| Mi kápráztatja szemünket a mélyülő sötétben? |
| Az esztelenül cikázó pillangó, a remény? |
| Másodszor vagyok ott, ahol előszörre lennem is |
| szabálytalan volt: indiánkaland |
| a számítógéppel vezérelt repülők korában. |
| S megnyugtató beteljesülés is félig bénán vánszorogni ott, |
| ahol egykor nyolc évvel gyanútlanabbul szédelegtem. |
| Megvan minden, a széles, szélboronálta ég, |
| az autócsordák gyulladt szemű bölényvonulása, |
| az emberi ostobaság; és megvagyok én is, |
| hogy a kozmikus állandó szólhasson hozzám |
| a színes tévéreklám bárgyú birkamosolyából… |
| Már nem segít rajtam, hát láthatom |
| munkája közben a változás őrjöngő démonát: |
| föl-le görögni a kontinenseket, az újdonságok romkertjét, |
| a kút mélyéről eltűnő időt. S hogy minden marad a régiben. |
|
| Két napon át beszéltünk irodalomról. |
| Egyre rosszkedvűbben lődörögtem a campus |
| pázsitba ágyazott betonösvényein: mi dolgom itt? |
| Mi dolgom a költészettel? A világot akartam megváltoztatni, |
| a képek forradalmától a forradalom képeit reméltem, |
| mint a századelő művésze és maga a század: |
| a hidat az eszme és a tett között, |
| melyen át nemcsak a történelem vonul a jövőbe, |
| fölégetve a visszavonulás útját, ahogy szokta, |
| de az ember örökebb tudásszomja is, |
| hogy mettől-meddig tart, hová, s mi az, |
| ami hol fűnek-fának mutatja magát, hol a csillagokra aggatott, |
| végtelen gyászfátyol redőinek… Hidak? |
| Többnyire hadseregek vonultak rajtuk, a technika |
| fémszelvény-potrohú skorpiói. S a vers: felhőhabcsók-sütés |
| egy nemzetközi cukrászversenyen… |
|
| Negyvenhétben Weöres kijött hozzánk az intézetbe. |
| A volt disznópásztor s a szörnyeteg kölyök, |
| a magyar költészet két nemzedéke. Ő |
| a tiszta szóhangzás fuvoláján fújta a szférák dallamát, |
| de az a dallam az én fülemben földi madárfütty lett, |
| a túlélés zsivajgó gyógyszere. Ez lett volna a válasz? |
| Hogy a száj és fül között gomolygó végtelenben |
| megváltozik a véglegesnek szánt szöveg, s hatása, |
| mint az élet, kiszámíthatatlan? Hogy az egy mögül |
| mindig elődereng a több? Ha ez, ha nem, |
| ezen a teremtéssel egyidős, kiszáradt, óceáni aljzaton is, |
| mely magába nyelt indiánt és szekeres földfoglalót, |
| s magába nyeli majd a saját fingját műszerekkel vegyelemző |
| értelmiségit is, a gyermekotthon dzsungelösvényén kapaszkodom, |
| a szemszalasztó síkon is egy fullasztó csúcsra, |
| hol vers és valóság titkosan összeér. |
|
| Oklahoma aranya… Az emberi jelenlét. |
| A sűrű, fekete lé hördülve tör ki a föld alól, |
| mintha a magma büdös vére folyna: a sárkányé, |
| mely sziklapikkelyes testén hordozza falánk élősködőit. |
| Mit kezdjek a költészettel, amelyből hiányzik az élet? |
| S mit az élettel, amely nem költészet is? |
| Az írás nem válasz semmire, csak eszköz |
| a kútfúrásra. S az eleven kútból |
| kitör a boldogság és szenvedés sistergő oszlopa, |
| mintha az emberi szemmel látható világ emlékoszlopa lenne, |
| s valóban az is, mert máris elhanyatlik, |
| és oszlopból tóvá, jelképből hőenergiává |
| süllyed vagy emelkedik, már ahogy vesszük; |
| a változatlan mindig másképp ugyanaz. |
| S a csővezeték csúcsán imbolygó fáklya verse |
| azt jelzi: kihívó őrültségünktől lobogva megvagyunk! |
|
|