| A gőgös és nagyszájú század; |
| a huszadik vagy a húszezredik? |
| Képzeljük el a végtelent egy kőművesmester eszével: |
| szikrázó lépcsősor a fekete semmiben, |
| se föl, se le, se korlát, csak a szédülés, |
| a szakadatlan áramlás örvénylő óceánja – |
| s mégis fokok… S az egyiken egy ingujjas fiatalember |
| egy láthatatlan népgyűlésnek szónokol: |
| „Csak egyszer ontsuk vérüket, utána méz folyik a földből…” |
| Majd ugyanott, ugyanő nyolcvanévesen, |
| az elégtelen keringéstől zsibbadt agyvelővel |
| hajdanvolt szerelmein révedez. Vér zubogott, |
| ha jól emlékszik, a kövek között, s a csontiszapba fagyva |
| ágyúk, egyenruhák… És májfoltos kezével |
| belekotor a fénybe, de a minden esetre érvényes világkép, |
| e szivárványos lepke már egy másik lépcsőfok fölött lebeg. |
|
| Kevés időszerűtlenebb rögeszme van annál, |
| mint amire az életemet tettem, |
| hogy a földrengés tigrismorgású tuttijából |
| kihallható a süllyedő ember lélegzete, |
| s a lombhullató világbirodalmak tar gallyain át |
| a genti polgárt látni, ahogy nyakában kötéllel |
| kereskedik, lázong, adót fizet. Az erkölcs, |
| mint élő szervezet, rejtelmes összhang? |
| Egy türelmetlen korszak élesebb vítőrt kíván. |
| „Mi brügecsiek vagyunk, s a brügecsi dacos és nemes fajta!” |
| És minden olyan, mint régen, a szenvedélyes hang, |
| a széles gesztusok. Csak éppen semmi forradalmi fordulat. |
| Az öregedés ritka közegében már csak a lendület visz előre, |
| s röppályánk egyben végzetünk is, |
| mert minden eltérés csak az ifjúság paródiája, |
| ha egy új pályát befutni nincs hajtóanyagunk. |
|
| Századvég, dörgő légifolyosók az égen. |
| Három ágrólszakadt költő bóklászik Flandriában. |
| Mindenben elütnek egymástól, csak a hátterük közös, |
| a lángoló szegénység, ahonnét kiválva |
| minden csodálatos, ami száz évnél tovább tart, |
| s már-már az örökkévalóság megtestesülése |
| minden megmaradt piactér és ép templomtorony. |
| Sokáig hitték, hogy e szűk kabát levethető – |
| míg csak a világfias gyönyöröktől renyhe húsban |
| meg nem sajdult az emlékező csont. Egy régi utca; |
| tyúkkárálás, szikrázó por… Vagy a háború, |
| vagy bármi más, ami fontos volt, mert |
| ráébresztette őket arra, hogy hol élnek, s hogy a köznapi valóság |
| valótlanabb lehet a leghideglelősebb látomásnál… |
| Mi dolguk Flandriában? A vakszerencsét hidegen hagyja |
| a Föld rejtvénye. Ahol több volt, ott több maradt. |
|
| Vége, Orbán úr, vége, vége, vége, |
| hajol meg bennfentes pincérmosollyal az évtized: |
| nincs több olyan út, mint India; |
| a fölfedezések trópusi zöldje, a tengeri szél, |
| a szemtelenül kitartó kérdezés gyönyöre másoké lesz, |
| másoké a tévedés joga, a kísérlet esélye, |
| s legfőként másoké, ha lesznek mások, az életveszélyes kaland, |
| a kalóztermészetet kívánó értelmezés, |
| melynek csak esetleges formája a vers vagy épp a fizika, |
| mert lényege az, hogy a képzelet a földgolyóval gurigázik. |
| A Brüsszel–Gent-i autópályán Alba herceg vágtat új Mercédesén, |
| özönvizet lobog fekete felhőköpenye… |
| És körben a fölgyújtott kunyhók, a karóba húzott parasztok… |
| Vagy csak a vendéglők? a konferenciatermek? az áruházak?… |
| A párásodó ablakon szétömlő tűzgömbjével elvakít |
| egy fényszóró csillogó csődje, a jövő. |
|
|