| Tizennyolc évesen fellengzős verset írtam róla. |
| Habzó hexameterben szögesdrót, szuronyos őr – ami belefér. |
| A lánglelkű bunkó, aki voltam, |
| mint osztályellenséget a csalhatatlan káderes, |
| megszimatolta a továbbhaladás rejtett lehetőségét; |
| ti ott folytatjátok, ahol ő abbahagyta; |
| hogyne feszített volna a büszkeség: „Miklós, jövünk!” – |
| a háborús árvák nemzedéke, a világ bárányai… |
| A világról azt gondoltam, anyag a verseimhez, |
| de versemben az exhumált notesznek nem volt szaga; |
| egy urnát kívántam hátrahagyni, az első kötetemet, |
| benne a válasz a végső kérdésekre, |
| csupa arannyal átszőtt, gyászos absztrakcióra |
| miközben vadul fuldokoltam a kútban, hogy én én vagyok. |
|
| Harminc évvel később szíven üt, hogy milyen fiatal volt. |
| Attól annyira „meglett férfi”, az időhiánytól; |
| a műgond vaskesztyűjét a halál csikorgatja: |
| minden úgy marad, ahogy hagyom… |
| Ki érthette meg nála jobban az anyag természetét, |
| a mesterségünkét, a valamit valamiért elvét? |
| Minél tanárosabban pedáns a szóválasztás, |
| annál több vért és mocskot markolhat a vers – |
| isten képébe vágni… a semmiébe… |
| Szíjasan és sebzetten botorkál egy rögeszme igézetében, |
| hogy szemtanúkra szükség van, a lába csupa vér, |
| zsebében ronthatatlan remekművei, |
| hibernált életdarabok, melyek az olvasástól megelevenednek: |
| roncsolnak, teremtenek, mint a Föld maga. |
|
|