Halott barátaihoz*

 

1

Huzatban imbolygó gyertyaláng-lényetek…
A költőket haláluk után megszállják a dögkeselyűk,
hogy májukból kitépjenek egy címerpajzsra valót.
Az élet füstölgő parázshalom egy szeméttelepen,
rögeszmék, szerelmek, hogy legyen minek alágyújtani –
hallottam égő húsotokat sercegni a versben;
tudom, hogy minek mi az ára.
Az utánunk jövők persze fütyülnek a hamuba írt üzenetre.
A vérrögök dadogása egy bunkónak is jó jelkép helyett?
A fajta azt őrzi, aminek hasznát veszi,
a kőbaltát, a kukoricaszemet, az atommodellt…
Az édes lucsokban őrjöngő kopoltyúlüktetést
megdermeszti a múmia merev aranyfüst-maszkja,
a nyitott könyvlapon dübörgő, sáros, zuhogó betűk.
 

2

A gyönge láng mégis tovább pislákol?
Az őrült, kiirthatatlan, közép-európai „mégis”…
Sokszor van úgy, hogy inkább élek köztetek,
mint valóságos körülményeim közt,
s a felhőkávéház ablakán át kibámulva látom
a kövek közt sarjadó fa zöld robbanását –
az élet bölcsebb, mint maguk az élők,
szennyes, nem szennyes, bánja is ő,
az árvíz elsöprő erőfölényét alkalmazva
végül is ő győz minden értelmezés fölött…
Hitetlen létemre is hiszek az anyagban,
mely persze szellem is, ha nézzük:
a betűk közé szorult tűzmagból kisarjad a tavasz;
káromkodik, kártyázik, verset ír, rátok hasonlít…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]