Magaslaton*
Az öregség a havas hegycsúcsról nyíló kilátás; |
de negyvenhétévesen hol a hó? |
Elnézem azokat, akikbe nem csapott bele a villám, |
az áramló világfolyadék sürgő sejtjeit: |
nyüzsögnek, intézkednek, terveznek, vakok. |
Miféle kegy az, élve üszkösödni el? |
S miféle többlettudás birtokába juttat? |
Az élet mindenek fölött az egészséget tiszteli, |
a bajba jutottat szánja, de nem segíti: |
a természetes kiválasztódásra esküszik. |
Vagy mégis? valami fölfoghatatlan program szerint |
csak a sírból kikelő Lázár kettős látását tanulom? |
s azért zuhant gyerekkorom a háború lángkútjába, |
hogy ne legyen olyan éjszaka, ami mögött nem látom a fényt? |
|
Josephus*
A kedves arcon egyre több a ránc, |
a szenvedélyben egyre kevesebb az élet – |
az ősz fúria, lángoló pongyolában rohangál föl s alá, |
hová tettem véren vett ifjúságomat? |
Mindent jegyzek, mint Josephus a háború eseményeit: |
„Ma reggel kigyulladt a gerincem, |
az ostromgépek bárddal aprították csigolyáimat, |
és testemet, e főfájós hasábfát |
centinként vonta jégparazsába a zsibbadás.” |
Ha volna isten, akit fölfoghatnék, |
két világ közt, ebben az értékeit váltogató korban, |
olyan, mint én, makacs, ember alkotta lény: |
teremtésében minden csapszeg rossz helyen van, |
de fűti reménye, a következő generációk. |
|
Régi szerelmek*
Régi szerelmeim, ha ma találkoznék veletek, |
a régi énetekkel, mibe szeretnék bele? |
Egyből kiszúrnám ezer hibátokat, |
a pipiskedést, az álműveltséget, a kurválkodást. |
Hogy jöhetne működésbe testem földrengése, |
mely pompeji combotokra terített, mint lávát? |
Melyikőtökért vernék szét újból egy telefonfülkét, |
ha otthon van (nem volt), miért nem veszi föl?
|
A fiatalság nemcsak a világbíró test hadjárata, |
de a rögeszmék lézersugara is; |
Rómeó szemellenzőt visel, mint a fuvaroslovak – |
igaz, később mindent elkövet, hogy letépje, |
és meglássa a holdas kriptabolt alatt derengő csontmezőt. |
Minden viszonylagos, sivítja a fűrész a lombnak. |
|
Valami mégsem az. Valami attól, |
hogy megtörtént, megszentelődik és belekerül |
az egyetemes misekönyvbe, melynek |
kottáiból fújják trilláikat a madarak. |
Az emlékezetben folytonos a jelenidő, |
s a színhely ismerős, de ismeretlen is, |
színéről édenkert, visszájáról pokol: |
akár a korai kereszténység s a forradalmak idején, |
minden tüzes… ha hozzáérsz, megéget |
a gondolat, a kép, a puszta sejtelem; |
a Volt estéjéből hajnalodik a Lesz;
|
s a végtelenbe kivetített másunk, |
a korongján kísérletező fazekas |
kedvtelve nézi mozgó agyagszobrait. |
|
|
Mi hír a költészetről?*
Nemes és nagy példája az elfogultságnak; |
semmi sem könnyebb, mint fölfedezőből inkvizítorrá válni, |
épp csak rögeszmeként kell vallanunk egy eszmét, |
és máris rutinosan küldhetjük máglyára a máshitűeket; |
engem nem küldtek máglyára, csak értesítették a családtagokat, |
vigyázni kell vele, megrögzöt áruló! |
Kis, irodalmi háború, de a taktikája, |
mint a vallásháborúké általában, a fölperzselt föld. |
Mit számít ma már ez az egész kő-kövön-nem-marad? |
A verssor – verőér; kontármunka, ha nem az. |
A jambus… a személytelenség… a korszerű… |
A betegség csak a testemet támadta meg: |
„szabad akarok lenni”, üvölti a lánglelkű suszterinas, |
míg fején papírcsákóval botorkál az egyetemes máglya felé. |
|
A technika századában papírcsákókat hajtogattam. |
A versnek, a francba is, igyekeztem megtanulni műfogásait, |
