Egy paplant vezetek a két sávos Mártírok útján, a Moszkva tértől a Bem József utca felé. Hason fekve vezetem, a két elülső csücskével kormányozom, és a bal lábammal hajtom, ahogy félig lecsúszva róla szorgosan rugdalom a sebesen sikló aszfaltot, mintha hason fekve rollereznék. Mozgékony jármű, könnyedén előzök vele csuklós buszt éppúgy, mint személykocsit; a kanyarban kígyóként csúszom előre a szaggatott vonalon, két egymás mellett haladó autó között – látom is vezetőik arcán a bosszúságot: „Paplannal könnyű!”

A Szász Károly utcánál viszont pirosat kap a paplan is, van tehát időm végigálmodni egy teljes, bár némiképp szaggatott mondatot:

– Igaz, hogy paplan; igaz, hogy lábbal kell hajtani; de micsoda vezetéstechnika!

Lord Killanin, a NOB galambősz elnöke, aki nem más (nahát!), mint Paul Getty, a tékozló milliárdos és féktelen tréfacsináló, egy átnőszött éjszaka után a nőjével jön lefelé a sötét Gellérthegy utcán, a Zöldfa vendéglő mögött. Mellésiklik a limuzinja (Rolls Royce, természetesen), megáll. A lord besegíti a nőt, majd így kiált a sofőrhöz (őt nem látjuk, csak sejtjük): – Én a jegeskocsival megyek. A jégtől csurgó teherautót mestersofőr vezeti. Vad kanyarok után bezúg a Bérkocsis utcába és egy mozdulattal lezúdítja az egész plató jegét egy keskeny csarnok-bejáró elé. A báli közönség dermedten áll: rablás! De nem, hiszen a lord most így kiált: – Két óra, míg a jég elolvad, addig mindenki a vendégem! – Erőszakos fráter – mondja egy férfihang. Odanézek, hát Ránki az, a történész, aki nemrég halt meg gyógyíthatatlan betegségben. – Szervusz, Gyuri – mondom neki –, jó, hogy élsz. Hanem, hoppá, most látom csak, ez nem is bál, hanem egy követségi fogadás. És helyszíne a Hold utcai csarnok. Vagyis inkább mégis a P.E.N. Club, ahol persze a Gerbeaud süteményes pultja áll. Itt jön, ni, Esterházy is. – Hogy vagy – kérdem – Péternek, embernek egyként kedves lelkem? Elpirul, mert szövegemben sokkal több az „e”, mint az ő nevében. – Látom, szólni sem tudsz a megtiszteltetéstől – ütöm tovább a vasat. No ez már sok neki. Azt mondja élesen (persze, hisz képzettsége szerint matematikus): – Píí, píí, píí, píí, píí… Leállítom s kitántorgok a konyhába leforrázni a reggeli teát.

Balassa Péter jókor reggel ébredt és azonnyomban nekilátott Esterházyt idézni. Hanem az ördög, aki köztudottan sohasem alszik, még korábban kelt, merthogy le sem feküdt, és Esterházy helyett Kántor Pétert csúsztatta Balassa nyelve hegyére. „Péter, Péter, itt mindenki Péter”, dünnyögte a Gonosz, „észre sem veszi.” Dehogynem veszi! „Úristen, mit tettem!”, jajdult föl fogmosás közben Balassa, és térdére rogyván esdekelt: Bocsásd meg úristen ifjúságomnak vétkét, sok hitetlenségét, undok fertelmességét (Balassi Péter: Összes versei és levelei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1955; sajtó alá rendezte Eckhardt Péter). „Értem én a te helyzetedet, fiam”, hajolt elő fellegei közül az Úr, „úgy méltányos, hogy te is lásd át az enyémet. Talán járassam üresen a malmomat? Őröljek deficitet hús és csont helyett? Mars a pincébe, ahol két kanördög fog olajba főzni téged két évszázadig, míg el nem készül monográfiád a repceolaj és a napraforgóolaj közti lényegi különbségről! Aztán majd meglátom. Persze ott vannak még az opponensek is…” A Gonosz mindezenközben a kéménylyukban vihorászott. „Így mennek, hihi-haha-huhu, a dolgok ott, ahol semmi sem tudott megszilárdulni, csak a rögeszmék. Egy rossz idézet rosszkor, rossz helyen, és nyakukon a török, a tatár, a világháború és a recesszió, s ki tudja hányadszor, megint csak összedől a sárból és reményből épült kártyavár. Amúgy szép táj – üdülni, átutazni rajta; lankás keblei, mint egy kisasszonyé…”

