Üdvözülhet-e versben a kárhozott? |
Süvölvény-költő koromban be akartak mutatni egy klasszikusnak. |
Szabó Lőrinc nyöszörgött: Aztán… az a fiú… nem olyan?
|
Nem tartoztam egy földi fajhoz sem, tizennyolc éves voltam, |
angyalnemű, a nyelvemen egy tűzgomoly: |
ezt kérdezte? találkozzon vele a franc! |
Aztán felnőttem és a sötét, kátyús kanyargás egy szakaszán |
az ő versei voltak az útmenti lámpasor; |
nem, ez kevés: az éjszakában a nappal, a megvilágosodás… |
Sötét évek… S köröttük még sűrűbb sötét, |
ahol csak a bottal botorkáló és rögeszméit gajdoló erkölcs hiszi |
(vakon, mert hosszan bámult kormozott üveg nélkül a Napba), |
hogy végül mégsem lényegülhet egyetlen fullasztó füstgomollyá |
bukás és győzelem, hóhér és áldozat. |
|
„Szabad szonettjeimmel” folytatva egy prózavers-regényt |
eszembe jut, hogy néhány évvel vagyok csak fiatalabb, |
mint ő, amikor be akartak mutatni neki. |
Mintha a sorsnak volna ujja is, hogy intőn fölemelje – |
túl magasra… A művészet, a kéjsóvár liba |
nem mérlegeli Don Giovanni tisztességét, |
a gáláns modor és a sportteljesítmény jut nála célba: |
a testközelből megélt élet jó része fölösleg, |
legégetőbb gondunk mindig is az, hogy mennyit hagyjunk el belőle… |
Nem megrohadni csak a jó közérzetünkért érdemes, |
s e legfőbb kéjérzet a testünkkel együtt elenyészik |
vagy rejtvénnyé kövül. A pokol appelplatzán ásató utókor |
pontatlan pletykákból és ékszernek készült művekből ítél, |
a tűzhely hamujából rekonstruálva a tűz lángnyelveit. |
|
|