hogy azután nyugodt lélekkel fütyülhessek rájuk; |
rejtély, de nem a metrikáé érdekelt. |
Minden kétéves gyerek Hölderlin és Rilke, |
mikor azt kérdezi: „ez mi ez?” |
Hogy is ne akartam volna megtanulni nem felejteni? – |
anélkül persze, hogy bohócot csinálnék magamból… |
A költészet félig vers, félig élet, |
s a botrányos kérdés épp az, hogy mikor melyik inkább? |
Felnőtt költő vagyok, de legigazibb múzsám |
még ma is a pofon vert, bőgő, rövidnadrágos fiú, |
aki a Krakatau kitörését hordja a szemében: |
a szökőár hernyótalp-hullámát s az égen torlódó hamut. |
|
|
Tacitus nehézségei*
Könnyű az elvont költőknek, ők lepárolják a cefrét, |
én viszont a forrásban lévő musttal dolgozom, |
mely ereinkben keringve a robbanásig gázosodik. |
Nekem fontos a versben a név, az időpont, a helyszín. |
A titkos Nap a tényekből sugárzik… |
abból, hogy minden úgy volt, ahogy mondom – |
vagy mögülük… abból, hogy semmi sincs már úgy… |
A Földfényesség történetét írom, |
a repedésekből szivárgó, izzó anyagét: |
a legszabadabb költő is mondandója rabja. |
Ha elég soká nézünk zsebtükrünkbe, |
egy sugallatokra hallgató őrült arcát látjuk, |
aki, hiába bukik meg korról korra, nem adja föl. |
|
Radnóti-emlékérem*
Tizennyolc évesen fellengzős verset írtam róla. |
Habzó hexameterben szögesdrót, szuronyos őr – ami belefér. |
A lánglelkű bunkó, aki voltam, |
mint osztályellenséget a csalhatatlan káderes, |
megszimatolta a továbbhaladás rejtett lehetőségét; |
ti ott folytatjátok, ahol ő abbahagyta; |
hogyne feszített volna a büszkeség: „Miklós, jövünk!” – |
a háborús árvák nemzedéke, a világ bárányai… |
A világról azt gondoltam, anyag a verseimhez, |
de versemben az exhumált notesznek nem volt szaga; |
egy urnát kívántam hátrahagyni, az első kötetemet, |
benne a válasz a végső kérdésekre, |
csupa arannyal átszőtt, gyászos absztrakcióra |
miközben vadul fuldokoltam a kútban, hogy én én vagyok. |
|
Harminc évvel később szíven üt, hogy milyen fiatal volt. |
Attól annyira „meglett férfi”, az időhiánytól; |
a műgond vaskesztyűjét a halál csikorgatja: |
minden úgy marad, ahogy hagyom… |
Ki érthette meg nála jobban az anyag természetét, |
a mesterségünkét, a valamit valamiért elvét? |
Minél tanárosabban pedáns a szóválasztás, |
annál több vért és mocskot markolhat a vers – |
isten képébe vágni… a semmiébe… |
Szíjasan és sebzetten botorkál egy rögeszme igézetében, |
hogy szemtanúkra szükség van, a lába csupa vér, |
zsebében ronthatatlan remekművei, |
hibernált életdarabok, melyek az olvasástól megelevenednek: |
roncsolnak, teremtenek, mint a Föld maga. |
|
|
Kőbölcsőm körül*
Illyés nem szerette Budapestet – |
persze Budapestről nem szerette Budapestet, |
s nem onnét, ahol szerinte a „jobbik rész” lakott. |
Én idestova ötven éve lődörgök Budapest házai közt, |
mintha egy kiismerhetetlen nővel élnék együtt, |
akit épp ezért már túl jól ismerek… |
A szerelem mindig is könnyen rejti a nembe az igent; |
láttam a világ sok özönvíz városát, |
de romokban csak egyet láttam, őt: |
szürke füsthaja fésületlenül lógott a homlokába, |
és szakadt bundája alatt tetűként másztak a tankok… |
Míg élek, emlékszem, hogy rázta meg magát negyvenöt tavaszán – |
a fényszoknyában strichelő, kis kurva, a remény |
kacsint s rossz matracára hívja a jövőt: NA GYERE, ÖCSI! |
|
A kor kérdései*
A negyvenes évek hazai kertész-értelmiségije |
