| „Föl, föl…”; áramütés ért József Attilánál; |
| nem a füstölgő szív, a költészet, a képek – |
| a hang volt ismerős, az őrült légszomj: |
| „föl, föl…”, azután három pont, és semmi magyarázat… |
| Ez lenne a vers? Amit a kalandor fehérje álmában beszél? |
| A vérrel és földdel bemázolt képzelet, |
| e primitív bűvésztrükkökkel dolgozó varázsló |
| erősen koncentrál, míg egyszercsak, odanézz, fölrepül, |
| s hiába, hogy csak a tolldíszét táncoltató nyavalyatöréstől, |
| valami titkos áramlat csakugyan emeli, |
| ahogy a halál tudata a halhatatlanság értékét, |
| világnagy üzemcsarnokká bővítve az őssejtek rozzant fészerét… |
| Sötét, sötét, ragyogják a didergő csillagok, |
| míg föl nem csap a félnapos tűzvész, a fényes cáfolat. |
|