| Huzatban imbolygó gyertyaláng-lényetek… |
| A költőket haláluk után megszállják a dögkeselyűk, |
| hogy májukból kitépjenek egy címerpajzsra valót. |
| Az élet füstölgő parázshalom egy szeméttelepen, |
| rögeszmék, szerelmek, hogy legyen minek alágyújtani – |
| hallottam égő húsotokat sercegni a versben; |
| tudom, hogy minek mi az ára. |
| Az utánunk jövők persze fütyülnek a hamuba írt üzenetre. |
| A vérrögök dadogása egy bunkónak is jó jelkép helyett? |
| A fajta azt őrzi, aminek hasznát veszi, |
| a kőbaltát, a kukoricaszemet, az atommodellt… |
| Az édes lucsokban őrjöngő kopoltyúlüktetést |
| megdermeszti a múmia merev aranyfüst-maszkja, |
| a nyitott könyvlapon dübörgő, sáros, zuhogó betűk. |
|
| A gyönge láng mégis tovább pislákol? |
| Az őrült, kiirthatatlan, közép-európai „mégis”… |
| Sokszor van úgy, hogy inkább élek köztetek, |
| mint valóságos körülményeim közt, |
| s a felhőkávéház ablakán át kibámulva látom |
| a kövek közt sarjadó fa zöld robbanását – |
| az élet bölcsebb, mint maguk az élők, |
| szennyes, nem szennyes, bánja is ő, |
| az árvíz elsöprő erőfölényét alkalmazva |
| végül is ő győz minden értelmezés fölött… |
| Hitetlen létemre is hiszek az anyagban, |
| mely persze szellem is, ha nézzük:
|
| a betűk közé szorult tűzmagból kisarjad a tavasz; |
| káromkodik, kártyázik, verset ír, rátok hasonlít… |
|
|