biztosra vette, hogy a jövő kulcsa a fajtanemesítés; |
kicsire nem nézett – a gomolygó emberfüstbe… |
Nincs meddőbb lény a semlegesnemű lángelménél, |
aki izzó hangzatokkal kürtöl egybe egy kereszteshadat, |
majd hátat fordít és elemez: mennyi vér…
|
A költészetben épp a „költői” a legkevésbé fontos – |
egy mészáros valóságérzéke kell ahhoz és isten szeme, |
hogy helyesen mérjük ki életünk arányait |
az önpusztítás és az önmentés között. |
Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus; |
élni annyi, mint pórázra kötve szállni: |
gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen, |
és körben az izzó csikkek, a kor kérdései. |
|
Ahol apáid vére folyt*
A magyar sorsfilozófusokban mindinkább zavart, |
hogy költészettel tömködik ki eszméik hézagait. |
Szilárdabb kötőanyagra volt szükségem. |
Egy lépcsőn másztam fölfelé, az általánosíthatóig; |
a lépcső tetejéről Sárbogárdot láttam – |
Karthágónak nevezték… Rómának… New Yorknak… |
A vízcsöppben a teljes égbolt tükröződne, |
ha nem volna ott akadálynak a Föld; |
a magasba ívelő út visszavezetett |
a talajba pólyált mag csonttörő adottságaihoz: |
helyemre betonozva szótárt állítok össze saját szavaimból, |
aknákat gyártok költészet címén… |
Vidéki költő? Mi más az emberiség is, |
mint vidéki őstehetség egy poros galaktikában? |
|
Halott barátaihoz*
Huzatban imbolygó gyertyaláng-lényetek… |
A költőket haláluk után megszállják a dögkeselyűk, |
hogy májukból kitépjenek egy címerpajzsra valót. |
Az élet füstölgő parázshalom egy szeméttelepen, |
rögeszmék, szerelmek, hogy legyen minek alágyújtani – |
hallottam égő húsotokat sercegni a versben; |
tudom, hogy minek mi az ára. |
Az utánunk jövők persze fütyülnek a hamuba írt üzenetre. |
A vérrögök dadogása egy bunkónak is jó jelkép helyett? |
A fajta azt őrzi, aminek hasznát veszi, |
a kőbaltát, a kukoricaszemet, az atommodellt… |
Az édes lucsokban őrjöngő kopoltyúlüktetést |
megdermeszti a múmia merev aranyfüst-maszkja, |
a nyitott könyvlapon dübörgő, sáros, zuhogó betűk. |
|
A gyönge láng mégis tovább pislákol? |
Az őrült, kiirthatatlan, közép-európai „mégis”… |
Sokszor van úgy, hogy inkább élek köztetek, |
mint valóságos körülményeim közt, |
s a felhőkávéház ablakán át kibámulva látom |
a kövek közt sarjadó fa zöld robbanását – |
az élet bölcsebb, mint maguk az élők, |
szennyes, nem szennyes, bánja is ő, |
az árvíz elsöprő erőfölényét alkalmazva |
végül is ő győz minden értelmezés fölött… |
Hitetlen létemre is hiszek az anyagban, |
mely persze szellem is, ha nézzük:
|
a betűk közé szorult tűzmagból kisarjad a tavasz; |
káromkodik, kártyázik, verset ír, rátok hasonlít… |
|
|
Föltámadás*
Három évig játszott velem egy házimacska, |
tanított arra, amire Lear királyt a lányai. |
Most a föltámadás egérútján hajszol a gyógyszer – |
kétoldalt az egymást tiporva parkoló kocsik, |
Csak még egy percet, egy napot, egy évet… |
Azt mondtam én is, amit minden vallásalapító. |
Amikor rájöttem arra, hogy a versnél fontosabb az élet, |
azt hittem, tudok aranyat csinálni: |
verset, ami nem vers, hanem élet; |
a remény ezredszer is bolondot csinál belőlünk, |
s lyukas vödrünkkel nekiállunk kimerni a világóceánt. |
Élek. Fölöttem a Nap kerek tigrispofája, |
s a vérszagtól remegő bajusz, a sugarai. |
|
Az alkimista*
Pótolhatja-e az életet az aranycsinálás? |
Éltem valamennyit, és nem is veszélytelenül, |
