Az esztelen remekmű^*

1 Villog a sohase, a hátha, a mégis a pillarogyasztó, sivatagi   kvarcragyogásában; itt vagyok újra, ez Agra, a hajdani székhely, márványhabcsók-   -csodapalotásan.   Az élet él és nem tanul,   azt hiszi, fölfele száll, bár lefele hull. Nem történt soha semmi, hiába az évek, a sugaras özönbe   fürösztve emeli föl arcát elmebeteg kéjvágyunk tárgya, az intézet szépsége, a pofonok,   a lángcsóvás fiatalság.   Az élet él és nem tanul,   azt hiszi, fölfele száll, bár lefele hull. Fő-fő császárnénk ő, minden verssorok anyja, az aranyiga   tehene, a mesebeli ihlet: táncol a márványpadlón, minthacsak élne, a valaha a megfejtést   kutató és világhódító tekintet.   Az élet él és nem tanul,   azt hiszi, fölfele száll, bár lefele hull. S kétely nélküli gőgjében szikrázik a kézművesség együgyü   tökélye, a drágakövekkel himlős, simacsiszolatu támfal: nincs vereség, se halál, csak az Én, csak a Mű, csak e csupa zene   márványvers, ami túrabuszok sürüjében dacol a halállal.   Az élet él és nem tanul,   azt hiszi, fölfele száll, bár lefele hull.   2 Írhatnék éppen így is: mint az ágyban, elheverve a márvány hagyományban, s nem véve észre az ékkőn a port, a bazár nyüzsgésén átszikrázó nyomort, a léptéket, az ezer, tízezer, százezer évet, melyet India a lélekbe éget miután fazekasként a hús-vér agyagba, közönyt mintázott az élő anyagba, hol kristályként csillog az egy-a-sokban: a láng, mely tovább ég, mikor kilobban; nem tapasztalva meg az ellentmondást, hogy épp a legmélyebb sötét lobog lobogvást, mert épp ő sajtolja ki magából a fényt, a reménytelenségében kacér reményt, minden gyönyörűség legszebb fejékét, hogy kezdetében ízleljük a végét; költői költőként, ahogy e marha és pompázatos dilettáns akarta: ékszerdobozzá faragva a jajszót, míg agyvérzésig zabálta az ajzót; ahogy e pénzben ki nem fejezhető, talmi pátosz, mely drágakövekkel föllebbez a halálhoz: mi mondjuk meg, mi a valóság, mi az álom! – háborús reflex, hogy ezt ennyire utálom.   3 Estére azért nemcsak a hőség, én is megenyhül- tem. A Márványmenyasszony a vetkőzőszá- mát mutatta be. A környékbeli kisüzemek füstjét, ezt a fullasztó, keserű muszlint lassú mozdulattal húzta le magáról. Féltízre előbuk- kant a bronz mellbimbó, majd utána az egész gömbölydeden feszülő, erogén kupola, és a holdsütés roppant tenyerében vakító fehéren ragyogott. Ez volt a császár utolsó húzása, a Művészi Tökély Teteje. De ezen már nem dühöngtem, mert közben észrevettem az ezüs- tös félhomályban mozgó árnyakat. Magáno- sok, párban sétálók, gyermekes családok – a Margitsziget a földgömb túlsó oldalán. Az élet, a part nélküli folyó locsogva folyta körül a korlátolt önzés tündöklő márványkoporsóját és randevúhellyé közönségesítette. A Művé- szet–Élet meccs döntetlenre állt. Akárcsak a miénk, a tökéletes formáé és a lázadó szellemé. Ő sérthetetlenül ragyog tovább, én meg, nyil- vánvaló, készülök füstté oszlani. „Oké, Öreg Hölgy”, jöttem kifelé (és nem vásároltam pá- vafark-legyezőt, féldrágakő fülönfüggőt, szí- nes fényképet, zacskós cukorkát), „vagyunk, akik vagyunk”.   4 Vagyunk, akik vagyunk? A Moghul Sheraton Hotelben magamat olvastam, a feltört-koporsó mondatokat, melyek megőrizték a Tadzs Mahalt és Indiát, de nem a harminckét éves lázadót, aki voltam. Őt keresem ilyen dühödten? Ahogy ő keresett engem, a verse végéről hiányzó pontot? Borotválkozótükrömből Sáh Dzsehán bámul vissza rám, az ősöreg közhely, hogy ami él, mulandó… Csakhát, gondolom másnap, micsoda különbség… És némán nézem titkos emlékművemet, a tűzözön vidéken őrült makacssággal füstölgő falut… a sárkunyhók és bivalyok közt negyvenöt nyarát, ahogy a romok kútjából fölpárállik a levegőbe – miközben berregve imbolygunk Akhbár szellemvárosa felé.