Magaslaton*
| Az öregség a havas hegycsúcsról nyíló kilátás; |
| de negyvenhétévesen hol a hó? |
| Elnézem azokat, akikbe nem csapott bele a villám, |
| az áramló világfolyadék sürgő sejtjeit: |
| nyüzsögnek, intézkednek, terveznek, vakok. |
| Miféle kegy az, élve üszkösödni el? |
| S miféle többlettudás birtokába juttat? |
| Az élet mindenek fölött az egészséget tiszteli, |
| a bajba jutottat szánja, de nem segíti: |
| a természetes kiválasztódásra esküszik. |
| Vagy mégis? valami fölfoghatatlan program szerint |
| csak a sírból kikelő Lázár kettős látását tanulom? |
| s azért zuhant gyerekkorom a háború lángkútjába, |
| hogy ne legyen olyan éjszaka, ami mögött nem látom a fényt? |
|
Josephus*
| A kedves arcon egyre több a ránc, |
| a szenvedélyben egyre kevesebb az élet – |
| az ősz fúria, lángoló pongyolában rohangál föl s alá, |
| hová tettem véren vett ifjúságomat? |
| Mindent jegyzek, mint Josephus a háború eseményeit: |
| „Ma reggel kigyulladt a gerincem, |
| az ostromgépek bárddal aprították csigolyáimat, |
| és testemet, e főfájós hasábfát |
| centinként vonta jégparazsába a zsibbadás.” |
| Ha volna isten, akit fölfoghatnék, |
| két világ közt, ebben az értékeit váltogató korban, |
| olyan, mint én, makacs, ember alkotta lény: |
| teremtésében minden csapszeg rossz helyen van, |
| de fűti reménye, a következő generációk. |
|
Régi szerelmek*
| Régi szerelmeim, ha ma találkoznék veletek, |
| a régi énetekkel, mibe szeretnék bele? |
| Egyből kiszúrnám ezer hibátokat, |
| a pipiskedést, az álműveltséget, a kurválkodást. |
| Hogy jöhetne működésbe testem földrengése, |
| mely pompeji combotokra terített, mint lávát? |
| Melyikőtökért vernék szét újból egy telefonfülkét, |
|
ha otthon van (nem volt), miért nem veszi föl?
|
| A fiatalság nemcsak a világbíró test hadjárata, |
| de a rögeszmék lézersugara is; |
| Rómeó szemellenzőt visel, mint a fuvaroslovak – |
| igaz, később mindent elkövet, hogy letépje, |
| és meglássa a holdas kriptabolt alatt derengő csontmezőt. |
| Minden viszonylagos, sivítja a fűrész a lombnak. |
|
| Valami mégsem az. Valami attól, |
| hogy megtörtént, megszentelődik és belekerül |
| az egyetemes misekönyvbe, melynek |
| kottáiból fújják trilláikat a madarak. |
| Az emlékezetben folytonos a jelenidő, |
| s a színhely ismerős, de ismeretlen is, |
| színéről édenkert, visszájáról pokol: |
| akár a korai kereszténység s a forradalmak idején, |
| minden tüzes… ha hozzáérsz, megéget |
| a gondolat, a kép, a puszta sejtelem; |
| a Volt estéjéből hajnalodik a Lesz;
|
| s a végtelenbe kivetített másunk, |
| a korongján kísérletező fazekas |
| kedvtelve nézi mozgó agyagszobrait. |
|
|
Mi hír a költészetről?*
| Nemes és nagy példája az elfogultságnak; |
| semmi sem könnyebb, mint fölfedezőből inkvizítorrá válni, |
| épp csak rögeszmeként kell vallanunk egy eszmét, |
| és máris rutinosan küldhetjük máglyára a máshitűeket; |
| engem nem küldtek máglyára, csak értesítették a családtagokat, |
| vigyázni kell vele, megrögzöt áruló! |
| Kis, irodalmi háború, de a taktikája, |
| mint a vallásháborúké általában, a fölperzselt föld. |
| Mit számít ma már ez az egész kő-kövön-nem-marad? |
| A verssor – verőér; kontármunka, ha nem az. |
| A jambus… a személytelenség… a korszerű… |
| A betegség csak a testemet támadta meg: |
| „szabad akarok lenni”, üvölti a lánglelkű suszterinas, |
| míg fején papírcsákóval botorkál az egyetemes máglya felé. |
|
| A technika századában papírcsákókat hajtogattam. |
| A versnek, a francba is, igyekeztem megtanulni műfogásait, |
| hogy azután nyugodt lélekkel fütyülhessek rájuk; |
| rejtély, de nem a metrikáé érdekelt. |
| Minden kétéves gyerek Hölderlin és Rilke, |
| mikor azt kérdezi: „ez mi ez?” |
| Hogy is ne akartam volna megtanulni nem felejteni? – |
| anélkül persze, hogy bohócot csinálnék magamból… |
| A költészet félig vers, félig élet, |
| s a botrányos kérdés épp az, hogy mikor melyik inkább? |
| Felnőtt költő vagyok, de legigazibb múzsám |
| még ma is a pofon vert, bőgő, rövidnadrágos fiú, |
| aki a Krakatau kitörését hordja a szemében: |
| a szökőár hernyótalp-hullámát s az égen torlódó hamut. |
|
|
Tacitus nehézségei*
| Könnyű az elvont költőknek, ők lepárolják a cefrét, |
| én viszont a forrásban lévő musttal dolgozom, |
| mely ereinkben keringve a robbanásig gázosodik. |
| Nekem fontos a versben a név, az időpont, a helyszín. |