de mindent megmérgezett a rögeszmém, |
hogy egy átmeneti korban szilárd tanulságra vágytam. |
Időmnek volt a helyzetünkhöz illő humora, |
egészben nyelt le, mint nyulat a kígyó; |
fiatal vagyok ma is, csak öregen. |
Mint Schwarz Bertold a lőport, véletlenül fedeztem föl én is |
a fejvadászok zsugorító technikáját: |
egy kis barna, alma nagyságú koponyát a koponyámban… |
teniszlabdaként pattogott… (örökös fejfájásaim oka!) – |
üres szemgödre ráncain, cipőtalp keménységű ajkán |
a pokol suvickjában tükröződik |
ifjúság, tenger, napsütés, reneszánsz módra levegős jövő. |
|
A röptető rúdján*
Többet vártam a nyelvtől, mint amennyit szófia szavaktól |
az embernek ép ésszel várnia szabad: |
isten ziháló varázsát, egy beszélő lovat, |
melyet meglovagolva kitörhetek körülményeim közül… |
Nincs mód az időketrecből kitörni, |
ha máson nem, a lázadásunkon ott virít korunk bélyege; |
lényünk felerészt az, amit tagadunk. |
Az egyrészt-másrészt bölcsességek közt az igen és a nem |
földrengető lüktetését próbáltam fölidézni – |
a túlélésre játszva… diplomataként. |
A lehetséges eszközökkel kísértettem meg a lehetetlent, |
akár a kor, mellyel messziről nézve egy leszek, |
ha bujtogató szellememre rácsukódik |
a százados szelence nyithatatlan födele. |
|
Világos okfejtés, éppencsak hiányzik belőle |
az agyunk lebenyei közt susogó őrület: |
nincsenek körülmények, eb ura fakó! |
A bennünk bujkáló, homályos világsejtelem, |
mely annál inkább gomolyog, minél több tudás világítja át, |
hisz mindig minden kicsit másképp van, mint ahogy tudjuk, |
és épp ez a sok kicsi az, ami végtelen sokra megy… |
Sokszor látszik hagymázos őrületnek |
a szélesebb körültekintés… |
Mi más vagyok inkább, mint ő, |
a vers, a szerelem s a forradalmak bukott démona? |
Ketrecünk rácsa közt az idő télre fordul; |
ő rúdján gubbasztva is kitárt szárnyakkal suhan |
a sohanapján eljövő és örökké tartó tavaszban. |
|
|
A csillagkupola alatt*
Fiatalon egy kulcslyukon át lestem a világba, |
hol Költészet és Valóság szeretkezett; |
szájtátva bámultam a Kámaszutra százszor száz fogását, |
mely hóizzásig hevíti a szellemi gyönyört – |
kupleráj volt, amiről azt hittem, hogy templom, |
az örökkévaló értékek csarnoka: |
irodalom, kancsal helyezkedés, elvakult iskolák, |
s a kasszánál a púderpáncélos utókor, a madám. |
Ha magammal vihetnék valamit a megsemmisülésbe, |
Istent és a francia forradalmat, |
a szédítő sejtést, hogy mindkettő emberi lelemény, |
s a mindenség sötétjében csak rögeszménk világít, |
hogy a szabad képzelettől a tárgyul vett anyag megváltozik. |
A korstílus csak romlásra szánt, izgató fehérnemű. |
|
Asztaltáncoltatók*
A próféták gyurmának nézik a világot, |
amit az eszme ujja könnyen alakít – |
de ha a valóság, e hajlékony acéllap visszarúg, |
vérző orral és sértetten vonulnak emigrációba, |
s átkozzák porig – főként Alexandriában – Jeruzsálemet… |
Elvont édenük-pokluk milyen idegen nekem! |
S megváltástanuk, stilisztikájuk, totalitásuk! |
Úgy bíznak babonáikban, mint a barlangi ember: |
ha kellő gyűlölettel említed az eretnek nevét, |
hanyattesik s kitöri a nyakát… |
Nekem sohasem volt elég kerek egy gyémánttá csiszolt teória; |
a háborús ajtó nem illett jól a tokba, |
a résen át a végtelen látható része látszott: |
az ostromlott város, a lángoszlop, a kígyógyűrűzésű füst. |
|
Persze a vers, a vak remény is a jövőbe lát. |
