| A valóságba vakult tekintet… Kit érdekel a ló? |
| A költészet, a forró hangulatú országgyűlés |
| fölpattan és kiált: Vitam et sanguinem!;
|
| az örök értékek mellett nem ér rá még a zabbal is törődni… |
| Nekem a háború után, hogy életben maradjak, |
| meg kellett tisztítanom a fogalmakat; |
| a szemem láttára lett hamuvá a Filozófiai Szótár, |
| egy marék emberség többet ért tíz magasztos alapelvnél… |
| A sár szitáján próbáltam hát áttörni a sugaras gyümölcsöt, |
| hogy a finom masszában fölfedezhessem a mennyeit – |
| égi és földi sablon nem illeszkedett, |
| csak a résen át beszűrődő fény volt hiteles: |
| egy szemnyílásnál keskenyebb rés nyílt előttem terepül |
| visszanyerni a vakító méretek világóceánját. |
|
| A nemzedékek között nincs megértés. |
| Az utánunk jövők az elfogultságukat vasalják be rajtunk, |
| mint én a magamét az elődeimen, |
| a saját szemüket, kezüket, lábukat… |
| A naiv föltételezés, hogy a jó a jóval összefoghat – |
| a tanmesékben… vagy majd halálunk után; |
| addig mindennél fontosabb a kaptafa. |
| Öreg vagyok ahhoz, hogy ráhúzzam magam, |
| hogy ne fütyüljek szilárd csapatszellemünkre. |
| Véren vettem minden költői műfogásomat; |
| egy gyerek fizetett értük, kockára téve, |
| amiről sejtelme sem volt, a felnőtt ép eszét. |
| Egy sejt, ha a mindenség programja van beleírva, |
| a mindenség maga. A puszta elv csak oszló eszme-gőz. |
|
|