| A titkos Nap a tényekből sugárzik… |
| abból, hogy minden úgy volt, ahogy mondom – |
| vagy mögülük… abból, hogy semmi sincs már úgy… |
| A Földfényesség történetét írom, |
| a repedésekből szivárgó, izzó anyagét: |
| a legszabadabb költő is mondandója rabja. |
| Ha elég soká nézünk zsebtükrünkbe, |
| egy sugallatokra hallgató őrült arcát látjuk, |
| aki, hiába bukik meg korról korra, nem adja föl. |
|
Radnóti-emlékérem*
| Tizennyolc évesen fellengzős verset írtam róla. |
| Habzó hexameterben szögesdrót, szuronyos őr – ami belefér. |
| A lánglelkű bunkó, aki voltam, |
| mint osztályellenséget a csalhatatlan káderes, |
| megszimatolta a továbbhaladás rejtett lehetőségét; |
| ti ott folytatjátok, ahol ő abbahagyta; |
| hogyne feszített volna a büszkeség: „Miklós, jövünk!” – |
| a háborús árvák nemzedéke, a világ bárányai… |
| A világról azt gondoltam, anyag a verseimhez, |
| de versemben az exhumált notesznek nem volt szaga; |
| egy urnát kívántam hátrahagyni, az első kötetemet, |
| benne a válasz a végső kérdésekre, |
| csupa arannyal átszőtt, gyászos absztrakcióra |
| miközben vadul fuldokoltam a kútban, hogy én én vagyok. |
|
| Harminc évvel később szíven üt, hogy milyen fiatal volt. |
| Attól annyira „meglett férfi”, az időhiánytól; |
| a műgond vaskesztyűjét a halál csikorgatja: |
| minden úgy marad, ahogy hagyom… |
| Ki érthette meg nála jobban az anyag természetét, |
| a mesterségünkét, a valamit valamiért elvét? |
| Minél tanárosabban pedáns a szóválasztás, |
| annál több vért és mocskot markolhat a vers – |
| isten képébe vágni… a semmiébe… |
| Szíjasan és sebzetten botorkál egy rögeszme igézetében, |
| hogy szemtanúkra szükség van, a lába csupa vér, |
| zsebében ronthatatlan remekművei, |
| hibernált életdarabok, melyek az olvasástól megelevenednek: |
| roncsolnak, teremtenek, mint a Föld maga. |
|
|
Kőbölcsőm körül*
| Illyés nem szerette Budapestet – |
| persze Budapestről nem szerette Budapestet, |
| s nem onnét, ahol szerinte a „jobbik rész” lakott. |
| Én idestova ötven éve lődörgök Budapest házai közt, |
| mintha egy kiismerhetetlen nővel élnék együtt, |
| akit épp ezért már túl jól ismerek… |
| A szerelem mindig is könnyen rejti a nembe az igent; |
| láttam a világ sok özönvíz városát, |
| de romokban csak egyet láttam, őt: |
| szürke füsthaja fésületlenül lógott a homlokába, |
| és szakadt bundája alatt tetűként másztak a tankok… |
| Míg élek, emlékszem, hogy rázta meg magát negyvenöt tavaszán – |
| a fényszoknyában strichelő, kis kurva, a remény |
| kacsint s rossz matracára hívja a jövőt: NA GYERE, ÖCSI! |
|
A kor kérdései*
| A negyvenes évek hazai kertész-értelmiségije |
| biztosra vette, hogy a jövő kulcsa a fajtanemesítés; |
| kicsire nem nézett – a gomolygó emberfüstbe… |
| Nincs meddőbb lény a semlegesnemű lángelménél, |
| aki izzó hangzatokkal kürtöl egybe egy kereszteshadat, |
| majd hátat fordít és elemez: mennyi vér…
|
| A költészetben épp a „költői” a legkevésbé fontos – |
| egy mészáros valóságérzéke kell ahhoz és isten szeme, |
| hogy helyesen mérjük ki életünk arányait |
| az önpusztítás és az önmentés között. |
| Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus; |
| élni annyi, mint pórázra kötve szállni: |
| gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen, |
| és körben az izzó csikkek, a kor kérdései. |
|
Ahol apáid vére folyt*
| A magyar sorsfilozófusokban mindinkább zavart, |
| hogy költészettel tömködik ki eszméik hézagait. |
| Szilárdabb kötőanyagra volt szükségem. |
| Egy lépcsőn másztam fölfelé, az általánosíthatóig; |
| a lépcső tetejéről Sárbogárdot láttam – |
| Karthágónak nevezték… Rómának… New Yorknak… |
| A vízcsöppben a teljes égbolt tükröződne, |
| ha nem volna ott akadálynak a Föld; |
| a magasba ívelő út visszavezetett |
| a talajba pólyált mag csonttörő adottságaihoz: |
| helyemre betonozva szótárt állítok össze saját szavaimból, |
| aknákat gyártok költészet címén… |
| Vidéki költő? Mi más az emberiség is, |
| mint vidéki őstehetség egy poros galaktikában? |
|
Halott barátaihoz*
| Huzatban imbolygó gyertyaláng-lényetek… |
| A költőket haláluk után megszállják a dögkeselyűk, |
| hogy májukból kitépjenek egy címerpajzsra valót. |
| Az élet füstölgő parázshalom egy szeméttelepen, |
| rögeszmék, szerelmek, hogy legyen minek alágyújtani – |
| hallottam égő húsotokat sercegni a versben; |
| tudom, hogy minek mi az ára. |