Látja a füst takarta várost napsütésben: |
gyerekzsivajban fürdő sétatér, a szél trópusi selyme… |
Átlátszó és sebezhető utópia, |
de épp mert átlátszó, a rejtelemre nyíló ablak is, |
a titkos működésre, mely a sötét kétségbeesésből |
érzéki fényt párol, szerelmes eszmét, |
bokánktól hajunkig lobogó lázadást… |
A legfontosabbat az ostrom idején tanultam, |
nem a rossz lelkiismeret diktálta együttérzést |
vagy a folytonos vesztők sívó pátoszát – |
édent s poklot egymás hegyibe hányva: |
a rémült göncökön virító, sárga csillagot, |
mint mértéket a mindenség mellén pulzáló csillagokhoz. |
|
|
Betegség, gyógyszerek: élet ötven felé*
Matisse palettáját veszem magamhoz minden étkezéskor: |
tabletták, kapszulák, rikító, fauve színek; |
az élet színképe fakul, nyers festékkel javítom, |
hiába, a restaurált mozgás nem az igazi, |
ha a kezem javul, rángatódzik a szájam – |
gerjesztett túlmozgás? a belső földrengés jele? |
Megszereztem az alig megszerezhető tudást, |
a pallér biztos szemmértékét, |
mely a kell és a lehet közé helyezi a semmibe |
a levegőn támaszkodó és levegőt tartó gerendát: |
az átgondolt jövő… a kacsalábon forgó vár… |
Most, hogy megvan, tudhatom azt is, nem jó semmire. |
A költészet színes gyógyszerét szedve nézem |
a véren vett házhely gyöpén forgó lángoszlopot. |
|
Északon*
Itt nem lengő angyalhaj a hó, de tonnatartalom, |
s a tél tartós anyagból készült, jól megmunkált munkadarab; |
északon élni mesterség, a klíma nemcsak ivásra ösztönöz, |
de megtanít jégen kocsit vezetni is… |
Irigykedve nézem ezt a célszerű világot, |
bár hallom, hogy a magányosság szelleme süvít az ácsolat mögül; |
délebbre, ahol élek, gyakran szövik |
rögeszmékből a lobogót és verssorokból az összeesküvést – |
melyik vad nem szeretne a rugós csapdából szabadulni? |
A tengeröböl homályos tükrében látom magam a verseim kolonca nélkül, |
az életfogytiglanra ítélt vendégmunkás szabad vegyértékét: |
hőn szeretem a demokráciát, és reggel, a fürdőszobában |
hamisan fütyülöm: „Hazám, hazám, te mindenem…” |
|
Az uppsalai székesegyházban*
Ide meg ki az isten telefonál? – |
a templom főhajójában kérdeztem ezt, ahová behangzott |
a sekrestyében vadul csörgő telefon; |
a pléhpofa szikrát vetett, a többiekből kirobbant a röhögés… |
Nincs mese, berúgtam attól, hogy élek, |
hogy megint fog az agyam, mozog a kezem… |
De ő, aki léha viccem szerint a vonal túlsó végén várt a kapcsolatra, |
a szurokfüst-sötét, keserű, nem alkuvó lutheránus, |
csontjaiban az eleve elrendelés hidegével, |
ha megbotránkozott is, csak a kagylót tette le: |
már sokszor látta ezt, az alkoholként lobogó bokorban |
zöld villám módjára ugrálni a beszívott szöcskét – |
majd ugyanőt józanul és rokkantan mankózni a szélben, |
míg sápad minden: ifjúság, hírnév, koreszme, nyár. |
|
Holtszezon egy svéd fürdőhelyen*
Kívánhat-e a meglett férfi méltóbb nyughelyet, |
mint ezt a tájat, méteres havával? |
Vaskarók jelzik, merre vitt s visz majd az út; |
bakon a csónakok, hajók: szántalpakon Velence – |
a mediterrán könnyedség, csak jégkeretben… |
Vattával fülében alszik a föld, a tengervíz, a nyár… |
És alszom én is egy fotelben, a villany fűtötte házban: |
ami még hátra van, azt a pár évet most már végigalszom, |
mint a világ, melyet a balti szél őrült tőrökkel hajigál körül… |
Ó mamma mía, nyög föl (álmában) a titokban bennem lakó |
olasz pincér, és mi lesz a jó, otthoni büdössel?
