Egy estém otthon*
| Ma este megint beteg vagyok. |
| Csont úr, a végrehajtó begomolyog a szobába – |
| zárt ajtó, fal meg se kottyan neki –, |
| föl-alá járkál, beül a székembe, fölpróbálja a szemüvegeimet, |
| tárgyilagosan fölméri a félholt fetrengő anyagi helyzetét: |
| „A szorgos évek eredménye… szép kis kupleráj… |
| könyvek a plafonig, a padlón szétszórt kéziratpapír…” |
| Ügyet se vetek rá, görcsösen lehunyt szemmel |
| az élet képeit memorizálom, az öt világóceánt |
| és egy női arcot, ahogy őrült madárként röpül |
| az élvezéstől vak, sugárzó semmiben. |
| A forró képtől elpárállik a jeges lehelet; |
| Csont úr a homlokát törli, ő se bírja a frontátvonulást: |
| „Megyek is. Épp csak benéztem. Majd még jövök.” |
|
A beteg Pilinszky*
| Hatszor olvasta föl nekem a Beszélgetések első oldalait, |
| és mindig ugyanazoknál a fordulatoknál sírta el magát; |
| lázasan ivott rá a gyógyszerre, aranyló rizlingködben élt |
| a csillagok áramtól vibráló drótkerítése közt, |
| mintha teremtő istenét Fjodor Mihajlovicsnak hívnák, |
| és ő lenne, fél lábán zoknival, a Félkegyelműje… |
| Ki tehetett volna érte már bármit is? |
| A hatvanas évek elején együtt kóboroltunk, Zoro és Huru: |
| megbénított sistergő verssora, a kazánból kicsapó gőz, |
| de démonian ártatlan, kiscserkész lénye is; |
| én táncoltam a nőkkel, ő megbabonázta őket, |
| aztán megrémült és üzent nekik, hogy belázasodott… |
| A hús egy marék hó, hát lavinaként mennydörög a mélybe, |
| nem tartja föl sem a verses zsindelytető, sem a hit vasbetonfala. |
|
Tóth Árpád*
| A költészet édes, romlandó rímei… |
| A kamaszkor képzeli ilyennek a költőt – |
| egy trópusi rostokat ronggyá surrogó cukormalomnak |
| a félszűz kontinens vénuszdombján, Brazíliában: |
| a gyarmatosító a tökével gyarmatosít, |
| indián gyereknők, néger dajkák, fehér apácák, |
| s a gyümölcsbél-szóból csurog a szexualitás… |
| E túlédes kaland után ráéhezünk a keserűre, |
| és később elő is villan a cingár szerkezet, |
| valami rozsdás poroló egy koszlott bérházudvaron, |
| ráaggatva az életünk, a szegénység és a tüdőbaj… |
| Nem épp vonzó a pályabér, az üres égben izzó tűzgolyó, |
| dehát mit várjunk ötven évesen a sivatagban – |
| húzok egyet a verses kulacsból, szememben káprázó jövőkép. |
|
Csináld magad*
|
Nádas Péternek
| Nem költő, aki nem kérdezi: „Van-e Isten?” |
| S vonaglanak a léha válaszok, a van, a nincs… – |
| Elképzelem az első lángészt… Félig még majom, |
| a tűzfényben csillognak roppant rágóizmai, |
| s kiugró szemöldök-eresze alól bámul a csillagszitát rázó sötétbe… |
| Nem tudhatta, hogy az, amit föltalál, kombinált fogó, |
| egy sokféleképp használható szerszám a mindenség-szereléshez, |
| ha kell, mítosz, ha kell, matematika… |
| Az ihletére hallgatott és azt makogta: „Ő… izé… ez az!” |
| Mi más a végtelen hibája, ha nem az, hogy nem fér a fejünkbe? |
| Embernek istene is emberi, csak fölnagyítva; |
| minden a kotnyeles ezermesterre vall: |
| a földi eresztékek a mennyei ácsolatban, |
| s főképp a halhatatlanság, a fordított halál. |
|
A klubtagság szent ügye*
| Fiatal fejjel a modor az istenünk; |
| a nemzedék, mint olyan, hordában vadászik a mamutra |
| és fölfalja a régi stílus unalmas öregeit. |
| Egy lábszárcsontot szopogatva léptem át a férfikorba én is, |
| hogy attól fogva rühelljem a testületeket. |
| A költészet magányos mesterség, akár a jaguáré, |
| csak lényege az, ami oszthatatlanul közös: |
| az egymást tükröző külső és belső végtelen… |
| A magam módján én is környezetvédő vagyok: |
| a belső dzsungel lassú pusztulása közben |
| nincs fontosabb, mint névről ismerni minden teremtményt… |
| Az irodalom vak, az írókra figyel; |
| a lélek (vagy minek nevezzük) a csapongó Napra – |
| a tűzmadár a gyászfeketére hullatja izzó tollait. |
|
Helyi szokások*
| Egy olyan országban írni, ahol a szabók méterrúdja |
| hol egy méter húsz, hol kilencven centi, |
| csak jó szemmértékkel és erős jellemmel lehet. |
| Odüsszeusz, mint jellem? Nem is képtelenség – |
| csak képzeljük Homéroszt bizánci görögnek! |
| A levegő fuldoklik a sűrű aranyozástól; |
| az eszme és az elleneszme mindent akar birtokolni, |
| vakon és bosszúszomjasan, mint a féltékeny asszonyok… |
| Van-e itt kihívóbb viselkedés, mint a természetesség? |
| Súlyosabb vétek, mint a menthetőért alkudozni, |
| ha egyszer fényesebben csillog a minden menthetetlen? |
| Az árvíz és aszály sújtotta búzaföld fölött |
| a filozófia disznószemű, szakállas és kövér docense töpreng, |
| nincs tökéletes gyomirtó, hát vesszen az egész! |
|
Összegyűjtött versek*
| A valóságba vakult tekintet… Kit érdekel a ló? |
| A költészet, a forró hangulatú országgyűlés |
| fölpattan és kiált: Vitam et sanguinem!;
|
| az örök értékek mellett nem ér rá még a zabbal is törődni… |
| Nekem a háború után, hogy életben maradjak, |
| meg kellett tisztítanom a fogalmakat; |
| a szemem láttára lett hamuvá a Filozófiai Szótár, |
| egy marék emberség többet ért tíz magasztos alapelvnél… |
| A sár szitáján próbáltam hát áttörni a sugaras gyümölcsöt, |
| hogy a finom masszában fölfedezhessem a mennyeit – |
| égi és földi sablon nem illeszkedett, |
| csak a résen át beszűrődő fény volt hiteles: |
| egy szemnyílásnál keskenyebb rés nyílt előttem terepül |
| visszanyerni a vakító méretek világóceánját. |
|
| A nemzedékek között nincs megértés. |
| Az utánunk jövők az elfogultságukat vasalják be rajtunk, |
| mint én a magamét az elődeimen, |
| a saját szemüket, kezüket, lábukat… |
| A naiv föltételezés, hogy a jó a jóval összefoghat – |
| a tanmesékben… vagy majd halálunk után; |
| addig mindennél fontosabb a kaptafa. |
| Öreg vagyok ahhoz, hogy ráhúzzam magam, |
| hogy ne fütyüljek szilárd csapatszellemünkre. |
| Véren vettem minden költői műfogásomat; |
| egy gyerek fizetett értük, kockára téve, |
| amiről sejtelme sem volt, a felnőtt ép eszét. |
| Egy sejt, ha a mindenség programja van beleírva, |
| a mindenség maga. A puszta elv csak oszló eszme-gőz. |
|
|
Jancsó Miklóssal a kasumigaseki-ház harmincharmadik emeletén*
| A magyarok történelme… a rossz választásoké… |
| Húsz év óta most először beszéltünk hosszabban, Japánban; |
| a távolság Einstein világtörvénye szerint megmutatta, |
| hogy még mindig egy akolból valók vagyunk: |
| a régi rokonszenv fűtötte hang és a legújabb viccek… |
| Persze, a narancsszínű láng, az ifjúság lélegzete, |
| amit mélyen beszívtunk, mint a cigarettafüstöt, |
| hogy filmek és versek képében fújjuk vissza a világba – |