| Az utánunk jövők persze fütyülnek a hamuba írt üzenetre. |
| A vérrögök dadogása egy bunkónak is jó jelkép helyett? |
| A fajta azt őrzi, aminek hasznát veszi, |
| a kőbaltát, a kukoricaszemet, az atommodellt… |
| Az édes lucsokban őrjöngő kopoltyúlüktetést |
| megdermeszti a múmia merev aranyfüst-maszkja, |
| a nyitott könyvlapon dübörgő, sáros, zuhogó betűk. |
|
| A gyönge láng mégis tovább pislákol? |
| Az őrült, kiirthatatlan, közép-európai „mégis”… |
| Sokszor van úgy, hogy inkább élek köztetek, |
| mint valóságos körülményeim közt, |
| s a felhőkávéház ablakán át kibámulva látom |
| a kövek közt sarjadó fa zöld robbanását – |
| az élet bölcsebb, mint maguk az élők, |
| szennyes, nem szennyes, bánja is ő, |
| az árvíz elsöprő erőfölényét alkalmazva |
| végül is ő győz minden értelmezés fölött… |
| Hitetlen létemre is hiszek az anyagban, |
| mely persze szellem is, ha nézzük:
|
| a betűk közé szorult tűzmagból kisarjad a tavasz; |
| káromkodik, kártyázik, verset ír, rátok hasonlít… |
|
|
Föltámadás*
| Három évig játszott velem egy házimacska, |
| tanított arra, amire Lear királyt a lányai. |
| Most a föltámadás egérútján hajszol a gyógyszer – |
| kétoldalt az egymást tiporva parkoló kocsik, |
| Csak még egy percet, egy napot, egy évet… |
| Azt mondtam én is, amit minden vallásalapító. |
| Amikor rájöttem arra, hogy a versnél fontosabb az élet, |
| azt hittem, tudok aranyat csinálni: |
| verset, ami nem vers, hanem élet; |
| a remény ezredszer is bolondot csinál belőlünk, |
| s lyukas vödrünkkel nekiállunk kimerni a világóceánt. |
| Élek. Fölöttem a Nap kerek tigrispofája, |
| s a vérszagtól remegő bajusz, a sugarai. |
|
Az alkimista*
| Pótolhatja-e az életet az aranycsinálás? |
| Éltem valamennyit, és nem is veszélytelenül, |
| de mindent megmérgezett a rögeszmém, |
| hogy egy átmeneti korban szilárd tanulságra vágytam. |
| Időmnek volt a helyzetünkhöz illő humora, |
| egészben nyelt le, mint nyulat a kígyó; |
| fiatal vagyok ma is, csak öregen. |
| Mint Schwarz Bertold a lőport, véletlenül fedeztem föl én is |
| a fejvadászok zsugorító technikáját: |
| egy kis barna, alma nagyságú koponyát a koponyámban… |
| teniszlabdaként pattogott… (örökös fejfájásaim oka!) – |
| üres szemgödre ráncain, cipőtalp keménységű ajkán |
| a pokol suvickjában tükröződik |
| ifjúság, tenger, napsütés, reneszánsz módra levegős jövő. |
|
A röptető rúdján*
| Többet vártam a nyelvtől, mint amennyit szófia szavaktól |
| az embernek ép ésszel várnia szabad: |
| isten ziháló varázsát, egy beszélő lovat, |
| melyet meglovagolva kitörhetek körülményeim közül… |
| Nincs mód az időketrecből kitörni, |
| ha máson nem, a lázadásunkon ott virít korunk bélyege; |
| lényünk felerészt az, amit tagadunk. |
| Az egyrészt-másrészt bölcsességek közt az igen és a nem |
| földrengető lüktetését próbáltam fölidézni – |
| a túlélésre játszva… diplomataként. |
| A lehetséges eszközökkel kísértettem meg a lehetetlent, |
| akár a kor, mellyel messziről nézve egy leszek, |
| ha bujtogató szellememre rácsukódik |
| a százados szelence nyithatatlan födele. |
|
| Világos okfejtés, éppencsak hiányzik belőle |
| az agyunk lebenyei közt susogó őrület: |
| nincsenek körülmények, eb ura fakó! |
| A bennünk bujkáló, homályos világsejtelem, |
| mely annál inkább gomolyog, minél több tudás világítja át, |
| hisz mindig minden kicsit másképp van, mint ahogy tudjuk, |
| és épp ez a sok kicsi az, ami végtelen sokra megy… |
| Sokszor látszik hagymázos őrületnek |
| a szélesebb körültekintés… |
| Mi más vagyok inkább, mint ő, |
| a vers, a szerelem s a forradalmak bukott démona? |
| Ketrecünk rácsa közt az idő télre fordul; |
| ő rúdján gubbasztva is kitárt szárnyakkal suhan |
| a sohanapján eljövő és örökké tartó tavaszban. |
|
|
A csillagkupola alatt*
| Fiatalon egy kulcslyukon át lestem a világba, |
| hol Költészet és Valóság szeretkezett; |
| szájtátva bámultam a Kámaszutra százszor száz fogását, |
| mely hóizzásig hevíti a szellemi gyönyört – |
| kupleráj volt, amiről azt hittem, hogy templom, |
| az örökkévaló értékek csarnoka: |
| irodalom, kancsal helyezkedés, elvakult iskolák, |
| s a kasszánál a púderpáncélos utókor, a madám. |
| Ha magammal vihetnék valamit a megsemmisülésbe, |
| Istent és a francia forradalmat, |
| a szédítő sejtést, hogy mindkettő emberi lelemény, |
| s a mindenség sötétjében csak rögeszménk világít, |
