak otromba mankói nélkül, |
| és a világban minden úgy van jól, ahogy van, |
| s a napsütés hamis aranya gurul szét a Föld nagy asztalán. |
|