| Meglátni magunkat a tagadás tükrében, |
| naiv és merev szabadságképükben alkuinkat, |
| s mégis valami győzelmet a vereségben, |
| mivel nem ott, nem úgy, nem abban és nem általunk, |
| de még általuk sem, valami mégis folytatódik, |
| s fényes rögeszménk, melyet mi is örököltünk, |
| egyszerre csak az ő megvető tekintetükben ragyog, |
| mint majd… de hadd ne jósoljak kávézaccból jövőt! |
| Mesterségem szerint hideg fejjel vagyok futóbolond, |
| nem valami beglerbég követe, hanem az életé, |
| mely eszelősen folytatja magát Auschwitz után is, |
| mint eddig is mindig, mint örökké, amíg csak teheti; |
| versünk, ha jó, attól káprázik, amitől szerelmünk, |
| hogy hosszan bámulja a csírák sötétjéből fölkelő Napot. |
|