| hát istenem… Melyik csatának nincsenek halottai? |
| Tüzet nyeltünk, hogy megtanuljuk, minek mi az ára. |
| A csillagok alatt, a mind tömörebb, örök éjszakában |
| két otthon ismert név battyog a Sakuradamon-állomás felé: |
| két öregember, épp csak az egyikük fiatalabb. |
|
Élet a Ginzán*
| Nem maga a hatalmas, óceánfekete tömb, |
| csak locsi-fecsi hullámzás: az élet képe ez! |
| A minden piactéren bizsergő elektromosság. |
| mielőtt trón, székváros, aprópénz, ország a föld alá merül, |
| hogy jöjjön az új évezred tollsöprűvel és exkavátorokkal |
| s kiássa azt, amit egy gyerek a homokozóban hagyott, a formát… |
| Múlt s jövő közt, az emeletes üvegkalicka-büféből kitekintve |
| kétféle értelemben is jelen vagyok: |
| alattam zajtalan óraként működő autók mutatják a kort – |
| ízlése szerint most látom a legszebbet a Földön… |
| Szegény voltam, hát én is föltettem magamban, |
| hogy utolsó falatig kieszem a tálból a világot; |
| könnyezve gyűröm le a gombócokat: Bombay, New York, Tokió; |
| előttem literes söröskorsóban párállik a halál hidege. |
|
A hülye test*
| A hülye test, a hülye test – nem ismételhetjük elégszer… |
| Lehajolunk egy aranyrögért, megroppan a csigolyánk; |
| Petrarca Laurája horkol: orrsövényferdülés… |
| Az egyik baj, ahogy illik, hozza a másikat, |
| a bajok határtalan változatosságát – |
| minden sejt egy-egy akna, a lankás dombvidéken, |
| hol mámoros pókként sétált öt ujjunk, |
| egyszerre csak fölrobbanunk: a fölvevőgép csillogó tekintete |
| közönyösen söpör végig a húscafatokon… |
| Az ifjúságnak jól jön a gyönyörtől súlyos kölönc, |
| másképp még elrepülne; a hosszútávúszó öregedés viszont |
| egy mocsárban tempózik, s vicsorítva arra gondol, |
| hogy bármilyen bűzölgő láp is ez, legalább együtt… – |
| majd elsüllyed, s nem marad belőle más, csak a buborékok… |
|
Vendégelőadók*
| Ginsberg fél arca béna, én egy imbolyogva mozgó roncs vagyok… |
| A Vörösmarty téren ültünk, a teraszon – on a sunny day,
|
| ahogy virágdíszes dedikációjában írta, |
| mikor átizzadt mezként kicseréltük Összegyűjtött Verseinket. |
| „Mindent elértem, amit az ember költőként elérhet Amerikában; |
| Gregory meg az utcán él, s ma jobb verseket ír, mint én.” |
| A Parnasszus-tanszék tanárai – |
| az ifjúság maró füstje a csontjukba ivódott, |
| így hát csontig pusztulva is azt képzelhetik, |
| hogy lélekben ma is fiatalok… |
| A tagolatlan üvöltés? A világ süketítő árvasága? |
| Két rendezett külsejű, megbízható úriember, |
| akit egyből kiszúr fix pontnak (– Megmondanák, hol van a buszmegálló?) |
| egy eltévedt turista Abu Dhabiból. |
|
| Vagy mindez csak a látszat, és Isten szeme, |
| amit én rögtönöztem Allen virágára válaszul |
| az előzéklapra rajzolt földgörbület fölé, |
| derűsen pihenhetett volna rajtunk, veszendő, félnótás bárdokon? |
| A Brooklyn College hatvanéves, meghívott vendégprofesszora |
| a Mátyás-pincénél, öt száját tátó olasz selyemfiú gyűrűjében, |
| földre tett szatyra mellett mutatja be a kínai gyógytánc |
| lassú, a test egyensúlyát szilárdító lépéseit; |
| én meg hiszek a logika megülte vadlóban, a versben, |
| hogy átugorhatja a szakadékot, hová a lesántult gépöszvér zuhan. |
| Bolond a bolondtól, a homlokunkat összekoccantjuk, búcsúzkodunk, |
| vendégelőadók egy törékeny utópiából – |
| tartósabb rögeszme ez s keményebb anyagból van a technikánál, |
| melyet a halálfélelem hidege ráz földszerte dörgő vashídjaival. |
|
|
Házat, hazát…*
| Házat, hazát, Horatiust, Illyést; na igen, az egészet…
|
| De főképp ezt a selyembársony pórusokkal barlangos vizet: |
| egy kamasz képzelhetné ilyennek a Föld ölét, |
| hogy mi lehet a fűzöld háromszög alatt – |
| a pokol kénkő kútja, ez az opálderengésű tó, |
| partján a német turistákkal, pecsenyesütővel, |
| hogy vizében évente megmerülve mérjem, |
| mennyit szorít ki belőle az életem. |
| Nyár van: a falusi bunkóból lett daliás dugattyú, a hímtag |
| büszkén jár föl-alá a lágy közegben, semmi baj; |
| neki sajátmaga az út, az igazság, az élet – |
| a célvak fölfedezőt nem tántorítja vissza a gombafelhő, |
| világnagy villanással merül az anyag ölébe; |
| aztán sötét és semmi, semmi és sötét… |
|
A betegség hétköznapjai*
| Könnyű Szent Györgynek ledöfni a sárkányt, |
| a szárnyas féreg egy hörgéssel kiadja a lelkét; |
| a betegség, a sári kis kígyó csak aprókat sziszeg… |
| Isten (nevezzük így) trükkje a variáció; |
| egy végtelen számítógépet programozva |
| a sötét képernyőre fölviszi a hajnalcsillagot, |
| meg-n-szerezi, sóhajt, hátradől… |
| Fiatalon ököllel vertem márvány lábait |
| valami imakönyvbe illő, híg-barokk szoboralaknak: |
| hát nem köhögsz a húsfekete füsttől? |
| Most látom, hogy hajlik el szél a szél elől: |
| se figura, se talapzat – egy rejtélyes mobil;
|
| a végtelenben az a vicc, hogy az, aminek hívják – |
| halványulok, belémosódom, eltűnök, hozsánna… |
|
A jóslat*
| Vagy már a balsorsban sem bízhatunk meg, mint szolgáltatásban? |
| Az agysebészeten aláírtam a nyilatkozatot, |
| hogy saját felelősségemre festetem meg az agyam |
| (kockásra, ha lehet, suttogtam kiszáradt szájjal magam elé, bátorításul), |
| s az elszakadni látszó szál mégis továbbgombolyodik… |
| Az ötvenes évek mélyén a lecsúszott dzsentriből lett kocsikísérő, |
| aki anyám tenyerében nem tudta elolvasni a vonalakkal rejtjelezett jövőt, |
| az enyémben, ahogy ő mondta, „hosszas irodalmi harcot |
| és valami külfölddel kapcsolatosat” talált. |
|
Jól fogja bírni, mondta az álmélkodó kamasznak… |
| A jós nem költő, hogy bízzon az emberekben. Vak, vagy legalábbis sörszagú, |
| műveletlen és babonás, de látja, amit én nem, |
| hogy túlélem, és ott állok a nyolc csomag között |
| egy apokrif Shakespeare-sort rögtönözve: „Fel, Amerikába!” |
|
Az őszülő kalandor*
(Northwestern Airlines, Flight No. 065; „Look to Northwest”)
| Új óceán, új élet, új fölfedezések – |
| igazán semmiség az Admirálist bepalizni: |
| a félvak, koldus alkirályt, hogy még újjászülethet, |
| a javíthatatlan álmodozót, hogy újra kezdheti… |
| Miért is ne? És miért ne itt, Bostonban? Miért ne Északon? |
| Beton, beton, beton, beton, a szemhatárig, azon is túl, |
| de mibe kerül nekem ebből tengert költeni, |
| és a tengerre napsütést, s a napsütésbe vakító vitorlát, |
| s a kifutópálya köré karibi indiánokat? |
| Utálom ezt a sebezhető, léha költőt, |
| de egy porcikám sem létezhet nélküle… |
| Fölszállunk. A csábos földrész följebb húzza combján a szoknyát. |
|
Kisasszony, kérdezem rekedten, meggondolta ezt?
