Mi hír a költészetről?*

 

1. A Szent Inkvizíció

Nemes és nagy példája az elfogultságnak;
semmi sem könnyebb, mint fölfedezőből inkvizítorrá válni,
épp csak rögeszmeként kell vallanunk egy eszmét,
és máris rutinosan küldhetjük máglyára a máshitűeket;
engem nem küldtek máglyára, csak értesítették a családtagokat,
vigyázni kell vele, megrögzöt áruló!
Kis, irodalmi háború, de a taktikája,
mint a vallásháborúké általában, a fölperzselt föld.
Mit számít ma már ez az egész kő-kövön-nem-marad?
A verssor – verőér; kontármunka, ha nem az.
A jambus… a személytelenség… a korszerű…
A betegség csak a testemet támadta meg:
„szabad akarok lenni”, üvölti a lánglelkű suszterinas,
míg fején papírcsákóval botorkál az egyetemes máglya felé.
 

2. Krakatau

A technika századában papírcsákókat hajtogattam.
A versnek, a francba is, igyekeztem megtanulni műfogásait,
hogy azután nyugodt lélekkel fütyülhessek rájuk;
rejtély, de nem a metrikáé érdekelt.
Minden kétéves gyerek Hölderlin és Rilke,
mikor azt kérdezi: „ez mi ez?”
Hogy is ne akartam volna megtanulni nem felejteni? –
anélkül persze, hogy bohócot csinálnék magamból…
A költészet félig vers, félig élet,
s a botrányos kérdés épp az, hogy mikor melyik inkább?
Felnőtt költő vagyok, de legigazibb múzsám
még ma is a pofon vert, bőgő, rövidnadrágos fiú,
aki a Krakatau kitörését hordja a szemében:
a szökőár hernyótalp-hullámát s az égen torlódó hamut.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]