| Mind messzebb van. Érzem a határaimat; |
| a betegség pórázán ugatom verssel a végtelent: |
| hamarabb fáradok és többet kell aludnom. |
| Többé már semmi sem lehet olyan fontos, mint régen – |
| új stílus, új lakás, új földrészek, új szerelem… |
| A tárgyak, amiket nagy gonddal gyűjtögettem, |
| mert sokáig voltam szegény és aludtam egy rossz vaságyon, |
| súlytalanul lebegnek összevissza a lakásban – |
| a majdani hagyaték pókhálós darabjai… |
| Egy vaspántos várkaput akartam betörni kéziratlapokkal; |
| bokám körül patakzó papír képében locsognak végigverselt éveim, |
| a föld mélyéről dübörög a közelgő ötvenedik… |
| S mindig a remény zárósora, a rögeszmés „csakazértis”… |
| Cérnán engedtem föl a fölkelő Napot, most eleresztem… |
|