|
| S a fülemben eget-földet rázva dobol a vér. |
|
A mennydörgő födém alatt’*
(Hamline University, St. Paul, Minnesota)
| Nincs a valóságénál kiismerhetetlenebb szeszély; |
| amit érteni vélünk, csak a hártya, két oldalán a sejtnedv-óceán – |
| túl sok egy életen át rettegni tőle, |
| hát emberiesítjük, és azt mondjuk, humora van… |
| Ki tudja, mit tenne jóvá, és miért most az élet, |
| a háborút, a kórházakat, a meg nem szerzett diplomát? |
|
Késő, késő, kuncog Professor Orban of Hungary, |
| már megcsapta a sötét léghuzat, s ha nyomorék is, |
| őrjöngő kamasz-lényéhez képest már-már szabad… |
| Ezt adja el valami fényes, tévé-hirdette bóvliért? |
| Itt ülök a csillogó császárkorban, zümmög a légkondicionálás, |
| a barbárok komplikált lelkületére oktatom az együgyű rómaiakat – |
| súlyosabb annál birodalmuk repülőktől repedező, mennydörgő födémje, |
| hogysem aládúcolhatnám meszes gerincoszlopommal. |
|
(Eyewitness News, Channel Five, Minneapolis-St. Paul)
| Északi táj hó nélkül: mintha a fürdőszobában rányitnánk valakire… |
| A hó nem csak a megadás fehér lepedője, |
| melyet az élet vert serege tűz ki a hódító Jégherceg előtt, |
| de az azonosságtudat szilárdra taposott alapja is: |
| északi az, aki élni tud rajta, |
| aki a fagyott földön csikorgatja a motoros hóekék acélfogát… |
| A jó és rossz mindig helyhez és időhöz kötött, |
| nincs vérengzőbb gyilkos, mint a magából kifordult köznapi – |
| bízzam talán én is abban, hogy jön a hó s minden mocskot befed? |
| Késő takaró lenne ez az ötven éves, hazai hideglelésre. |
| Az én telemben Lear király bolyong egy hepehupás pusztaságon, |
| s valami érthetetlen, idegen nyelven üvölti, |
|
fújj, szél, és karjában az új világ reménye, |
| a jószándékú, együgyű, kenderkötéllel megfojtott királylány. |
|
A konzervatív hullám*
(„Amerika,” ABC miniseries, nationwide release)
| A konzervatív szónokkal nem az a baj, hogy tiszteli a hagyományt; |
| a hagyomány élet, s az élet patak, mely egy rejtett forrásból eredve |
| végül is újból elrejtőzik, s most az óceánban – |
| az eszmék körforgása, mint a vízé… |
| Hanem mit szóljunk arról a csökönyös buzgalomról, |
| mely a francia forradalom véres dézsájában |
| a Bourbonok liliomos gatyáját akarná kimosni, |
| valami bunkó herceg elegáns szakállkáját használva súrolókefének? |
| A konzervatív szemüvege kicsinyít: |
| e konok fénytörésben a dühös próféták biciklitolvajok, |
| s az emberiség ott áll tetten érve, |
| amikor épp ellopná egy nebraskai háziasszony levesporát; |
| a szamár n-edik hatványa is szamár, |
| és dühösen ordít, mert bőszíti a fényes lázadás-bukás-föltámadás. |
|
A szédítő méretkülönbség*
(Minnesota Public Radio, Metro area traffic report)
| Nagy ország; érzem a roppant test működését, |
| a Kanadától Mexikóig táguló tüdőt, |
| ahogy most összeszűkül s kifújja a kocsik miriádját |
| a délutáni, őrjöngő csúcsforgalomba; |
| sávot váltok, gyorsítok, fékezek – |
| egy közülük: a kölcsönös függőség ritmusában… |
| Egy közülük? Nevetséges! Könnyebb a tevének a tű fokán… |
| Sok mindent szeretek itt, de semmit sem úgy, |
| mint azt, hogy többé nincs mit irigyelnem tőlük – |
| a világ milyen csodája változtathatna rajtam, |
| azon, hogy főképp az vagyok, ami innen hiányzik: |
| a minden-testközelben-zajlik, a szűk-ingnyak méretek? |
| Nincs mit várnom az emberiség eregette, színes szappanbuboréktól; |
| egy létező országban utazom; hol ki nem állhatom, hol szeretem… |
|
A kalandozások vége*
(A KSTP TV publication: „AIDS – What to Know About It?”)
