Most, mikor a vers épp kimegy a divatból^*

Most, mikor a vers épp kimegy a divatból, s nincs világháború, csak háborús világ, divatba jönnek a rögeszmék megint,   mint mindig, ha a valódi eszmék nem elég hatékonyak. Mély válságban van, bizony, a regény is; a nyájas olvasó, a Föld, egy képernyőre mered hülyén – hát persze, hogy a költészet visszavágyik a makogáshoz,   mintha a szógyökökkel tudna csak krumplit pucolni. Kevesebb a remény és több a cinizmus, mint más korokban? Alig hiszem. De túl sok a mindegy; hiába a több tudás, ha kevesebbet ér ma tudni,   mint tegnap bízni alaptalan reményben. Ó, az alaptalan remény! Az a lángoló smaragdzöld! Végigszisszen a zöld villám a didergő dombokon; zöld fű, zöld víz, zöld lélegzet, zöld vér az erekben,   s a lombosodó elmében zöld fogalmak. Az ifjúság leginkább a nyíratlan ősréthez hasonlít, bozontja jelmondat: „Szabad, mert természetes!”, de pitypang-rokolyája, akár a szecesszióé:   ráfúj a történelmi szél, és szétrepül. Kiveszőben a mesterség, amit tanultam, öregszem, szakmailag meg fütyülök arra, hogy mi a divat… Akárhogy is nézem, nevetséges vagyok,   kissé kövérkés, kétgyerekes családapa, jó lakó, akit halványkék láng lobog körül a pince ajtajában, valami szikrától belobbant, szagtalanul szivárgó őrület, hogy nincs nevetés könny nélkül: azé a jövő,   aki minden észérv ellenére sem adja föl.