| Többet vártam a nyelvtől, mint amennyit szófia szavaktól |
| az embernek ép ésszel várnia szabad: |
| isten ziháló varázsát, egy beszélő lovat, |
| melyet meglovagolva kitörhetek körülményeim közül… |
| Nincs mód az időketrecből kitörni, |
| ha máson nem, a lázadásunkon ott virít korunk bélyege; |
| lényünk felerészt az, amit tagadunk. |
| Az egyrészt-másrészt bölcsességek közt az igen és a nem |
| földrengető lüktetését próbáltam fölidézni – |
| a túlélésre játszva… diplomataként. |
| A lehetséges eszközökkel kísértettem meg a lehetetlent, |
| akár a kor, mellyel messziről nézve egy leszek, |
| ha bujtogató szellememre rácsukódik |
| a százados szelence nyithatatlan födele. |
|
| Világos okfejtés, éppencsak hiányzik belőle |
| az agyunk lebenyei közt susogó őrület: |
| nincsenek körülmények, eb ura fakó! |
| A bennünk bujkáló, homályos világsejtelem, |
| mely annál inkább gomolyog, minél több tudás világítja át, |
| hisz mindig minden kicsit másképp van, mint ahogy tudjuk, |
| és épp ez a sok kicsi az, ami végtelen sokra megy… |
| Sokszor látszik hagymázos őrületnek |
| a szélesebb körültekintés… |
| Mi más vagyok inkább, mint ő, |
| a vers, a szerelem s a forradalmak bukott démona? |
| Ketrecünk rácsa közt az idő télre fordul; |
| ő rúdján gubbasztva is kitárt szárnyakkal suhan |
| a sohanapján eljövő és örökké tartó tavaszban. |
|
|