| Az élet, a nagy forradalmár született középutas, |
| különb s különb mutációkkal kísérletezik, |
| majd tabula rasa-t csinál egy elemi csapással – |
| középarányost számol, kiegyenlít, újrakezd… |
| Most is, nicsak, a sokféle szabadosság sehova sem vezet, |
| az emberek összevissza kefélnek, szónokolnak, háborúznak – |
| és akkor még nem is szóltunk a hangos kisebbségiekről: |
| gallok, kelták, illírek, írók, föltalálók, analfabéták, buzik… |
| Magára vessen a rézzel futtatott aranykor, ha csak ennyire telt neki, |
| a szabadság helyett a szabad hetyegésre, |
| vagy hogy lóhátról vesse barbár csóváját a városokra; |
| most jön a döghalál s nyomában a konzervatív világkép, |
| a családi tűzhely, a kerékbetörés, a romos csatornák, a tömzsi bástyatemplom, |
| s az ördögűző, csillogó, hideg gregorián. |
|
A híd*
(University of Minnesota, Twin Cities Campus, East Bank)
| Innen ugrott John Berryman a Mississippibe, |
| de elvétette (vagyis épp, hogy nem) és összezúzódott a parti köveken – |
| a tetőteraszról jól be lehet látni a helyszínt: |
| az emeletes hidat ész és érzelem között, |
| és lent a sötéten hömpölygő alkoholt… |
| Az életünket kell kockáztatnunk egy leszakadt távvezeték közvetlen közelében; |
| régen rossz, ha két szó közt nem von ívet a magasfeszültség… |
| Áramütéstől szédelegve tántorgok a kontinensek közti hídon én is, |
| legfőbb becsvágyam, hogy én gondoljam azt, amit gondolok, |
| és ne a helyzetem, még pontosabban, ne csak az. |
| A tárgyilagosság vágya a legőrültebb szenvedély, |
| főképp, ha könnyen hevülő, de állhatatlan közösségből származunk – |
| sokszor láttam már ezt a jeges részegséggel bódító gomolygást, |
| az alvilágban Kháron evez rajta, itt tüskehajú kajakozók. |
|
Amerika*
(„Dear Dr. Orban”; a letter from Washington, D.C., February 1987)
| Tíz évvel ezelőtt a hétköznapokat akartam |
| egy kelendő mítosszal szembesíteni – |
| fejjel rohantam az atlanti falnak, tanúsítva, |
| hogy minden változat személyes változat… |
| Ha az, hát az… Agyam sértetlen része, amíg működik, kíváncsi; |
| harmadszor is megbámulom magam a kontinensnyi, nagy tükörben, |
| egy portré háttereként csempészve át a vámon az Újvilágot… |
| Mindent beszámítva egy évet töltöttem itt alapkutatással, |
| föltaláltam a spanyolviaszt, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény – |
| ki ne röhögné ki ezt a vásárról vásárra bóklászó csodadoktort? |
| Hajnali négy… kibámulok az ablakon, a fagyos éjszakába, |
| látom a városközpont néma témát variáló toronyház-fényorgonáit, |
| és fölöttük az üres óceán hunyorgó csillagai közt a horgony és vitorla nélkül |
| hánykódó kísértethajót, a szabadság szeszláng-káprázatát. |
|
Tíz év után újból New Yorkban*
(„The Committee for International Poetry and The Writer’s Voice of the West Side YMCA present an Evening of Hungarian Poetry”)
| Hol szép, hol ronda; szépsége a szép vadul fölajzott változata; |
| megrontja az, hogy itt minden percben történhet valami, |
| amiről lemaradni halál, mert élni az él, aki ott van a helyszínen. |
| Itt minden taxit egy dermesztő rutinnal célzó bérgyilkos vezet, |
| kozmoszuk rendezőelve a dögölj-meg-ha-nem-furakodsz – |
| fék- és fogcsikorgatásukból meríti ihletét az új zene… |
| Másodszorra New York mégsem hat rémületesnek. Öregebb vagyok, |
| edzettebb a bajban, és minden eshetőségre készen |
| a tartalék pénzem az ingem alatt, egy nyakba akasztható tárcában lapul – |
| éjszaka hosszan gyalogolok a Central Park nyugati oldalán, |
| hogy halljam szárazon és szaggatottan lihegni a nagy paráznát, |
| aki izzó ölében hamvasztja el dárdanyélként kemény szeretőit, |
| mert nem tudják megismertetni vele a számára megismerhetetlent, |
| az álomtalan alvást hozó, zuhatagos, boldog kielégülést. |
|
A döntés*
| Dönthettem volna én is így, hogy eljövök, |
| s most én is egy három fürdőszobás házban szomorkodnék vagy boldogulnék… |
| Ha rászántam volna magam valamilyen derék foglalkozásra… |
| Hisz végül többé-kevésbé beváltam professzornak is… |
| Csak gurigázom itt egy szivárványszínű üveggolyóval – |
| a döntést, hogy magyar maradjak, kemény üzleti megfontolás sugallta, |
| mégha az ösztönök végezték is a japán módra aprólékos piackutatást: |
| a robbanó keverékhez, amit a szüleim lényéből örököltem, |
| biztos kéz kellett és szilárd egyéniség, |
| és minden hely közül leginkább a szülővárosom volt az, ahol én lehettem én, |
| ahol akárhány hatás érhetett, mert a nyelv és a balsors satujába fogva |
| minden maláriás stílusroham után maradtam, aki voltam. |
| Költő és föltaláló. Mint egy arizonai a sivatagban sikló földvitorlást, |
| föltaláltam egy darab éggel a fejem fölött a porban repülést. |
|
A szemünk elé táruló látvány*
(American Automobile Association Road Atlas, 1987 Edition)
| San Francisco, az öbölparti Aranykapu sétány; |
| Washington állam nyugati partján a Csalóka szoros; |
| Bloomington, Indiana; Eagle Point Park, Dubuque, Iowa; |
| hegyek, völgyek, folyók, tavak, és minden domb mögött egy másik – |
| most, hogy vezettem köztük, másnak látom őket… |
| A birodalmak közelről, akár az eleven bőr, |
| a simának látszó felület fölnagyítva csupa kráter, |
| és mindben az élet lávája fortyog, a hétköznapok – |
| a kút, amiből erkölcsöt és verset merítettem… |
| Mérföld mérföld után, a Mississippi völgyében tartunk észak felé, |
| a kipufogó tömítése átszakadt, a kocsi bömböl, |
| a fejfájdító motorhorkolásból bámulom az Öreget: |
| hol mocsarat játszik, hol holtágat, hol nagy folyót – |
| kollegák vagyunk, élők, ötletesek, állhatatlanok… |
|
Ötvenegyedik születésnapomon, Minneapolisban*
(„Happy birthday, Dear Otto, happy birthday to you”)
| Egy éve Tokióban, most meg itt… Bevált volna a jóslat? |
| A műveletlen tenyérjós babonás jóslata? |
| „Külfölddel kapcsolatos”; évekig azt hittem – a világhír… |
| Ma már tudom – a felhőkkel álcázott, rugós vadcsapda, a távlat… |
| Mint Kis Varjú, a sziú nemzet szóvivője, üzleteltem én is, |
| vadászterületet kínáltam versekért, |