| hogy a szabad képzelettől a tárgyul vett anyag megváltozik. |
| A korstílus csak romlásra szánt, izgató fehérnemű. |
|
Asztaltáncoltatók*
| A próféták gyurmának nézik a világot, |
| amit az eszme ujja könnyen alakít – |
| de ha a valóság, e hajlékony acéllap visszarúg, |
| vérző orral és sértetten vonulnak emigrációba, |
| s átkozzák porig – főként Alexandriában – Jeruzsálemet… |
| Elvont édenük-pokluk milyen idegen nekem! |
| S megváltástanuk, stilisztikájuk, totalitásuk! |
| Úgy bíznak babonáikban, mint a barlangi ember: |
| ha kellő gyűlölettel említed az eretnek nevét, |
| hanyattesik s kitöri a nyakát… |
| Nekem sohasem volt elég kerek egy gyémánttá csiszolt teória; |
| a háborús ajtó nem illett jól a tokba, |
| a résen át a végtelen látható része látszott: |
| az ostromlott város, a lángoszlop, a kígyógyűrűzésű füst. |
|
| Persze a vers, a vak remény is a jövőbe lát. |
| Látja a füst takarta várost napsütésben: |
| gyerekzsivajban fürdő sétatér, a szél trópusi selyme… |
| Átlátszó és sebezhető utópia, |
| de épp mert átlátszó, a rejtelemre nyíló ablak is, |
| a titkos működésre, mely a sötét kétségbeesésből |
| érzéki fényt párol, szerelmes eszmét, |
| bokánktól hajunkig lobogó lázadást… |
| A legfontosabbat az ostrom idején tanultam, |
| nem a rossz lelkiismeret diktálta együttérzést |
| vagy a folytonos vesztők sívó pátoszát – |
| édent s poklot egymás hegyibe hányva: |
| a rémült göncökön virító, sárga csillagot, |
| mint mértéket a mindenség mellén pulzáló csillagokhoz. |
|
|
Betegség, gyógyszerek: élet ötven felé*
| Matisse palettáját veszem magamhoz minden étkezéskor: |
| tabletták, kapszulák, rikító, fauve színek; |
| az élet színképe fakul, nyers festékkel javítom, |
| hiába, a restaurált mozgás nem az igazi, |
| ha a kezem javul, rángatódzik a szájam – |
| gerjesztett túlmozgás? a belső földrengés jele? |
| Megszereztem az alig megszerezhető tudást, |
| a pallér biztos szemmértékét, |
| mely a kell és a lehet közé helyezi a semmibe |
| a levegőn támaszkodó és levegőt tartó gerendát: |
| az átgondolt jövő… a kacsalábon forgó vár… |
| Most, hogy megvan, tudhatom azt is, nem jó semmire. |
| A költészet színes gyógyszerét szedve nézem |
| a véren vett házhely gyöpén forgó lángoszlopot. |
|
Északon*
| Itt nem lengő angyalhaj a hó, de tonnatartalom, |
| s a tél tartós anyagból készült, jól megmunkált munkadarab; |
| északon élni mesterség, a klíma nemcsak ivásra ösztönöz, |
| de megtanít jégen kocsit vezetni is… |
| Irigykedve nézem ezt a célszerű világot, |
| bár hallom, hogy a magányosság szelleme süvít az ácsolat mögül; |
| délebbre, ahol élek, gyakran szövik |
| rögeszmékből a lobogót és verssorokból az összeesküvést – |
| melyik vad nem szeretne a rugós csapdából szabadulni? |
| A tengeröböl homályos tükrében látom magam a verseim kolonca nélkül, |
| az életfogytiglanra ítélt vendégmunkás szabad vegyértékét: |
| hőn szeretem a demokráciát, és reggel, a fürdőszobában |
| hamisan fütyülöm: „Hazám, hazám, te mindenem…” |
|
Az uppsalai székesegyházban*
| Ide meg ki az isten telefonál? – |
| a templom főhajójában kérdeztem ezt, ahová behangzott |
| a sekrestyében vadul csörgő telefon; |
| a pléhpofa szikrát vetett, a többiekből kirobbant a röhögés… |
| Nincs mese, berúgtam attól, hogy élek, |
| hogy megint fog az agyam, mozog a kezem… |
| De ő, aki léha viccem szerint a vonal túlsó végén várt a kapcsolatra, |
| a szurokfüst-sötét, keserű, nem alkuvó lutheránus, |
| csontjaiban az eleve elrendelés hidegével, |
| ha megbotránkozott is, csak a kagylót tette le: |
| már sokszor látta ezt, az alkoholként lobogó bokorban |
| zöld villám módjára ugrálni a beszívott szöcskét – |
| majd ugyanőt józanul és rokkantan mankózni a szélben, |
| míg sápad minden: ifjúság, hírnév, koreszme, nyár. |
|
Holtszezon egy svéd fürdőhelyen*
| Kívánhat-e a meglett férfi méltóbb nyughelyet, |
| mint ezt a tájat, méteres havával? |
| Vaskarók jelzik, merre vitt s visz majd az út; |
| bakon a csónakok, hajók: szántalpakon Velence – |
| a mediterrán könnyedség, csak jégkeretben… |
| Vattával fülében alszik a föld, a tengervíz, a nyár… |
| És alszom én is egy fotelben, a villany fűtötte házban: |
| ami még hátra van, azt a pár évet most már végigalszom, |
| mint a világ, melyet a balti szél őrült tőrökkel hajigál körül… |
|
Ó mamma mía, nyög föl (álmában) a titokban bennem lakó |
| olasz pincér, és mi lesz a jó, otthoni büdössel?
