A kozmikus gavallér*

A klasszikus latin költők közös hibája,
hogy összemosódik bennük az írás és a bírás;
 
különbözhetnek akár mindenben, abban egyek,
 
hogy a legfőbb érdek a római.
A birodalmi elv az irodalomban? Sokra megyünk vele.
A századoknak emelt falak, kolosszusok, a helytartósági ügyvitel,
 
de még a fejlettnek számító haditechnika is összeroppan.
 
A Colosseum szárazra került korallsziget.
Élni az élet él, Propertius dühe, dünnyögése,
az edénycsörgés, a pusmogó szolgák, egy elharapott
 
„büdös kurvája”, a sistergő káromkodás –
 
Cynthia, mondjuk, s úgy értjük: szerelem.
Kit érdekel a kerítőkkel tárgyaló, rafinált aktmodell?
Szeméremrése szűkített szemrés, azon át lesi a hús
 
a szellemet, mely a véletlenek kéregcsónakján suhanva
 
halból madárba, madárból félmajomba költözik.
Szellem, de próbáld tetten érni, s ott csavarogsz
Rómában, Pesten, akárhol: az utcakép a képe,
 
mert hasonlóan ahhoz ő is a lényegénél fogva változékony:
 
most éppen földereng, mert este van, és ő a csillagóceán…
A vers, ha tisztességgel írjuk, nem bolondság.
Egy végtelen virágon hajtogatjuk szét a szirmokat
 
nagy óvatosan, hisz lánykérőbe tartunk a csokorral,
 
s egyetlen bizonyosságunk a kérdezni tudás.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]