Alba herceg Flandriában*

A gőgös és nagyszájú század;
a huszadik vagy a húszezredik?
Képzeljük el a végtelent egy kőművesmester eszével:
szikrázó lépcsősor a fekete semmiben,
se föl, se le, se korlát, csak a szédülés,
a szakadatlan áramlás örvénylő óceánja –
s mégis fokok… S az egyiken egy ingujjas fiatalember
egy láthatatlan népgyűlésnek szónokol:
„Csak egyszer ontsuk vérüket, utána méz folyik a földből…”
Majd ugyanott, ugyanő nyolcvanévesen,
az elégtelen keringéstől zsibbadt agyvelővel
hajdanvolt szerelmein révedez. Vér zubogott,
ha jól emlékszik, a kövek között, s a csontiszapba fagyva
ágyúk, egyenruhák… És májfoltos kezével
belekotor a fénybe, de a minden esetre érvényes világkép,
e szivárványos lepke már egy másik lépcsőfok fölött lebeg.
Kevés időszerűtlenebb rögeszme van annál,
mint amire az életemet tettem,
hogy a földrengés tigrismorgású tuttijából
kihallható a süllyedő ember lélegzete,
s a lombhullató világbirodalmak tar gallyain át
a genti polgárt látni, ahogy nyakában kötéllel
kereskedik, lázong, adót fizet. Az erkölcs,
mint élő szervezet, rejtelmes összhang?
Egy türelmetlen korszak élesebb vítőrt kíván.
„Mi brügecsiek vagyunk, s a brügecsi dacos és nemes fajta!”
És minden olyan, mint régen, a szenvedélyes hang,
a széles gesztusok. Csak éppen semmi forradalmi fordulat.
Az öregedés ritka közegében már csak a lendület visz előre,
s röppályánk egyben végzetünk is,
mert minden eltérés csak az ifjúság paródiája,
ha egy új pályát befutni nincs hajtóanyagunk.
Századvég, dörgő légifolyosók az égen.
Három ágrólszakadt költő bóklászik Flandriában.
Mindenben elütnek egymástól, csak a hátterük közös,
a lángoló szegénység, ahonnét kiválva
minden csodálatos, ami száz évnél tovább tart,
s már-már az örökkévalóság megtestesülése
minden megmaradt piactér és ép templomtorony.
Sokáig hitték, hogy e szűk kabát levethető –
míg csak a világfias gyönyöröktől renyhe húsban
meg nem sajdult az emlékező csont. Egy régi utca;
tyúkkárálás, szikrázó por… Vagy a háború,
vagy bármi más, ami fontos volt, mert
ráébresztette őket arra, hogy hol élnek, s hogy a köznapi valóság
valótlanabb lehet a leghideglelősebb látomásnál…
Mi dolguk Flandriában? A vakszerencsét hidegen hagyja
a Föld rejtvénye. Ahol több volt, ott több maradt.
Vége, Orbán úr, vége, vége, vége,
hajol meg bennfentes pincérmosollyal az évtized:
nincs több olyan út, mint India;
a fölfedezések trópusi zöldje, a tengeri szél,
a szemtelenül kitartó kérdezés gyönyöre másoké lesz,
másoké a tévedés joga, a kísérlet esélye,
s legfőként másoké, ha lesznek mások, az életveszélyes kaland,
a kalóztermészetet kívánó értelmezés,
melynek csak esetleges formája a vers vagy épp a fizika,
mert lényege az, hogy a képzelet a földgolyóval gurigázik.
A Brüsszel–Gent-i autópályán Alba herceg vágtat új Mercédesén,
özönvizet lobog fekete felhőköpenye…
És körben a fölgyújtott kunyhók, a karóba húzott parasztok…
Vagy csak a vendéglők? a konferenciatermek? az áruházak?…
A párásodó ablakon szétömlő tűzgömbjével elvakít
egy fényszóró csillogó csődje, a jövő.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]