| véren vett szaktudást a magyarok jó hírnevéért… |
| Jutalmul láthatom, mi vár a civilizált indiánra: |
| a lerobbant környéken imbolygó alkoholistát, |
| aki szivacsos arcán ázsiai mélabúval |
| árul valami üveges vitrinbe illő, erőtlen faragványt – |
| St. Paul főterén póznára tűzve a saját fejemet, |
| ahogy a koponyák kortalan vigyorát tanulva |
| szemez a hamburgert és felhőkarcolót rejtő jövővel. |
|
Évzáró az egyetemen*
(„The National Weather Service has issued a tornado warning”)
| Kis, helyi tornádó… inkább csak látványosság… |
| tölcsére fölszív némi port, fölrobbant egy-két háztetőt… |
| Hírt hoztam, mint Babits a maga nagy hírét, hogy ősz van, |
| hírt róluk, akik nemhogy katedrához nem jutottak, |
| de lélegzethez sem igen a korai halál előtt… |
| Magyar költők; kavartam rejtjeles szövegeik körül a port – |
| hamar elült, megjött a strandidő… |
| Mit reméltem? Hogy megállíthatom az égen a Napot? |
| A jó tanár a lelke mélyén őrült, |
| józanul számol, mégis rögeszmés végeredményre jut – |
| állandó szorzója a hátha-most-az-egyszer…
|
| Behunyja a szemét és látja, amit láttatni szeretne, |
| a tüzes betűket csillagképek sorává rendeződve megjelenni |
| a nappali mennyboltként üres könyvlapon. |
|
A kötéltáncos meghajol*
(A Smith-Corona Skyriter from Podany’s Used Typewriters)
| Iowa, Oklahoma, Minnesota… Harmadszor vagyok a Közép-Nyugaton, |
| de most először kockáztatom meg a nyaktörő mutatványt, |
| hogy végigsétáljak a századvégi emigránsok csontjától fehérlő szakadék fölött, |
| egy két nyelv között kifeszített, vékony verssoron; |
| hirtelen nem tudom, mondják-e magyarul, hogy „mennybolt”?; |
| szédülve húzgálom az angol betűkre a magyar ékezeteket – |
| ha volna holdlakó, az érezhetné így magát a Földön, |
| a sokszoros nehézkedéstől meg-megtántorodva… |
| Minden költészet alapja egy titkos közmegegyezés, |
| belső fülünk mélyén az egyensúlyt a mi-azt-úgy-mondjuk érzékeli… |
| Minden csillog az ég sátra alatt, a sikeres vendégprofesszor |
| órát tart, osztályoz, interjút ad, úszik a Mississippiben, |
| míg vissza nem bukfencezik a gondszürke hamu alatt izzó parázsba – |
| az a maroknyi hús és vér és csont a porondon, az vagyok én. |
|
Moby Dick*
1. Melville háza Arrowheadben
| A hóborította Greylock-hegy látványa sugallta volna |
| Mellville-nek a Fehér Bálna végzetesen föl-fölvillanó alakját? |
| A bálnavadászatról szóló regény helyett |
| egy vad példázatot a külső és a belső végtelenről? |
| Új Angliát kézműves népség alapította, |
| fél szeme Istenen, de a másik az ébenfautánzaton – |
| a kontinenst is úgy nézte meg, mint férfi a nőt, |
| és elhatározta, hogy lecsapja az indián kezéről… |
| A túlzott képzelet nem szolgálja az állam érdekét; |
| jobb, ha a pap piperkőc s néger rabszolgái vannak, |
| mintha véreres tekintettel a pokolról prédikál… |
| A semmi szakadékában biztosítókötél a gyönge magyarázat is: |
| a képzelet fehér szörnyére a hófödte hegy, |
| s a tömeges gyilkosságra a szó, hogy háború.
|
|
| Egy kontinenst üldöztem őrült szenvedéllyel, |
| mint Széchenyi az angol versenylovakat, |
| melyek a modern tenyészmódszerektől fényes szőrükön |
| könyvcímeket viseltek: Hitel, Világ, Stádium…
|
| Arcomon álarc, a vendégprofesszoré, |
| de kitartásomat a megrögzött lottózó rögeszméje fűti, |
| hogy annyi vészben és viszályban megedződve, végül |
| fölfedezem a nyerő számok összefüggő rendszerét… |
| Ahab sötét árnyéka csak a tenger felől nézve rejtély, |
| a balkáni falu felől, ahol karóba húzták |
| a fizetésképtelen adózót, minden világos – |
| rángó szájam és háborús tűzvésztől vörös hátterem, |
| ahogy a bérelt Ford kormánya mögül megcélzom a Fehér Hegyeket |
| egy óránként hatvanöt mérföldet galoppozó szigonnyal. |
|
| A kis ország pincéjében szorongva |
| a háromszázhatvan fokos látóhatárra vágytam, |
| a körkörös keretben görgő, domború tükörre – |
| nem tudhattam, hogy a kör négyszögesítését fogom föltalálni ott… |
| A széles látókör (bevert szájunk tanít meg rá) kereszt is, |
| melyet egy életen át cipelünk valami helyi dombra – |
| ki-ki a magáét, s ki-ki a maga módján… |
| Kasszandra a görög mítoszban és a matróz a New Bedford-i lebujban |
| egyet gondol a közönségről, mely a kancsal haszonnal szemez: |
| Más nyelvet beszélünk, bár egyazon szavakkal… |
| A bölcsesség mint gyógyszer; nohiszen… Öregszem; |
| a káprázó totálképet fölváltó, éles közelin |
| mind gyakrabban merül föl a szökőkutat fújó, kórházfehér szörny, |
| mielőtt maga alá szántana a sötét óceánba. |
|
|
Búcsú az autótól*
| Későn jött, korán ment a bűzös gépszamár, |
| az édes élet mérget fingó státuszállata… |
| A szalonnázó balsors vág egy szeletet belőlem: többé nem vezethetek! |
| Nem egy krajcáros mítosz izgatott, a Társadalom Négy Keréken, |
| s nem a géppel meghosszabbított félmajom fölénye – |
| szerettem vezetni, mint barkácsolni is, |
| a szerszám fogását, az anyag testszerű érzékiségét: |
| a fát, vasat, követ, hogy engedett; az utat, hogy fogyott… |
| Magyarnak persze magyar voltam ebben is, |
| nekem fontos volt, hogy könnyen csináljam, amit nehezen tanultam. |
|
Úgy vezet, röhögtek mögöttem, ahogy verset ír.
|
| Vasárnap délután; a New Jersey-i Autókondér rotyogó olajában |
| tűzről pattant buborékként tartok kifele a világból – |
| közelebbről (még úgy hiszem) a George Washington híd felé. |
|
A tavalyi hó*
| Hol van Miszter Orbán, a tavalyi vendégprofesszor? |
| Hol furcsa kiejtése, szokatlan szempontjai? |
| A domb, a domb, a domb mélyében alszik, |
| mint Lee Masters kisvárosának más lakói is. |
| Elnézem ezt a csizmás, anorákos férfit, |
| kucsmája alól őszen kigöndörödő haját; |
| egy öregedő tagot, aki a St. Paul-i buszra vár – |
| ha nem én lennék ő, észre se venném… |
| Hihetetlen, hogy az én történetem vele történt, |
| s még hihetetlenebb, hogy az övé velem… |
| Egy harmadik lény írja versemet, a rögeszmésen pontos szemtanú – |
| a szeme láttára szilárdul bazaltszürke tananyaggá |