|
| Elbukott forradalmak képe nélkül élni? |
| Egy megfontolt világban, ahol nincsenek műpártolók s bérgyilkosok? |
| Gyári ketchuppal enni a gyári spagettit? |
| A téboly fűszere nélkül a félig-főtt jövőt? |
|
Világcsavargó*
| Sors volt ez is, csak nehezen fölismerhető. |
| Előbb idegen költők húsában fúrtam magam előre, |
| eszelős barlangász, a bennem rejlő titokért |
| (miközben kint, a színpadon a szamarak görög kórusa követelte |
| a félreismerhetetlen személyiségjegyet – |
| honnan tudhattam volna, hogy éppen ordításuk az? |
| hogy épp ez a fogcsikorgató keresés az Én? |
| s hogy felnőve mindent a törvénysértő kamasznak köszönhetek?). |
| Majd ideje jővén, a lepke kiszállt a gubóból… |
| Mennydörgő gépeken röpködtem három kontinens fölött – |
| a háborús árva lazít, italt rendel és kibámul az ablakon; |
| minden leszállással mélyebben az, aki – |
| a gép lefele billeg és a páratenger alól fölmerül |
| a romváros, a könnyes fényesség, negyvenöt májusa… |
|
Újra Indiában*
| Újra élni? Mintha friss faháncsot tapogatnék; |
| érzem az élő anyag durva szövésmintájában |
| az áramló nedv vájta, apró medreket; |
| azt hittem, értem süllyedő életem rejtjeles üzenetét |
| s megírtam megrendült búcsúversemet, hogy vége, vége – |
| most láthatom a föltámadás huzatában hajlongó szamárfület… |
| Minden megvan, a romtemplom, a torony, a vasoszlop, |
| sőt minden élesebben, már-már nézhetetlenül… |
| Egy trópusi Szentírás izzó képei között |
| eget-földet betöltő ricsajba préselve |
| (a busz egy bivalyfogatot előz) |
| hallom a föld mélyéről elősurrogni a csontokat, |
| s a roppant örökmozgó nyikorog ugyan, de működik: |
| a fényre éjszaka zuhog, az éjszakára fény. |
|
A törzsi művészet múzeuma Bhopalban*
| Itt van minden, Picasso ereje és Klee vonalai |
| India földjének sárkunyhó műtermeiből: |
| kívülről művészet, belülről élet – |
| a tárlók közt röpködő szellemet csábító, gyilkos virágcsapda, |
| hogy legyünk azok, akik nem vagyunk? |
| A művészet csak a kéz, mely egy agyagmadarat tanít repülni, |
| hogy törékeny röptével a földet a mennybe kösse… |
| A Kígyóistennő saroglyáját nem elég körbe vinni, |
| kell hozzá a bivaly pofája és a napfénytől füstölgő udvar |
| meg a négy saroglyavivő, meg a tikkasztó évezredek… |
| Még az illékony vers is több mint tehetség és szerencse, |
| vasmagja a gomolygásában is szilárd világfölfogás; |
| Einstein egy kicsit költő, és a költő egy kicsit fizikus is: |
| mindketten a Napba néznek, hogy káprázó szemmel kijózanodjanak. |
|
Éjszakai hívás*
| Olyan lesz majd ez is, mint az az őrült telefon |
| éjfél előtt, a trópuson, a delhi szállodában; |
| a léghűtés zúgó mentőcsónakját ringató, fekete óceánból |
| ezüstös testtel felszökő repülőhalként ébredek, |
| és nem tudok se magyarul, se angolul, |
| csak szétszakadó kopoltyúkkal tűröm, ahogy záporoz rám |
| az a támadva könyörgő, nem evilági hang: |
| azonnal gyere át, le akarok veled feküdni! |
| Olyan lesz majd ez is, csak most nem teszem le a kagylót |
| s nem fordulok a fal felé, de inget, nadrágot veszek; |
| tudom, ki ő, hiába van most kínai szabású arca; |
|
már vártalak, nyitja a századok vasán forduló ajtót, |
| és mindent elborít kék lángot vető fekete haja; |
| vékony füstcsík húz ki a kulcslyukon, az voltam én… |
|
A föltámadás receptje*
| „Föl, föl…”; áramütés ért József Attilánál; |
| nem a füstölgő szív, a költészet, a képek – |
| a hang volt ismerős, az őrült légszomj: |
| „föl, föl…”, azután három pont, és semmi magyarázat… |
| Ez lenne a vers? Amit a kalandor fehérje álmában beszél? |
| A vérrel és földdel bemázolt képzelet, |
| e primitív bűvésztrükkökkel dolgozó varázsló |
| erősen koncentrál, míg egyszercsak, odanézz, fölrepül, |
| s hiába, hogy csak a tolldíszét táncoltató nyavalyatöréstől, |
| valami titkos áramlat csakugyan emeli, |
| ahogy a halál tudata a halhatatlanság értékét, |
| világnagy üzemcsarnokká bővítve az őssejtek rozzant fészerét… |
