Vendégelőadók^*

1 Ginsberg fél arca béna, én egy imbolyogva mozgó roncs vagyok… A Vörösmarty téren ültünk, a teraszon – on a sunny day, ahogy virágdíszes dedikációjában írta, mikor átizzadt mezként kicseréltük Összegyűjtött Verseinket. „Mindent elértem, amit az ember költőként elérhet Amerikában; Gregory meg az utcán él, s ma jobb verseket ír, mint én.” A Parnasszus-tanszék tanárai – az ifjúság maró füstje a csontjukba ivódott, így hát csontig pusztulva is azt képzelhetik, hogy lélekben ma is fiatalok… A tagolatlan üvöltés? A világ süketítő árvasága? Két rendezett külsejű, megbízható úriember, akit egyből kiszúr fix pontnak (– Megmondanák, hol van a buszmegálló?) egy eltévedt turista Abu Dhabiból.   2 Vagy mindez csak a látszat, és Isten szeme, amit én rögtönöztem Allen virágára válaszul az előzéklapra rajzolt földgörbület fölé, derűsen pihenhetett volna rajtunk, veszendő, félnótás bárdokon? A Brooklyn College hatvanéves, meghívott vendégprofesszora a Mátyás-pincénél, öt száját tátó olasz selyemfiú gyűrűjében, földre tett szatyra mellett mutatja be a kínai gyógytánc lassú, a test egyensúlyát szilárdító lépéseit; én meg hiszek a logika megülte vadlóban, a versben, hogy átugorhatja a szakadékot, hová a lesántult gépöszvér zuhan. Bolond a bolondtól, a homlokunkat összekoccantjuk, búcsúzkodunk, vendégelőadók egy törékeny utópiából – tartósabb rögeszme ez s keményebb anyagból van a technikánál, melyet a halálfélelem hidege ráz földszerte dörgő vashídjaival.