| a tegnapelőtt még képlékeny, narancssárga láva, |
| míg tamponnak a világ nyílt sebére süketnémán dől a hó. |
|
Az adott körülmények közt*
| Van-e más út mint a rögeszmékbe hajló öregedésé? |
| Vajon én rémülten tartom-e majd a csap alá a fejemet, |
| ha egyszer arra ébredek, hogy én vagyok a Szellem Hercege, |
| akit természet szerint illet meg az első éjszaka joga? |
| Vagy csak szerényen mosolygok, hogy persze, persze? |
| S vállamon egy fiatalosan fityegő szütyővel |
| hagyom, hogy fölzabáljon az emberevő szerep? |
| S hagyom, hogy kivetkőztessen magamból az ellenvélemény, |
| hogy torkomból egy kígyó sziszegjen a telefonba: |
| csinovnyik! bértollnok! fasiszta! műveletlen! – ? |
| A kis ország súlytalanságában lebegve |
| taszít a földvonzásból kiszakadt tehetség; |
|
Mi! – mondjuk egyes szám első személyben, |
| s: Én! Én! Én! Én! – visszhangozza a sötét jégverem. |
|
Faust röpköd*
| Megnyomorodunk testünkben, mire szellemünk megtanul repülni – |
| valamit valamiért; szerződésünk rögzíti ezt, |
| melyet a pontos fogalmazás üdvéért az ördöggel kötöttünk. |
| A Gonosz persze nem valami gyíklesővel pompázó, fodros ficsúr, |
| de mégcsak nem is vérre szomjas akadémikus vagy adóellenőr, |
| hanem a helyinél szélesebb látókörű légiirányító; |
| indulás előtt tüzetesen ellenőrzi, leadtunk-e mindent, |
| gyerekkort, ifjúságot, szerelmeket, évre évet, |
| majd selymes baritonján beleszól a mikrofonba: |
| „Torony a seprűnek. Fölszállhat, engedélyezem.” |
| S a hőseit szemétbe temető világ vihogva nézi, |
| hogy seprűnyélen lovagolva hirdeti a halhatatlan, |
| mindent megújító, loboncos ifjúságot |
| egy falka tikkelő, sipogó, bibircsókos apó és anyó. |
|
Egy boldog nap*
| Álmomban megint Boston felé vezetek – |
| mézben fuldokló nyár, az ingatag faágon |
| szédülten áriázik egy világsztár énekesmadár: |
| Ah, élni, élni, mily édes, mi szép! |
| Árnyék mester ráunt a versre, videózik inkább |
| élet és halál közt, a senkiföldjén, |
| ahol Hölderlin erdőben eltévedt lelkeként bolyongunk |
| és összefüggéstelen félszavak morzsáit szórjuk el az úton, |
| hogy hazataláljunk az emlékezet sűrűjéből sajgó, édes ízhez… |
| Egy mellékúton hullámvasutazom, hogy lássam a tájat; |
| rögtön fölébreszt majd egyszerre három időben feszülő hólyagom – |
| de most még álmodom és járni tudok a fogalmak otromba mankói nélkül, |
| és a világban minden úgy van jól, ahogy van, |
| s a napsütés hamis aranya gurul szét a Föld nagy asztalán. |
|
Látogatás a 104-es szobában*
| Láttam, hogy űzi iparát békeidőben a halál; |
| gondos kismester módjára a részletekkel piszmogott: |
| egy daganatocskát a combcsontba, az agyba, a szem mögé – |
| jókedvében még fütyült is hozzá (az oxigénpalack csövén)… |
| Egy életen át készülünk Dugovics Titusz nagy jelenetére, |
| hogy mutatós csavart szaltót ugorva a bástyafokról |
| jó benyomást keltsünk utókorunkban – |
| a kisszerű vég váratlanul ér… |
| Nem vagyunk fölkészülve arra, hogy fölmond a testünk – |
| hogy ne találjunk helyet kezünknek és lábunknak az ágyban, |
| hogy egész éjszaka fakírszögekkel kivert deszkán forgolódjunk… |
| Sár vagy lélek? A romantika választása ez |
| a fél szemét behúnyó íjászé, a vallásfilozófusé – |
| a halál felől nézve minden sár, a lélek is. |
|
Remekírók hangszalagon*
| Vasárnap délután a nevembe botlok a rádió műsorújságjában, |
| a Chaucerből készült citrompótló két másik fordítója közt. |
| Kormos István és Szenczi Miklós – hol van a nevükből, |
| hogy egyikük varázsló volt s vérkönnyet sírva is röhincsélt, |
| másikuk professzor, és tisztesség ne essék szólván, motyogott? |
| Egyek abban, hogy kihaltak a művükből, hogy nevük kopjafa… |
| Még valamennyi idő, és én is csak Orbán Ottó leszek; |
| s kihalnak az édes nők is mind, akikbe élő parázsként beléhatoltam, |
| akik kifordult szemmel azt nyögték a fülembe, Te Isten!,
|
| vagy hűvösen azt nyilatkozták, Volt már jobb is…
|
| Mind, ami igazán él bennünk, a halhatatlan adósság törlesztésére megy, |
| csak a szélhámos mester marad írmagnak, versekre cserélve az életét, |
| és lódít, hű, nagyokat, hogy így a pestis, úgy a világháború, |
| míg a gomolygó csillagporban poroszkál gebéjén Canterburybe. |
|
Előadások a kortárs költészetről*
| Az Esztétika Tanszék csokornyakkendős vendégelőadója |
| beír az irodalmi ellenőrzőkönyvbe egy rovót: |
| „Értesítem a szülőket, hogy fiuk életrajzi verset írt |
| és ezzel megsértette Gottfried Benn szabályzatát…” |
| Üdvözlégy új kor új szektájának új utópiája, |
| életnél fontosabb, cingár absztrakció, |
| halandzsád korszerű, intelligens és pluralista, |
| de lényege szerint erőszakos vakbuzgalom, |
| mint a tűzzel-vassal térítő keresztes vitézé, |
| hogy egy az isten és egy az ő stílusa! Áldott munkamegosztás: |
| az inkvizítort zavarja az emberi lucsok, |
| az eretneket tehát átengedi a világi hatalomnak – |
| s a hitvalló egyház dolga-e összekapcsolni a tiszta filozófiát |
| a könyvmáglya alá gyújtó, csuklyás hóhérlegénnyel? |
|
Oszt modern vagy posztmodern?*
| Mit bánom én, hogy mitől döglik a légy, |
| az egymás vállán magasba hágó mozgalmakat, |
| s hogy mi köré tömörül falanxba a csőlátó kritika… |
| Megtanultam a szakmámat, hogy becsülettel mondhassam: köpök rá! |
| Annyi, amennyi kell belőle, itt van az ujjaimban; |
| megyek, amerre – divatja múlt szóval – a lélek vezet… |
| Ő ha nem is romlatlan, legalább siratja, hogy nem az, |
| és nyíltan néz szembe velem, mint a vámos Rousseau Rettentő Tigrise, |
| mely szemmel láthatóan számít arra, hogy rögtön szívbajt kapok tőle – |
| ha nem a rémülettől, hát a röhögéstől… |
| Szerencsés esetben a sugallat varrótű, a verssor cérna, |
| s a költő foltozó szabó, aki összeölti a foszló végtelent, |
| hogy gőzzel és porral teli műhelyében fölsegítse |
| egy addig nem észlelt jelenségre a ráillő nevét. |
|
Képes krónika*
| A rendőrállam kalitka és a diktátor kanáritenyésztő, |
| aki szeretné rács mögé dugni az időmadarat, |
| hogy az udvari zenészeként fütyöréssze neki: tied a világ!
