Asztaltáncoltatók*

 

1

A próféták gyurmának nézik a világot,
amit az eszme ujja könnyen alakít –
de ha a valóság, e hajlékony acéllap visszarúg,
vérző orral és sértetten vonulnak emigrációba,
s átkozzák porig – főként Alexandriában – Jeruzsálemet…
Elvont édenük-pokluk milyen idegen nekem!
S megváltástanuk, stilisztikájuk, totalitásuk!
Úgy bíznak babonáikban, mint a barlangi ember:
ha kellő gyűlölettel említed az eretnek nevét,
hanyattesik s kitöri a nyakát…
Nekem sohasem volt elég kerek egy gyémánttá csiszolt teória;
a háborús ajtó nem illett jól a tokba,
a résen át a végtelen látható része látszott:
az ostromlott város, a lángoszlop, a kígyógyűrűzésű füst.
 

2

Persze a vers, a vak remény is a jövőbe lát.
Látja a füst takarta várost napsütésben:
gyerekzsivajban fürdő sétatér, a szél trópusi selyme…
Átlátszó és sebezhető utópia,
de épp mert átlátszó, a rejtelemre nyíló ablak is,
a titkos működésre, mely a sötét kétségbeesésből
érzéki fényt párol, szerelmes eszmét,
bokánktól hajunkig lobogó lázadást…
A legfontosabbat az ostrom idején tanultam,
nem a rossz lelkiismeret diktálta együttérzést
vagy a folytonos vesztők sívó pátoszát –
édent s poklot egymás hegyibe hányva:
a rémült göncökön virító, sárga csillagot,
mint mértéket a mindenség mellén pulzáló csillagokhoz.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]