A próféták gyurmának nézik a világot, |
amit az eszme ujja könnyen alakít – |
de ha a valóság, e hajlékony acéllap visszarúg, |
vérző orral és sértetten vonulnak emigrációba, |
s átkozzák porig – főként Alexandriában – Jeruzsálemet… |
Elvont édenük-pokluk milyen idegen nekem! |
S megváltástanuk, stilisztikájuk, totalitásuk! |
Úgy bíznak babonáikban, mint a barlangi ember: |
ha kellő gyűlölettel említed az eretnek nevét, |
hanyattesik s kitöri a nyakát… |
Nekem sohasem volt elég kerek egy gyémánttá csiszolt teória; |
a háborús ajtó nem illett jól a tokba, |
a résen át a végtelen látható része látszott: |
az ostromlott város, a lángoszlop, a kígyógyűrűzésű füst. |
|
Persze a vers, a vak remény is a jövőbe lát. |
Látja a füst takarta várost napsütésben: |
gyerekzsivajban fürdő sétatér, a szél trópusi selyme… |
Átlátszó és sebezhető utópia, |
de épp mert átlátszó, a rejtelemre nyíló ablak is, |
a titkos működésre, mely a sötét kétségbeesésből |
érzéki fényt párol, szerelmes eszmét, |
bokánktól hajunkig lobogó lázadást… |
A legfontosabbat az ostrom idején tanultam, |
nem a rossz lelkiismeret diktálta együttérzést |
vagy a folytonos vesztők sívó pátoszát – |
édent s poklot egymás hegyibe hányva: |
a rémült göncökön virító, sárga csillagot, |
mint mértéket a mindenség mellén pulzáló csillagokhoz. |
|
|