|
Elbukott forradalmak képe nélkül élni? |
Egy megfontolt világban, ahol nincsenek műpártolók s bérgyilkosok? |
Gyári ketchuppal enni a gyári spagettit? |
A téboly fűszere nélkül a félig-főtt jövőt? |
|
Világcsavargó*
Sors volt ez is, csak nehezen fölismerhető. |
Előbb idegen költők húsában fúrtam magam előre, |
eszelős barlangász, a bennem rejlő titokért |
(miközben kint, a színpadon a szamarak görög kórusa követelte |
a félreismerhetetlen személyiségjegyet – |
honnan tudhattam volna, hogy éppen ordításuk az? |
hogy épp ez a fogcsikorgató keresés az Én? |
s hogy felnőve mindent a törvénysértő kamasznak köszönhetek?). |
Majd ideje jővén, a lepke kiszállt a gubóból… |
Mennydörgő gépeken röpködtem három kontinens fölött – |
a háborús árva lazít, italt rendel és kibámul az ablakon; |
minden leszállással mélyebben az, aki – |
a gép lefele billeg és a páratenger alól fölmerül |
a romváros, a könnyes fényesség, negyvenöt májusa… |
|
Újra Indiában*
Újra élni? Mintha friss faháncsot tapogatnék; |
érzem az élő anyag durva szövésmintájában |
az áramló nedv vájta, apró medreket; |
azt hittem, értem süllyedő életem rejtjeles üzenetét |
s megírtam megrendült búcsúversemet, hogy vége, vége – |
most láthatom a föltámadás huzatában hajlongó szamárfület… |
Minden megvan, a romtemplom, a torony, a vasoszlop, |
sőt minden élesebben, már-már nézhetetlenül… |
Egy trópusi Szentírás izzó képei között |
eget-földet betöltő ricsajba préselve |
(a busz egy bivalyfogatot előz) |
hallom a föld mélyéről elősurrogni a csontokat, |
s a roppant örökmozgó nyikorog ugyan, de működik: |
a fényre éjszaka zuhog, az éjszakára fény. |
|
A törzsi művészet múzeuma Bhopalban*
Itt van minden, Picasso ereje és Klee vonalai |
India földjének sárkunyhó műtermeiből: |
kívülről művészet, belülről élet – |
a tárlók közt röpködő szellemet csábító, gyilkos virágcsapda, |
hogy legyünk azok, akik nem vagyunk? |
A művészet csak a kéz, mely egy agyagmadarat tanít repülni, |
hogy törékeny röptével a földet a mennybe kösse… |
A Kígyóistennő saroglyáját nem elég körbe vinni, |
kell hozzá a bivaly pofája és a napfénytől füstölgő udvar |
meg a négy saroglyavivő, meg a tikkasztó évezredek… |
Még az illékony vers is több mint tehetség és szerencse, |
vasmagja a gomolygásában is szilárd világfölfogás; |
Einstein egy kicsit költő, és a költő egy kicsit fizikus is: |
mindketten a Napba néznek, hogy káprázó szemmel kijózanodjanak. |
|
Éjszakai hívás*
Olyan lesz majd ez is, mint az az őrült telefon |
éjfél előtt, a trópuson, a delhi szállodában; |
a léghűtés zúgó mentőcsónakját ringató, fekete óceánból |
ezüstös testtel felszökő repülőhalként ébredek, |
és nem tudok se magyarul, se angolul, |
csak szétszakadó kopoltyúkkal tűröm, ahogy záporoz rám |
az a támadva könyörgő, nem evilági hang: |
azonnal gyere át, le akarok veled feküdni! |
Olyan lesz majd ez is, csak most nem teszem le a kagylót |
s nem fordulok a fal felé, de inget, nadrágot veszek; |
tudom, ki ő, hiába van most kínai szabású arca; |
már vártalak, nyitja a századok vasán forduló ajtót, |
és mindent elborít kék lángot vető fekete haja; |
vékony füstcsík húz ki a kulcslyukon, az voltam én… |
|
A föltámadás receptje*
„Föl, föl…”; áramütés ért József Attilánál; |
nem a füstölgő szív, a költészet, a képek – |
a hang volt ismerős, az őrült légszomj: |
„föl, föl…”, azután három pont, és semmi magyarázat… |
Ez lenne a vers? Amit a kalandor fehérje álmában beszél? |
A vérrel és földdel bemázolt képzelet, |
e primitív bűvésztrükkökkel dolgozó varázsló |
erősen koncentrál, míg egyszercsak, odanézz, fölrepül, |
s hiába, hogy csak a tolldíszét táncoltató nyavalyatöréstől, |
valami titkos áramlat csakugyan emeli, |
ahogy a halál tudata a halhatatlanság értékét, |
világnagy üzemcsarnokká bővítve az őssejtek rozzant fészerét… |
