Egy koldust láttam, ráismertem, ő az. „Hát van bőr a pofádon”, ráztam őrült dühvel a vállát, „hogy ide szemtelenkedsz?! Nem te hazudtad-e, hogy ez a harc lesz minden kétséget kizárólag a végső? Nem te ígértél-e minden költőnek egy szép vöröses szőkét – nőt vagy jövőt, már akinek amelyik kellett?” És még sokáig dühödten ordítoztam… Végül rámemelte csuklyás tekintetét, s ekkor láttam csak, hogy nincs szeme. Üres szemgödrén át, akár egy kulcslyukon keresztül, végtelenbe futó, sík mező mutatkozott, ahol a láng meg a füst meg a por kergette egymást, és a föl-fölpattanó csontok között láthatatlan lábak dobogtak. Lovas katonák vagy menekülők. És mindenen áthatolt valami rémes nyikorgás. Nem tudtam, szekér tengelye sír-e vagy ember, vagy maga az örök szárazság, mely azóta ingerli véres vakaródzásra a földet, mióta a szenvedésnek elapadt a könnye… Majd szólt is hozzám, színtelenné fáradt mikrofonhang: „Most nagy bölcsnek hiszed magad, mert csalódtál. S végtelen bölcsességedben rikácsolsz itt, mint valami ócska kurva. Vissza a hozományodat, a naiv ideát, a véres forradalmat! S elő megint a családdal, Istennel, hagyománnyal, s le velem! Dehát nem te vagyok-e én is? S nem minden baj oka-e a
képzeleted? Az idő csak a közönyös kerék, a ketrecben rohangáló mókus te vagy, s tőled forognak föl-le az esztergált századok.” Elhallgatott, és szétfújta a szél, és nem maradt belőle más, csak a hűlt helyén kavargó láng meg a füst meg a por. |