| És fölragyognak szétszórt csontjaik – |
| nem érezték cipőjükben a kavicsot, |
| ha a lábukon volt is, nem volt cipőjük, |
| s nem volt koruk, foglalkozásuk, gyerekük: |
| egymás tekintetébe fűzve, mintha tűbe, |
| úgy botorkáltak, mint a részegek; |
| attól lehetett tartani, rögtön orrabuknak, |
| ahogy a rezes képpel izzó gyümölcsök között |
| maguk is gyümölcs módjára lebegtek, |
| diadalittasan és nevetségesen… |
|
| És fölragyognak szétszórt csontjaik – |
| a préselt torokhang, a páradús pupillák, |
| a csak nekik fontos, személyes részletek, |
| amikben testet ölt a testtelen egész, |
| az elvont eszméből tapintható bársonnyá |
| bolyhozódó (s így véges) végtelen: |
| zöld dzsungelrobbanás a csillagközi térben, |
| s a tajtékzó levél- és liánzuhatagban |
| látni a Föld rejtett természetét, |
| a sötét párducpofából villámló tűzgolyót… |
|
| És fölragyognak szétszórt csontjaik – |
| most ők a mindenség, a hal a vízben, |
| de a fodrozódó víz is a hal körül; |
| a helyhatározószó értelmét veszíti: |
| egymásban, egymásból, egymáson át |
| zuhannak, emelkednek, gomolyognak, |
| egyhelyben suhanva se-le-se-föl; |
| most ők a völgybe gördülő, mennydörgő verítékcsöpp, |
| most ők a süket ég a fogcsikorgatás fölött: |
| teli üresség, fényes arccal őrjöngő sötét… |
|
| És fölragyognak szétszórt csontjaik – |
| a nyílt törés röntgenfölvételén |
| csilló csigolyasor, a generációk; |
| nyomukat belepi az idősivatag |
| szüntelenül szitáló kvarchomokja, |
| de egy vízcsöppnyi sejt tovább emlékezik: |
| amíg van halál, van öröklét, |
| s az öröklétben ők bóklásznak a kavicsos úton, |
| és mintha fújna a szél a falu felől, |
| az elragadtatástól lobog a hajuk. |
|
|