| A nagy folyó önnön medrében hordja magyarázatát: |
| van, tehát hömpölyög… S a jóslatok, a jelenések, |
| s hogy Auschwitz után lehet-e még verset írni, |
| csak tajtéksapka a végtelen hullámmozgás fején. |
| Minden előjel ellenére élek: a kriptahideg |
| föltámadástól lúdbőrözve érzem a világkenyér |
| őrült tolongásból, bicikliből s bivalyból gyúrt melegét; |
| harminc fok árnyékban, s minden kis kócerájban |
| a termékenység és az örökélet locsog hindiül – |
| miért ne hinném kegyes hazugságaikat, |
| ha nem hinnem őket éppúgy hasztalan? |
| Nem jön minden tavaszra nyár, de erre az jött… |
| Nem tart örökké egy nyár sem, de ez a nyár örök… |
| S testvéreim ők, akiknek nyelvét sem tudom… – |
| Zúgva bukunk a mélybe, a sárga-zöld kohóból |
| opálos pára-szárijában előfüstölög Bhopál. |
|
| Naponta tapasztalom, hogy a költészet szóviccé züllik |
| és angyaloktól lopott trombitáján riadó helyett is |
| madárcsicsergést fúj – a részletek elégiáját… |
| Érjem be azzal, hogy a személyiség romba dőlt? |
| Lássam korszakos vívmánynak az idézőjelet? |
| Még minden porcikámban érzem a tavaszt, |
| negyvenöt szemfájdítóan szikrázó tavaszát, |
| mikor az elvont eszme beköltözött a valóságos malterosvödörbe |
| és kapcsolatot létesített szó és jelentés között: |
| a menny a földig ért, a föld a mennyig, |
| és mint a paradicsomkertben, minden magával volt azonos – |
| estig, míg föl nem tűnt, hogy hiányzik a közvilágítás… |
| A világteremtés minden, csak nem idilli… |
| A vers kicsinyített mindenség-modell, |
| s az éhes ember égboltján a csillagképek mellett |
| újságpapírba mért töpörtyű álomképe ragyog. |
|
| Negyvenen érkeztünk, a világ minden tájáról, költők. |
| Negyven változat egy témára, a túlélésre… |
| Büszkén legeltethette tekintetét érzékeny sarjain a Föld; |
| ni, hogy szavalnak, elnökölnek, igazgatják a mikrofont! |
| A vak is láthatta, a költészet él… Ahogy a város is élt, |
| a katasztrófából nem látszott semmi: |
| a fű zöld imaszőnyege, a kertek, a két tó – |
| mintha egy műkedvelő szellem idelopta volna a tihanyi öblöt |
| és átfestette volna a trópus lángoló színeivel… |
| A gyerekre a görög nő talált rá. A béna fiú |
| az egyik sárkunyhó döngölt földpadlóján feküdt, |
| kétéves lehetett és csak a mellkasa mozgott. Százezeréves |
| arc, az anyja: „Küldjenek orvost!”; föl se nézett, |
| talán mert ő is megvakult. India malma |
| lassan őrölte az őrületet. A görög nő kirohant |
| s reszketve hányt. Az Egyesült Karbid Művek tartályain |
| szikrázva tört meg a fényözön. Egy nap a sok közül. |
|
| A háború, a színtelen ideggáz kiégette a szemem, |
| hiába kezelt utána negyven évig az idő |
| évente cserélt csöppentőjéből csöppentett hétköznapjaival; |
| a fekete-fehérből belém égett a fehér is, |
| a kétségbeesés visszája, az őrült remény – |
| versről versre próbálom körülírni, hogy miben, |
| mert nincs rá pontos meghatározás, hiába érzem |
| napfénybe mártott arcomon babráló, selymes ujjait |
| (ha vannak egyáltalán ujjai, s nem a szél az, |
| vagy maga a végtelen sárkánymozgás, az élet állapota). |
| Nagy eszmékkel kereskedve egy rövidáru-boltban |
| nevetségessé teszi magát az ember, de mit számít ez? |
| Belső látásom ép és fütyül az észérvekre; |
| itt repülök, még nem poralakban, mint később, még csak repülőn |
| és fehér gondolatjelet húzok a kék papírra: |
| a tömör páraoszlop hosszú percekig kitart, mielőtt eloszlik. |
|
|