A magyar párduc pettyeit Algériából importáljuk sóderért, melyet hazánkban képzett szóvivők nyomnak főállásban és forint ellenében, miért is ez költségvonzatát tekintve úgyszólván ingyenbe van. Az üzleten tehát nyerünk, és ezt még fokozhatjuk is, ha mindenünket albán piaszterre, dalmát dínárra és líbiai fontra váltva szilárdan bízunk a kamatos kamatban. Jőni fog, mert jőni kell! Persze azért nem árt, ha közben japán hitelből megvesszük a tűzföldi négyszögletes kerék licencét is és eladjuk Belgiumnak. Baudelaire szerint a belga minden pénzt megad egy olyan autóért, mely kézifék híján sem tud a lejtőn elgurulni. Ha nem, hát pech; több is veszett Mohácsnál. Egy a lényeg, bent vagyunk a világpiacon! Rezet veszünk olcsón, eladjuk drágán, és máris egy valódi Svájc áll ott, ahol tegnap még bicskáztak a községi kocsma előtt. – Ide nézz, kiscicám – mondom a Szőrösmellű Jolinak –, mim van nekem! – Neked, te meztelen seggű kurvapecér? – kérdezi vissza a rezes hangján, mielőtt meglátná a markomban a kemény, konvertibilis forintot. Hanem, ha meglátja, hűűű! Szép, szőke hercegének és szobára hív; minden felejtve, megbocsátva, ezer év minden csalása, hitszegése, vérfürdője, elfuserált forradalma… – Ó, minden napom, éjszakám legmélyebb, legtitkosabb vágya – suttogja – egy örökifjú, kőkemény forint! És közben selymes surrogással folyik az izgató kibontakozás.

A huszadik emelet fordulójáról lenéztem. A nyögésektől és sikoltásoktól hangos lépcsőház fekete kútjában fölfele nyomakvó arcok, télikabátok, kofferek. „Mindegy, hogy hol megyünk be”, fordultam a lassan mozgó sorban mellettem tántorgó nő felé, „mindenütt tömeg van.” A zsúfolt ruhatárban idegesen ordítozó ruhatárosnő elvette a ruhánkat. Egyre kevésbé emlékeztünk arra, kik vagyunk. Megfogtam a kezét, hogy tudjam, ő az, aki olyan fontos volt nekem és akit rögtön el fogok felejteni. És láttam magunkat a tükörben, a meztelen testünk helyén gomolygó, fényes porfelhőt. Ezután már csak valami éles, műanyag tálca csorba peremét markolásztam (emlékszem, vágta a kezemet), majd meghallottam a lassan mindent betöltő, csukladozva zokogó üvöltést, hogy akármilyen rossz volt is csupasz lábbal egy kőbe rúgva a fogunkat csikorgatni, azaz élni, jobb volt, mint eszméletlenül és súlytalanul lebegni e felhőkarcoló valamelyik emeletén, egy csillagrózsáiból hideg sugarakat esőző, födém és válaszfal nélküli, önnön végtelenségétől visszhangos zuhanyozóban.

Egy koldust láttam, ráismertem, ő az. „Hát van bőr a pofádon”, ráztam őrült dühvel a vállát, „hogy ide szemtelenkedsz?! Nem te hazudtad-e, hogy ez a harc lesz minden kétséget kizárólag a végső? Nem te ígértél-e minden költőnek egy szép vöröses szőkét – nőt vagy jövőt, már akinek amelyik kellett?” És még sokáig dühödten ordítoztam… Végül rámemelte csuklyás tekintetét, s ekkor láttam csak, hogy nincs szeme. Üres szemgödrén át, akár egy kulcslyukon keresztül, végtelenbe futó, sík mező mutatkozott, ahol a láng meg a füst meg a por kergette egymást, és a föl-fölpattanó csontok között láthatatlan lábak dobogtak. Lovas katonák vagy menekülők. És mindenen áthatolt valami rémes nyikorgás. Nem tudtam, szekér tengelye sír-e vagy ember, vagy maga az örök szárazság, mely azóta ingerli véres vakaródzásra a földet, mióta a szenvedésnek elapadt a könnye… Majd szólt is hozzám, színtelenné fáradt mikrofonhang: „Most nagy bölcsnek hiszed magad, mert csalódtál. S végtelen bölcsességedben rikácsolsz itt, mint valami ócska kurva. Vissza a hozományodat, a naiv ideát, a véres forradalmat! S elő megint a családdal, Istennel, hagyománnyal, s le velem! Dehát nem te vagyok-e én is? S nem minden baj oka-e a képzeleted? Az idő csak a közönyös kerék, a ketrecben rohangáló mókus te vagy, s tőled forognak föl-le az esztergált századok.” Elhallgatott, és szétfújta a szél, és nem maradt belőle más, csak a hűlt helyén kavargó láng meg a füst meg a por.

Nádas Péternek

A 75 éves Weöres Sándornak