| Olyan lesz majd ez is, mint az az őrült telefon |
| éjfél előtt, a trópuson, a delhi szállodában; |
| a léghűtés zúgó mentőcsónakját ringató, fekete óceánból |
| ezüstös testtel felszökő repülőhalként ébredek, |
| és nem tudok se magyarul, se angolul, |
| csak szétszakadó kopoltyúkkal tűröm, ahogy záporoz rám |
| az a támadva könyörgő, nem evilági hang: |
| azonnal gyere át, le akarok veled feküdni! |
| Olyan lesz majd ez is, csak most nem teszem le a kagylót |
| s nem fordulok a fal felé, de inget, nadrágot veszek; |
| tudom, ki ő, hiába van most kínai szabású arca; |
|
már vártalak, nyitja a századok vasán forduló ajtót, |
| és mindent elborít kék lángot vető fekete haja; |
| vékony füstcsík húz ki a kulcslyukon, az voltam én… |
|