|
| Pancser minden szultán, ha véreskezű is; az idő senkié. |
| Tíz, húsz, akárhány év; fény derül minden disznóságra: |
| méregszelencére, selyemzsinórra, konstruált perekre – |
| nincs olyan tökéletes gyilkosság, hogy tanú ne maradjon, |
| ha más nem, a krematóriumok füstje beszél… |
| Heródes kardvasa elől az élet egy fűmagban menekül, |
| s ha nincs út fölfelé, hát a mélybe veti magát – |
| hiába világelső minden ágazatban, |
| a keresztény lázálom elégeti Róma gyökerét, |
| s a ledöntött isten- és császárszobrok közt, a kertben |
| egy újonnan jött lovasnép fújtató csődöre vizel. |
|
A lerobbant járgány*
| Bízzam a történelemben, a fogatlan banyában? |
| Az utókor hülye és hazudik; |
| ott ültem haldokló barátom ágya mellett |
| és biztatóan mosolyogtam rá, hogy semmi baj… |
| A jelen legalább biztos. Biztos, hogy tömény tudathasadás – |
| gyereknek öregember voltam, most meg visszasírom |
| erkölcsi mértéknek az őrjöngő kamaszt… |
| Előbb-utóbb fölfogjuk, hogy szeszélyes élettársunk, a tehetség |
| a bika és a torreádor közt vásárolt műhelyéhez házhelyet, |
| és hogy a türelem a valóságban nem rózsát terem, |
| de a kórházi ágy rostélyára egy halom parazsat… |
| Nem bízhatom másban, csak léha rögtönzéseimben, |
| miközben nyakig olajosan bütykölöm egy verssel a világot, |
| valaha Isten modelljét, ma csak egy hörgő, zörgő roncs kocsit. |
|
A rigóhoz*
| Jó reggelt, mindenség szelleme, szívverésnyi élet, |
| ki flótádon egy madár-Mozart műveit adod elő – |
| környezetvédő ugrálásodban magamra ismerek, |
| a nehézkes, öregedő, csapzott palimadárra, |
| ki életkorát meghazudtoló naivitással |
| fújja, amit te, a ránk köszöntő tavasz dallamát… |
| Betegségem minden perce hozzád visz közelebb, |
| a paradoxonhoz, hogy együgyűséged mély bölcsesség – |
| kezdő költőként nem adtam alább a végtelennél; |
| mit tudtam, mennyit ér rosszullét nélkül egy nap is? |
| Ma napról napra élve fordítom szavakra füttyöd dallam-ívét, |
| hogy Dicsőség! Dicsőség! – mindegy, hogy kinek… |
| Ha itt az este jön, a Föld túloldalán a reggel, |
| s a fénybokor ágán a vakító közhely, a kelő nap tollászkodik. |
|
Első szerelmem románca*
|
Az Irodalmi Múzeumban
K. L.: Kezdjük vagy várjuk meg a kávét?
Én: Kezdjük, majd legföljebb leállunk.
|
| Első, őrült szerelmem, M. Zs., |
| világszép indiánnő, két gyerekkel |
| és egy elrontott házassággal, huszonhét évesen, |
| eperzamatú száj, s a két szülés után is |
| a kívül-belül menekülő élő unokahuga. |
|
| A tizenkilenc éves szörnyeteg, |
| kívülről Rómeó, belülről Quasimodo, |
| aki remekműveknek gondolta saját hupikék verseit, |
| nem a családba szeretett bele, |
| de ott téblábolt köztük a lakásban, |
| ahol minden lebegett, mint a helyhiány miatt |
| az előszoba plafonjára fölfüggesztett túrabiciklik. |
|
| aki a másikkal pótolná ki a maga hiányzó felét – |
| nem tudtuk a lépéseinket mérlegelni; |
| újból és újból ívet vont a testünk |
| s kivágta a biztosítékot. |
| Botrány botrány után, két éven át. |
| Az örvénylő őrületben egy fix pont volt: az anyja, |
| az apró, korán őszülő, tömör kariatida, |
| aki a mindennapok terhével a vállán |
| emberibb ember volt annál, hogy bejusson a felső tízezerbe, |
| és akiben mégis volt valami emberfölötti, |
| mintha egy lepke csapongani tudna |
| a megszorított prés alatt… |
| A konyhában, a két hokedlire állított fateknő fölött, |
| a mosás gőzében hallgatta rögeszmés monológomat, |
| hogy elveszem a lányát két gyerekkel, |
| csak jelenjenek meg a verseim… |
| Bölcs volt s a maga módján pszichológus, mindent rámhagyott… |
| A teknő peremén (belém égett a kép, |
| mint sistergő húsba a marhabélyeg) |
| ég felé meresztette száz lábát a súrolókefe. |
|
| Szívtépő románc, közhelyes befejezéssel – |
| a kórházba még utánam telefonált, |
| aztán föladta, ahogy én is… |
| Nem is volna az egészről mit mondanom, |
| ha közben nem tornyosult volna fölénk a fekete partfal, |
| a masszív reménytelenség, hogy az ötvenes évek |
| örökké fognak tartani. Örökké vagy semeddig: |
| az állat ösztöne volt, amitől megbokrosodtunk, |
| az életé, mely szenvedélyünkkel jelezte |
| föld és levegő finom remegését |
| a minden skálán túlnyilalló főrengés előtt. |
|
|
Münchausen az idegklinikán*
|
Az Irodalmi Múzeumban
K. L.: Kezdjük vagy várjuk meg a kávét?
Én: Kezdjük, majd legföljebb leállunk.
|
| Azok a vékony blúz alatt, helyben süvöltő, |
| tömör ágyúgolyók, közepükön a bimbózó gyutaccsal… |
| Élet és halál közt ingáztam rajtuk, oda-vissza… |
|
| Csíkos ruhás lágerlakó s fehérköpenyes őre, |
| és köztük a végtelen szakadék, a kórházfolyosó. |
|
Ha ezt a nőt befűzöm, súgta a fülembe |
| az élni akarás őrült szelleme, élek!
|
| Az altatótól nem láttam egy mondatnál tovább – |
| ha szóról szóra tántorogva egy szakasszal előbbre jutottam, |
| meg kellett kérdeznem, hogy mit is mondtam az előbb, |
| majd megint egy mondat…föl, a Mount Everestre… |
| Az őrült teherhordó végül elimbolygott a táborhelyig; |
| kivert a víz, nem kaptam levegőt, |
| de összefogottan beszéltem, |
| és ő az elképedéstől lehuppant mellém, a padra. |
|
| Harmadnap már az orvosi szobában |
| beszélgettünk, ahova bejött Dr. Szobor Bertalan |
| és minden jóérzésű idegorvos nevében hüvelykujjával rámbökött |
| és azt kérdezte: „Ő ki?” A társadalom |
| szimata nem csalt. Nem csak egymás testének vadító mágnesét |
| táncoltuk körbe e félig öntudatlan, nászi táncban, |
| de én egy működő család tollpaplan melegét is, |
| ő meg, aki éppen abban fuldokolt, ami nekem hiányzott, |
| a szabadság lidércét, mely a művészet lápjára csalta, |
| hamis hangokat bűvölve elő egy légben úszó hegedűből, |
| a diplomás orvos köpenyébe bújt, leendő családanyát. |
| Az értelmiség pókerarccal vette tudomásul |
| a felnőtt nő és a kóbor suhanc szerelmét; |
| 1958, más gondja is volt… |
| Ha életben maradt és épp nem ült: a házibulik! |
| „Te tényleg verset írsz?”, tépett ki egy makacs dugót |
| a középkor és a sajátunk közt tangózó Szűcs Jenő. |
|
| Aztán a napokat járó malom megőrölte az újabb nemzedéket. |
| Megírtam versben, hogy küldték ki a szülei Svájcba, |
| hogy mit álmodtam róla itthon és Dél-Indiában, |
| verset csináltam még a halálából is… |
| Saját hajamnál fogva kiemeltem magam a mocsárból – |
| egy kopár földkupacra, ahol svungosan összegezem a semmit, |
| hogy a bölcsesség nem tudhatja azt, amit az őrület tudott, |
| hiába szívja halálig egy gyötrelmes kép kábítószerét – |
| 1958 nyara, a sötét Géza (Beloiannisz) utca: |
| a rozsdás vasredőnynek dőlve vinnyogunk, |
| és egész testünkben reszketve, összekoccanó fogakkal |
| kéken s narancssárgán sistergő lángot fújunk, mint a tűznyelők. |
|
|
A vad szelídítése*
|
Az Irodalmi Múzeumban
K. L.: Kezdjük vagy várjuk meg a kávét?
Én: Kezdjük, majd legföljebb leállunk.