Sötét, sötét, ragyogják a didergő csillagok, |
míg föl nem csap a félnapos tűzvész, a fényes cáfolat. |
|
Az élők világa*
Mind messzebb van. Érzem a határaimat; |
a betegség pórázán ugatom verssel a végtelent: |
hamarabb fáradok és többet kell aludnom. |
Többé már semmi sem lehet olyan fontos, mint régen – |
új stílus, új lakás, új földrészek, új szerelem… |
A tárgyak, amiket nagy gonddal gyűjtögettem, |
mert sokáig voltam szegény és aludtam egy rossz vaságyon, |
súlytalanul lebegnek összevissza a lakásban – |
a majdani hagyaték pókhálós darabjai… |
Egy vaspántos várkaput akartam betörni kéziratlapokkal; |
bokám körül patakzó papír képében locsognak végigverselt éveim, |
a föld mélyéről dübörög a közelgő ötvenedik… |
S mindig a remény zárósora, a rögeszmés „csakazértis”… |
Cérnán engedtem föl a fölkelő Napot, most eleresztem… |
|
Odüsszeusz öregszik*
A fiatal test, mint Homérosz félvad kalandorai – |
olajban fürdő, fényes izmok, örök napsütés; |
a fullasztó nyárban a halandó is halhatatlan, |
van bőven ideje mindenre: enni, aludni, gyilkolni, kéjelegni… |
Nekem minden sürgős. A kiapadhatatlannak hitt szókészlet fogyóban, |
és körben csak a hullámzó, végtelen világóceán… |
Óceán? Tengerészduma! Egy sekély vizű tó; |
ahogy a gumimatracon kipillangóztam a vizére, |
éreztem, gyöngül a karom és kapkodom a levegőt – |
ha most jönne a vihar a Szentgyörgy-hegy felől, |
itt maradnék, néhány evezőcsapásra a strandtól… |
Hülyeség, hogy minden zár kulcsa a körültekintés. Már-már boldogan |
hullámzom együtt a halízű anyaöl-elemmel, |
bár hallom Szkülla ugatását és az űr bugyborgó lefolyóját. |
|
Ember és műve*
Üdvözülhet-e versben a kárhozott? |
Süvölvény-költő koromban be akartak mutatni egy klasszikusnak. |
Szabó Lőrinc nyöszörgött: Aztán… az a fiú… nem olyan?
|
Nem tartoztam egy földi fajhoz sem, tizennyolc éves voltam, |
angyalnemű, a nyelvemen egy tűzgomoly: |
ezt kérdezte? találkozzon vele a franc! |
Aztán felnőttem és a sötét, kátyús kanyargás egy szakaszán |
az ő versei voltak az útmenti lámpasor; |
nem, ez kevés: az éjszakában a nappal, a megvilágosodás… |
Sötét évek… S köröttük még sűrűbb sötét, |
ahol csak a bottal botorkáló és rögeszméit gajdoló erkölcs hiszi |
(vakon, mert hosszan bámult kormozott üveg nélkül a Napba), |
hogy végül mégsem lényegülhet egyetlen fullasztó füstgomollyá |
bukás és győzelem, hóhér és áldozat. |
|
„Szabad szonettjeimmel” folytatva egy prózavers-regényt |
eszembe jut, hogy néhány évvel vagyok csak fiatalabb, |
mint ő, amikor be akartak mutatni neki. |
Mintha a sorsnak volna ujja is, hogy intőn fölemelje – |
túl magasra… A művészet, a kéjsóvár liba |
nem mérlegeli Don Giovanni tisztességét, |
a gáláns modor és a sportteljesítmény jut nála célba: |
a testközelből megélt élet jó része fölösleg, |
legégetőbb gondunk mindig is az, hogy mennyit hagyjunk el belőle… |
Nem megrohadni csak a jó közérzetünkért érdemes, |
s e legfőbb kéjérzet a testünkkel együtt elenyészik |
vagy rejtvénnyé kövül. A pokol appelplatzán ásató utókor |
pontatlan pletykákból és ékszernek készült művekből ítél, |
a tűzhely hamujából rekonstruálva a tűz lángnyelveit. |
|
|
Az öreg Verdi*
A művészet mindig is becstelen terep volt; |
a közönség, az ezerfejű cézár, |
minden nyakán egy kivilágított tökhéjjal |
többre tartja a fürdőkádból leeresztett vérözönt |
a vércsöppnél, mely a kotta-rét ingó fűszálán remeg: |
Jawohl, mennydörög Wagner forradalmi tűzoltózenekara… |
Legyen hát szófukar öreg a háborús gyerekből? |
Ha így, ha úgy, parázs a nyelvemen, mint az övén, |
a divatjamúlt, áriás, gitáros öregúrén; |
a nevetséges, félig béna Falstaff, aki lett belőlem, |
verssel veri a kocsmaasztalt, majd fingok én nektek Dies Irae-t,
|
a titkos kapukulcs az ember hétköznapjai; |
