A huszadik emelet fordulójáról lenéztem. A nyögésektől és sikoltásoktól hangos lépcsőház fekete kútjában fölfele nyomakvó arcok, télikabátok, kofferek. „Mindegy, hogy hol megyünk be”, fordultam a lassan mozgó sorban mellettem tántorgó nő felé, „mindenütt tömeg van.” A zsúfolt ruhatárban idegesen ordítozó ruhatárosnő elvette a ruhánkat. Egyre kevésbé emlékeztünk arra, kik vagyunk. Megfogtam a kezét, hogy tudjam, ő az, aki olyan fontos volt nekem és akit rögtön el fogok felejteni. És láttam magunkat a tükörben, a meztelen testünk helyén gomolygó, fényes porfelhőt. Ezután már csak valami éles, műanyag tálca csorba peremét markolásztam (emlékszem, vágta a kezemet), majd meghallottam a lassan mindent betöltő, csukladozva zokogó üvöltést, hogy akármilyen rossz volt is csupasz lábbal egy kőbe rúgva a fogunkat csikorgatni, azaz élni, jobb volt, mint eszméletlenül és súlytalanul lebegni e felhőkarcoló valamelyik emeletén, egy csillagrózsáiból hideg sugarakat esőző, födém és válaszfal nélküli, önnön végtelenségétől visszhangos zuhanyozóban. |