| Sötét, sötét, ragyogják a didergő csillagok, |
| míg föl nem csap a félnapos tűzvész, a fényes cáfolat. |
|
Az élők világa*
| Mind messzebb van. Érzem a határaimat; |
| a betegség pórázán ugatom verssel a végtelent: |
| hamarabb fáradok és többet kell aludnom. |
| Többé már semmi sem lehet olyan fontos, mint régen – |
| új stílus, új lakás, új földrészek, új szerelem… |
| A tárgyak, amiket nagy gonddal gyűjtögettem, |
| mert sokáig voltam szegény és aludtam egy rossz vaságyon, |
| súlytalanul lebegnek összevissza a lakásban – |
| a majdani hagyaték pókhálós darabjai… |
| Egy vaspántos várkaput akartam betörni kéziratlapokkal; |
| bokám körül patakzó papír képében locsognak végigverselt éveim, |
| a föld mélyéről dübörög a közelgő ötvenedik… |
| S mindig a remény zárósora, a rögeszmés „csakazértis”… |
| Cérnán engedtem föl a fölkelő Napot, most eleresztem… |
|
Odüsszeusz öregszik*
| A fiatal test, mint Homérosz félvad kalandorai – |
| olajban fürdő, fényes izmok, örök napsütés; |
| a fullasztó nyárban a halandó is halhatatlan, |
| van bőven ideje mindenre: enni, aludni, gyilkolni, kéjelegni… |
| Nekem minden sürgős. A kiapadhatatlannak hitt szókészlet fogyóban, |
| és körben csak a hullámzó, végtelen világóceán… |
| Óceán? Tengerészduma! Egy sekély vizű tó; |
| ahogy a gumimatracon kipillangóztam a vizére, |
| éreztem, gyöngül a karom és kapkodom a levegőt – |
| ha most jönne a vihar a Szentgyörgy-hegy felől, |
| itt maradnék, néhány evezőcsapásra a strandtól… |
| Hülyeség, hogy minden zár kulcsa a körültekintés. Már-már boldogan |
| hullámzom együtt a halízű anyaöl-elemmel, |
| bár hallom Szkülla ugatását és az űr bugyborgó lefolyóját. |
|
Ember és műve*
| Üdvözülhet-e versben a kárhozott? |
| Süvölvény-költő koromban be akartak mutatni egy klasszikusnak. |
| Szabó Lőrinc nyöszörgött: Aztán… az a fiú… nem olyan?
|
| Nem tartoztam egy földi fajhoz sem, tizennyolc éves voltam, |
| angyalnemű, a nyelvemen egy tűzgomoly: |
| ezt kérdezte? találkozzon vele a franc! |
| Aztán felnőttem és a sötét, kátyús kanyargás egy szakaszán |
| az ő versei voltak az útmenti lámpasor; |
| nem, ez kevés: az éjszakában a nappal, a megvilágosodás… |
| Sötét évek… S köröttük még sűrűbb sötét, |
| ahol csak a bottal botorkáló és rögeszméit gajdoló erkölcs hiszi |
| (vakon, mert hosszan bámult kormozott üveg nélkül a Napba), |
| hogy végül mégsem lényegülhet egyetlen fullasztó füstgomollyá |
| bukás és győzelem, hóhér és áldozat. |
|
| „Szabad szonettjeimmel” folytatva egy prózavers-regényt |
| eszembe jut, hogy néhány évvel vagyok csak fiatalabb, |
| mint ő, amikor be akartak mutatni neki. |
| Mintha a sorsnak volna ujja is, hogy intőn fölemelje – |
| túl magasra… A művészet, a kéjsóvár liba |
| nem mérlegeli Don Giovanni tisztességét, |
| a gáláns modor és a sportteljesítmény jut nála célba: |
| a testközelből megélt élet jó része fölösleg, |
| legégetőbb gondunk mindig is az, hogy mennyit hagyjunk el belőle… |
| Nem megrohadni csak a jó közérzetünkért érdemes, |
| s e legfőbb kéjérzet a testünkkel együtt elenyészik |
| vagy rejtvénnyé kövül. A pokol appelplatzán ásató utókor |
| pontatlan pletykákból és ékszernek készült művekből ítél, |
| a tűzhely hamujából rekonstruálva a tűz lángnyelveit. |
|
|
Az öreg Verdi*
| A művészet mindig is becstelen terep volt; |
| a közönség, az ezerfejű cézár, |
| minden nyakán egy kivilágított tökhéjjal |
| többre tartja a fürdőkádból leeresztett vérözönt |
| a vércsöppnél, mely a kotta-rét ingó fűszálán remeg: |
|
Jawohl, mennydörög Wagner forradalmi tűzoltózenekara… |
| Legyen hát szófukar öreg a háborús gyerekből? |
| Ha így, ha úgy, parázs a nyelvemen, mint az övén, |
| a divatjamúlt, áriás, gitáros öregúrén; |
| a nevetséges, félig béna Falstaff, aki lett belőlem, |
| verssel veri a kocsmaasztalt, majd fingok én nektek Dies Irae-t,
|
| a titkos kapukulcs az ember hétköznapjai; |
