Ötvenedik születésnapomon, Tokióban^*

Ez illik hozzám, ez a képtelenség, fölfoghatom úgy is, mint hihetetlen szerencsét, de föl úgy is, mint földszagúan hihetőt, valami meg akarta mutatni a jövőt, ezt a mandulaszemű, naspolyamellű, deszkafenekű dámát, aki most épp a délutáni csúcsforgalom hústengerén vág át, a csipek és a csöppek csipogó végzetasszonyát, ahogy ágyába csalja a szupertechnikát, hogy kéjüktől szörnyet foganjon a földrészközi nász (a cowboy lézerével a szamuráj hadonász), mert itt az ígéret földje és oda a remény, amit hideg logika táplált a század elején meg eszelős próféták költészetnek álcázott hite, hogy a vértengeren át is elérünk ide, ahol minden műanyag, üveg, krómacél és nikkel, s a kirakatok tömve ügyes valamikkel, s a gomolygás a Ginzán olyan, mint az élet, és ahol bennem mégis hánytató kétely éled, miközben ringatódzom, hullámzom és szétporlódom ebben a katonás hatékonysággal szervezett tömegben, honnét hiányzik a mindig két sereg között álló, a forradalmakat és a szerelmet föltaláló, a nagy számok törvényét hús-vér élettel sértő egyéniség. Szakad az eső és sötét az ég.