| Üdvözülhet-e versben a kárhozott? |
| Süvölvény-költő koromban be akartak mutatni egy klasszikusnak. |
| Szabó Lőrinc nyöszörgött: Aztán… az a fiú… nem olyan?
|
| Nem tartoztam egy földi fajhoz sem, tizennyolc éves voltam, |
| angyalnemű, a nyelvemen egy tűzgomoly: |
| ezt kérdezte? találkozzon vele a franc! |
| Aztán felnőttem és a sötét, kátyús kanyargás egy szakaszán |
| az ő versei voltak az útmenti lámpasor; |
| nem, ez kevés: az éjszakában a nappal, a megvilágosodás… |
| Sötét évek… S köröttük még sűrűbb sötét, |
| ahol csak a bottal botorkáló és rögeszméit gajdoló erkölcs hiszi |
| (vakon, mert hosszan bámult kormozott üveg nélkül a Napba), |
| hogy végül mégsem lényegülhet egyetlen fullasztó füstgomollyá |
| bukás és győzelem, hóhér és áldozat. |
|
| „Szabad szonettjeimmel” folytatva egy prózavers-regényt |
| eszembe jut, hogy néhány évvel vagyok csak fiatalabb, |
| mint ő, amikor be akartak mutatni neki. |
| Mintha a sorsnak volna ujja is, hogy intőn fölemelje – |
| túl magasra… A művészet, a kéjsóvár liba |
| nem mérlegeli Don Giovanni tisztességét, |
| a gáláns modor és a sportteljesítmény jut nála célba: |
| a testközelből megélt élet jó része fölösleg, |
| legégetőbb gondunk mindig is az, hogy mennyit hagyjunk el belőle… |
| Nem megrohadni csak a jó közérzetünkért érdemes, |
| s e legfőbb kéjérzet a testünkkel együtt elenyészik |
| vagy rejtvénnyé kövül. A pokol appelplatzán ásató utókor |
| pontatlan pletykákból és ékszernek készült művekből ítél, |
| a tűzhely hamujából rekonstruálva a tűz lángnyelveit. |
|
|