| még mindig fiatal vagyok, mert ismertem egy ráncos öregasszonyt, |
| zöld lánggal pórusai közt bizonyos Giuseppina Strepponit. |
|
Ifjúkorunk eszményei*
| Az a cvikkeres, mellényes, lánglelkű ifjú a század elején |
| én vagyok, épp csak pulóverben és az ötvenes évek végen – |
| a Belvárosi Kávéház tükre meghasadt a villámlástól, |
| és a résből kezében karddal kilépett a szabadság nemtője: |
| „Elvtársak”, mondta, vagy: „Magyarok”, nem lehetett hallani a zajtól, |
| mert csúcsidő volt és sokan zörögtek a kávéspoharakkal; |
| különben az ismerős tájkép: vérrögök, véreső, vérfolyó… |
| Nevethetek-e igazán a százados mohóságon, |
| mely egyszerre akarta megszüntetni a kizsákmányolást |
| és fölfedezni a libidó térképén a fehér májfoltokat? |
| Paradicsomkert minden ifjúság; |
| a fűben egy futástól lihegő, meztelen atléta áll, |
| markában a legújabb, pallosként forgatható, kétélű összefüggés, |
| körötte végtelen dicsfény és halk röhögés. |
|
| Korán megtanultam magasba lődözni a sziporkázó vicceket, |
| megtanulhattam volna sírni is; |
| meghalt, elzüllött, kipukkadt évfolyamtársaink… |
| És akik megmaradtunk, arcunkon aranyfüst mosolyunkkal, |
| a siker rothadó gyolcsába tekert múmiák – |
| a kis nyelv sötét sírkamrájában, imbolygó mécsvilágnál |
| falfestmény-moziként látom a nemzedékek gyakorolta rítust, |
| a vezérválasztást, a közös tálba csurgatott rögeszmét, |
| a vérközösségek eszelős kard-ki-kardját, |
| a sivatagot, ahol szélként süvölt a velünk-vagy-ellenünk… |
| A legőrültebb őrült köztük is, |
| egy piramis poros gyomrában szavalom a süket semminek |
| a vízfolyás természetes költészetét; |
| a ruganyos indaként kúszó öntözőcsatornát. |
|
| Egy őrült világban a józanság az őrület, |
| a reménytelenségben a remény; |
| egy reformista korban viccet csinálni a nagy szavakból, |
| ha mutatványnak hatásos is, nem nagy bölcsesség: |
| a hosszú tél után tavasz jön az elmében is – |
| a lyukas tetőn át beömlő, háború utáni fényben |
| egy gyerek tekintetével újra kezdődik a teremtés, |
| s a rozzant eszme-mű felhőgerendázata közt |
| ismét csak ott csapong a szabadság-szerelem madár, |
| míg odalent az utcán készen áll a Paradiso,
|
| valami papagájtollakkal bélelt, buja fészek, |
| kurvák, üzérek, túlélők, ahogy szokás; |
| koszlott ruhában, cingáran, a lehúzott redőnyre |
| krétával írja versét a jövő: HOLNAP NYITUNK! |
|
|
Rómeó megrontja Júliát*
| Milyennek láthatott engem L. J. törékeny, szívbeteg anyja, |
| hogy utánam úgy elfogadta Ágh Pistát a másik lánya férjeként? |
| A göndör ördög jött el cipőmben a Keleti Károly utcába, |
| hogy megrontsa a lángolóan szőke úrilányt – |
| egy sebezhető pancser a pesti cselédszobából; |
| maga nem az, akinek egy budai anya örül… |
| Szegények, szerencsétlenek, vakok, a régi középosztály, |
| melléjük készülve a földbe, nem kérek bocsánatot tőlük: |
| mellre szívtam a háborút, hát lángolt a leheletem… |
| Igenis, a szemükbe fújtam a füstöt vulkáni nyoszolyánkról, |
| mely lassan futotta sistergő köreit a Nap körül: |
| bőrünk kérge alatt az izzó, csillagkori magma, |
| túszok és terroristák egyszemélyben, torkunk bársonyán |
| megszegni való eskü surrog, az egy évig sem tartó ÖRÖKKÉ… |
|
A vadvilág vége*
| A fiatalság azt gondolja az öregről: |
| kitérdelt szárú maximákat hord s nem tud kettyinteni. |
| A fiatalság aranyszőrű, csökönyös szamár… |
| Mellkasunk sötétjében egy félvak tigris lakik, |
| kiálló bordáinak árnyékától csíkos, göthös fenevad, |
| de ölni azért tud – verőerünkben folyékony parázs… |
| Parázs? Kidőlt kukák, édeskés dinnyebűz. |
| Szomjamat nem olthatta semmi, csak a lehetetlen: |
| vers az, ami lángra lobbantja a világot, |
|
a többi, gondoltam mély megvetéssel, csak betűcsipegetés…
|
| Az idő megtanított, hogy a költői kép festmény a falon, |
| látványnak amúgy szép, s nekem az életem; |
| végül megint a falu falja föl a dzsungelt, és a macskakitartású szív |
