| A próféták gyurmának nézik a világot, |
| amit az eszme ujja könnyen alakít – |
| de ha a valóság, e hajlékony acéllap visszarúg, |
| vérző orral és sértetten vonulnak emigrációba, |
| s átkozzák porig – főként Alexandriában – Jeruzsálemet… |
| Elvont édenük-pokluk milyen idegen nekem! |
| S megváltástanuk, stilisztikájuk, totalitásuk! |
| Úgy bíznak babonáikban, mint a barlangi ember: |
| ha kellő gyűlölettel említed az eretnek nevét, |
| hanyattesik s kitöri a nyakát… |
| Nekem sohasem volt elég kerek egy gyémánttá csiszolt teória; |
| a háborús ajtó nem illett jól a tokba, |
| a résen át a végtelen látható része látszott: |
| az ostromlott város, a lángoszlop, a kígyógyűrűzésű füst. |
|
| Persze a vers, a vak remény is a jövőbe lát. |
| Látja a füst takarta várost napsütésben: |
| gyerekzsivajban fürdő sétatér, a szél trópusi selyme… |
| Átlátszó és sebezhető utópia, |
| de épp mert átlátszó, a rejtelemre nyíló ablak is, |
| a titkos működésre, mely a sötét kétségbeesésből |
| érzéki fényt párol, szerelmes eszmét, |
| bokánktól hajunkig lobogó lázadást… |
| A legfontosabbat az ostrom idején tanultam, |
| nem a rossz lelkiismeret diktálta együttérzést |
| vagy a folytonos vesztők sívó pátoszát – |
| édent s poklot egymás hegyibe hányva: |
| a rémült göncökön virító, sárga csillagot, |
| mint mértéket a mindenség mellén pulzáló csillagokhoz. |
|
|