|
| A sok fontos közül a két legfontosabb az életemben – |
|
| Nőügynek indult, ráadásul tisztességtelennek… |
| Volt egy jó monológom, elmondtam, bejött – |
| a háborús árvát domborító, férfias hősszerelmes |
| rendszerint megtalálta az utat |
| az együttérző nők orgazmusához. |
|
| Huszonöt év múlva Kaliforniában ordítoztam: |
| „Ez itt nem az úttörő mozgalom, hogy ahol tudsz, segíts! |
| Itt, ha hülye vagy, leböknek az utcán!” |
| Abbahagytam, láttam, hogy nem hiszi. |
| „Már megint anyuzik”, mondták rá a lányai is. |
|
| Fordított Faust, melyben a szűz csábítja el a hírhedett kalandort – |
| előbb csak combjával öleli körül, majd az életével… |
| Nem mondhatnám, hogy hamar észbe kaptam; |
| évekig adtam elő a róla szóló, szürrealista bohózatot, |
| hogy folyton ébren alszik, hogy kiégeti az abroszt, |
| hogy elfelejti befejezni a mondatait, |
| hogy a lépcsőfok mellé lép, hogy örökös veszélyben |
| él az ártalmatlan tárgyak között… |
| Azt hittem, én vagyok az oszlop, ő a füst. |
| A nevetséges jóhiszeműségét persze észrevettem, |
| de azt hittem, hogy ez csak alkati adottság, |
| mint gyümölcsnek az íze. Mint a részvét, |
| amit tévedhetetlenül megérez minden nyomorult. |
| „Julika, képzeld, az történt…”, |
| újságolja egy női hang Amerikában, |
| de elakad és, brühühü, belezokog a drótba – |
| a Föld túloldaláról, Budapestről. |
|
| Süllyedőfélben mind pontosabban látom magunkat. |
| A híres oszlopot füstként inogni – |
| a szívtipró lovagot vásárló kosárral… |
| S a téveteg lényben a vasakaratot, |
| hogy utódoknak minden körülmények között lenni kell – |
| a ráncok tüllfátyla mögött az ötéves gyereklányt, |
| aki a hátára kötve cipelte kétéves hugát, |
| menekülőben Aradról Déva felé, |
| mikor a vadászgépek legéppuskázták a konflislovakat… |
|
| Király és királynő, páros szobor, mint Henry Moore-é, |
| csak rozsdásabb, szögletesebb, szegényesebb: |
| szemük helyén az ég, lábuk helyén a sár, |
| s jó is, hogy nincs nyelvük, mert az csak őrültségeket beszélne, |
| mint tavasszal a fűben a parázna szeretők. |
|
|
Barátjára emlékezik*
|
A. L., 1919–1988
Iglesia abandonada
Federico García Lorca
|
| Volt egy ember és volt egy élete, |
| de az ő élete, mert ő élte. |
|
| Egy elhagyott templomban ácsorgunk tehetetlenül, |
| mindenen pókháló, a szószéket a guta ütötte meg, |
| és a szentély lyukas tetején át sugárban ömlik szívünkre a víz. |
| Fiatalságunk elhagyott temploma ez, |
| ahol a hatvanas évek fényözönében a mandulapillantású Lorca szónokolt, |
| és ahol mi hülye fejjel azt hittük, hogy értjük a dörgést, |
| élet, szerelem, halál, mi majd megírjuk, |
| a világ azért világ, hogy megírjuk, |
| a költő pedig az a szobafestő mester, |
| akinek csiricsáré képeitől már az előszobaajtóban elájul |
| a levélkézbesítő és a díjbeszedő. |
|
| harminc év pletykái és telefonjai, |
| harminc év szerelem, lakáscsere, betegség, |
| harminc év „idefigyelj, írtam valamit…” |
| Most fejezzem ki neked a részvétemet? |
| Láthattál engem lassan megnyomorodni, |
| én meg téged a tüdőrák sötéten hörgő tengerén |
| egy szalmaszálba kapaszkodni, |
| hogy „komoly ugyan, de nem annyira…” |
| mert élveboncolásra kényszerít, ha írok, |
| de a mesterember pontossága a legtöbb most, amit adhatok. |
| Ez a vers ketrec, s tartós kell, hogy legyen, |
| mert belülről a halhatatlan lélek rázza, |
| már amíg él bennünk és fennhangon ki tudja mondani: |
|
| Volt egy ember és volt egy élete, |
| de a mi életünk, mert velünk élte. |
| A miénk. A miénk. A miénk. |
|
|
Merülő Orfeusz*
|
A 75 éves Weöres Sándornak
| A józan észt fölháborítja, hogy a költészet nem való semmire. |
| Mentve a menthetőt, egy falvédőt remekel s fölakasztja a falra: |
| a költő oldalvást elnyúlva a földön haldokol |
| s vérével írja a porba: „Hazám!” |
| De ha ez nem jön össze, mert |
| mondjuk, momentán nincs szabadságharc, még mindig ott a lehetőség, |
| hogy a költő megverselje a reformprogramot – |
| a kormányét vagy az ellenzékét, már amelyik vonzóbb neki. |
| A józan ész, mint ismeretes |
| (kedvenc fordulatával jellemezzük őt), |
| néhány, a túléléshez nélkülözhetetlen, |
| tűz- és víz- valamint földrengésbiztos közhelyével |
| a nagy, kollektív seggfejben lakik. |
|
| Ritkán teáztam lángész asztalánál. |
| A kis madárember testében a természet mozarti csodát |
| üzemeltetett – talán szeszélyből, talán szándékosan, hogy megmutassa, |
| nincs minden kérdésre válasz. A társalgásunk, |
| mint egy szellemességekkel tűzdelt színdarabban: – Kedves Ottó,
|
| parancsolsz még teát? – Ó nem, köszönöm. |
| A láng takarékon ugyan, de égett. Törpe kanóca, a köznapi lény |
| ott volt velem, sehol se volt, ingázott, föl-le merült |
| a rejtélyes közegben, ahol |
| egy hadaró angyal diktál többnyire nyomdakész verset a telefonba, |
| s a sűrű iszapból a tengermély síkos sejtelme lebeg föl – |
| fűrészes fogsorral, sárkánynyakkal, cápauszonnyal |
| a szörnyek szörnye, a lélek. |
|
| Orfeusz búvár. Súrolja a kort, az is őt, |
| de az emberi szenvedés csak a búvár oxigénje, |
| mesterségének lényege az, hogy a versét vonzza a mélység: |
| lenn a sötétben egy árny, egy elsüllyedt hajó, |
| körülötte nem érmék, amforák, csak a mindenség sötétje, |
| és abban a még tömörebb sötét, a kezdeté, |
| ahol egy tűzpontban fér el a végtelen – |
| ha ugyan nem a végtelen csupa tűzpont: minden inog, |
| csak a szél, csak az örvénylés, csak a változás szilárd… |
| Kincskeresők, egy elsüllyedt csillag fémtörzse körül lebegünk, |
| míg buborék-gyöngysorként sisteregnek el a birodalmak, |
| s fejünk fölött fényt hullámzik az óceán idő. |
|
|
|