A holló^*

Rosszkedvem van mostanában, tengek-lengek a szobában, kézbe veszek egy-egy könyvet, angol antológiát, s egyszerre csak, ni, a Holló, ez a puha, selymes, omló, ráolvasáshoz hasonló, tébolyult vers rámkiált, alvilágból károgó hang, csábítóan rámkiált,   dallamával legkivált. Ó a titkos, régi dallam, szellem moccan így a falban, régi költők, régi versek, olvastam, mint kisdiák, égő füllel, felhevülve, skandáltam nagy lelkesülve, hogy ez a költészet üdve: Apolló elcsent nyilát mindig új íjból kilőve, korról korra lopni át   a makacs melódiát. És ha a vers csak zörömböl, csetres edényként csörömpül, ha szövete csupa rongy is, akkor is isten fiát menekítjük egy szamáron, át valamilyen határon, gondoltam később, egy nyáron, már mint felnőtt, nem diák; akkor is jövőt jövendöl, s lelj bár benne csak hibát,   megújulhat a világ. Dehát, mondd csak, világ ez még? Hol vannak a nagy koreszmék? Hol a megtervezett éden, melyet századunk kinált? Kósza, kóbor Edgar Allen, mire jó a vers, a szellem szédítette, gyönge jellem? Mire zenés mániád? Hiába a legszebb dallam, szebbé ő sem költi át   e tragikomédiát. Századvég, leszáll a holló, fekete ködhöz hasonló, s lassan-lassan, moccanatlan fészkeli belénk magát, világnagy, lidérces álom, élek, álmodja halálom és mozdulna bármi áron, de hisz őmaga a gát – csillagszöggel földre tűzve bámulja az éjszakát   s nem rázhatja meg magát.