| büdösen kurrog a sűrűbe hajigált, használt autógumik közt. |
|
Ugocsa non coronat*
| Nem lett belőlem korszakalkotó jelenség, |
| zászlómon sem a tüzes trón, sem hat veréb; |
| a megtámadott arányérzék ösztönös védekezése |
| nem esemény, s főként a lírában nem az, |
| ahol hasznosabb egy makacs rögeszme, |
| mely mákonynak is jó és kardként is forgatható… |
| Vagy éppen ez a legveszettebb fixa idea,
|
| ez a nevetséges dacos „non coronat”? |
| Ellenkezőleg, nincs kamatozóbb befektetés, |
| mint számításba venni ösztönös sejtéseinket. |
| Én mondom, hosszú távon nincs a naivitásnál nagyobb ravaszság – |
| Arlecchino nemcsak röhögnivaló bohóc, de filozófus is, |
| és az, amit a közönség humornak néz, veszélyes robbanóanyag: |
| a kétütemű szívmotorhoz tankolt szabadság-szerelem keverék. |
|
A titkos kapcsolat*
| Meglátni magunkat a tagadás tükrében, |
| naiv és merev szabadságképükben alkuinkat, |
| s mégis valami győzelmet a vereségben, |
| mivel nem ott, nem úgy, nem abban és nem általunk, |
| de még általuk sem, valami mégis folytatódik, |
| s fényes rögeszménk, melyet mi is örököltünk, |
| egyszerre csak az ő megvető tekintetükben ragyog, |
| mint majd… de hadd ne jósoljak kávézaccból jövőt! |
| Mesterségem szerint hideg fejjel vagyok futóbolond, |
| nem valami beglerbég követe, hanem az életé, |
| mely eszelősen folytatja magát Auschwitz után is, |
| mint eddig is mindig, mint örökké, amíg csak teheti; |
| versünk, ha jó, attól káprázik, amitől szerelmünk, |
| hogy hosszan bámulja a csírák sötétjéből fölkelő Napot. |
|
Élet és irodalom*
| Egész életemben az irodalom gőzét szívtam, |
| a bensőnket facsaró, fojtogató nagymosásét; |
| megutáltam az írókat, de mindenütt beléjük botlottam, |
| ők voltak a mestereim, a barátaim, az ellenfeleim; |
| „irodalmi költőnek” csúfoltak, holott az élet érdekelt – |
|
miféle cowboy az, töprengtem én is, akinek betű a pisztolya?
|
| Az életbe legfőképp azért nehéz kimennünk, mert már ott vagyunk: |
| éveken át kellett üldöznöm a valóság rémképét, |
| míg végre megérthettem, hogy kérdezni élet, |
| s hogy a kellő számú kérdés már-már a válasz maga; |
| kirakós játék, mint a gyerekeké, csak életre-halálra megy – |
| megszereztem azt, amire vágytam, a királyságomat, |
| s most csukott szemmel tántorgok a szellem járta, szeles folyosón, |
| moshatom verssel a kezem, ragyog rajta a vér. |
|
Az őszi vadselejtezés előtt*
| Minek a bikának a sok finom betegség, |
| ha sültparaszt agyával nem tud absztrahálni? |
| Neki menny és pokol egyformán csak mező, |
| az egyiken kövér fű nő, a másikon meg tűzbogáncs… |
| Nevetséges elgondolni, hogy mikben hiszek, |
| a nagy emberiségeszmékben, mint a tizenkilencedik század, |
| és hiába, hogy fenntartásokkal és zárójelekkel, |
| a lényeget illetően gyógyíthatatlanul vakon. |
| A távozó nemzedékhez tartozom, mely a háború tűzözönében |
| nemcsak nyavalyatörést, de szilárd mértéket is kapott; |
| megkóstoltam a bukórepülésben vijjogó modernség |
| zsákszámra leszórt, robbanó habcsókjait, |
| s maradtam, aki voltam annak idején, a pince ajtajában: |
| fény, fény, végtelen fény és lobogás, a romos udvar… |
|
Hullámvonal*
| A makacs hullámmozgás most újból lefele visz. |
| A bennem lappangó, arctalan szörny hűvösen mosolyog, |
| bár mikronokkal csak, de percről percre nő |
| (kétféle értelemben is, ahogy ez modern szövegben illik: |
| a leszbikus férfiutánzó, la muerte,
|
| aki a sejtmembránon rezegteti alvilági szerenádját). |
| Túléltem kétszer Indiát, az utazásokat, a háborút, a frontot, |
| de nem élek majd túl egy léha frontátvonulást; |
| valami híres orvos megáll majd az ágyam véginél, |
| na mi van, tata? beszart a halott? |
| Jó is ez így. Jó, hogy nem nőttem túl magasra, |
| hogy megmártózhattam a közös szenvedésben, |
| és annyi szó után, hibás beszédük parazsával dagadt nyelvemen |
| kimondhattam, ha egy gyűrött kórházi kispárnába is: IGEN! |
|
|