Ember és műve*

 

1

Üdvözülhet-e versben a kárhozott?
Süvölvény-költő koromban be akartak mutatni egy klasszikusnak.
Szabó Lőrinc nyöszörgött: Aztán… az a fiú… nem olyan?
Nem tartoztam egy földi fajhoz sem, tizennyolc éves voltam,
angyalnemű, a nyelvemen egy tűzgomoly:
ezt kérdezte? találkozzon vele a franc!
Aztán felnőttem és a sötét, kátyús kanyargás egy szakaszán
az ő versei voltak az útmenti lámpasor;
nem, ez kevés: az éjszakában a nappal, a megvilágosodás…
Sötét évek… S köröttük még sűrűbb sötét,
ahol csak a bottal botorkáló és rögeszméit gajdoló erkölcs hiszi
(vakon, mert hosszan bámult kormozott üveg nélkül a Napba),
hogy végül mégsem lényegülhet egyetlen fullasztó füstgomollyá
bukás és győzelem, hóhér és áldozat.
 

2

„Szabad szonettjeimmel” folytatva egy prózavers-regényt
eszembe jut, hogy néhány évvel vagyok csak fiatalabb,
mint ő, amikor be akartak mutatni neki.
Mintha a sorsnak volna ujja is, hogy intőn fölemelje –
túl magasra… A művészet, a kéjsóvár liba
nem mérlegeli Don Giovanni tisztességét,
a gáláns modor és a sportteljesítmény jut nála célba:
a testközelből megélt élet jó része fölösleg,
legégetőbb gondunk mindig is az, hogy mennyit hagyjunk el belőle…
Nem megrohadni csak a jó közérzetünkért érdemes,
s e legfőbb kéjérzet a testünkkel együtt elenyészik
vagy rejtvénnyé kövül. A pokol appelplatzán ásató utókor
pontatlan pletykákból és ékszernek készült művekből ítél,
a tűzhely hamujából rekonstruálva a tűz lángnyelveit.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]