még mindig fiatal vagyok, mert ismertem egy ráncos öregasszonyt, |
zöld lánggal pórusai közt bizonyos Giuseppina Strepponit. |
|
Ifjúkorunk eszményei*
Az a cvikkeres, mellényes, lánglelkű ifjú a század elején |
én vagyok, épp csak pulóverben és az ötvenes évek végen – |
a Belvárosi Kávéház tükre meghasadt a villámlástól, |
és a résből kezében karddal kilépett a szabadság nemtője: |
„Elvtársak”, mondta, vagy: „Magyarok”, nem lehetett hallani a zajtól, |
mert csúcsidő volt és sokan zörögtek a kávéspoharakkal; |
különben az ismerős tájkép: vérrögök, véreső, vérfolyó… |
Nevethetek-e igazán a százados mohóságon, |
mely egyszerre akarta megszüntetni a kizsákmányolást |
és fölfedezni a libidó térképén a fehér májfoltokat? |
Paradicsomkert minden ifjúság; |
a fűben egy futástól lihegő, meztelen atléta áll, |
markában a legújabb, pallosként forgatható, kétélű összefüggés, |
körötte végtelen dicsfény és halk röhögés. |
|
Korán megtanultam magasba lődözni a sziporkázó vicceket, |
megtanulhattam volna sírni is; |
meghalt, elzüllött, kipukkadt évfolyamtársaink… |
És akik megmaradtunk, arcunkon aranyfüst mosolyunkkal, |
a siker rothadó gyolcsába tekert múmiák – |
a kis nyelv sötét sírkamrájában, imbolygó mécsvilágnál |
falfestmény-moziként látom a nemzedékek gyakorolta rítust, |
a vezérválasztást, a közös tálba csurgatott rögeszmét, |
a vérközösségek eszelős kard-ki-kardját, |
a sivatagot, ahol szélként süvölt a velünk-vagy-ellenünk… |
A legőrültebb őrült köztük is, |
egy piramis poros gyomrában szavalom a süket semminek |
a vízfolyás természetes költészetét; |
a ruganyos indaként kúszó öntözőcsatornát. |
|
Egy őrült világban a józanság az őrület, |
a reménytelenségben a remény; |
egy reformista korban viccet csinálni a nagy szavakból, |
ha mutatványnak hatásos is, nem nagy bölcsesség: |
a hosszú tél után tavasz jön az elmében is – |
a lyukas tetőn át beömlő, háború utáni fényben |
egy gyerek tekintetével újra kezdődik a teremtés, |
s a rozzant eszme-mű felhőgerendázata közt |
ismét csak ott csapong a szabadság-szerelem madár, |
míg odalent az utcán készen áll a Paradiso,
|
valami papagájtollakkal bélelt, buja fészek, |
kurvák, üzérek, túlélők, ahogy szokás; |
koszlott ruhában, cingáran, a lehúzott redőnyre |
krétával írja versét a jövő: HOLNAP NYITUNK! |
|
|
Rómeó megrontja Júliát*
Milyennek láthatott engem L. J. törékeny, szívbeteg anyja, |
hogy utánam úgy elfogadta Ágh Pistát a másik lánya férjeként? |
A göndör ördög jött el cipőmben a Keleti Károly utcába, |
hogy megrontsa a lángolóan szőke úrilányt – |
egy sebezhető pancser a pesti cselédszobából; |
maga nem az, akinek egy budai anya örül… |
Szegények, szerencsétlenek, vakok, a régi középosztály, |
melléjük készülve a földbe, nem kérek bocsánatot tőlük: |
mellre szívtam a háborút, hát lángolt a leheletem… |
Igenis, a szemükbe fújtam a füstöt vulkáni nyoszolyánkról, |
mely lassan futotta sistergő köreit a Nap körül: |
bőrünk kérge alatt az izzó, csillagkori magma, |
túszok és terroristák egyszemélyben, torkunk bársonyán |
megszegni való eskü surrog, az egy évig sem tartó ÖRÖKKÉ… |
|
A vadvilág vége*
A fiatalság azt gondolja az öregről: |
kitérdelt szárú maximákat hord s nem tud kettyinteni. |
A fiatalság aranyszőrű, csökönyös szamár… |
Mellkasunk sötétjében egy félvak tigris lakik, |
kiálló bordáinak árnyékától csíkos, göthös fenevad, |
de ölni azért tud – verőerünkben folyékony parázs… |
Parázs? Kidőlt kukák, édeskés dinnyebűz. |
Szomjamat nem olthatta semmi, csak a lehetetlen: |
vers az, ami lángra lobbantja a világot, |
a többi, gondoltam mély megvetéssel, csak betűcsipegetés…
|
Az idő megtanított, hogy a költői kép festmény a falon, |
látványnak amúgy szép, s nekem az életem; |
végül megint a falu falja föl a dzsungelt, és a macskakitartású szív |
büdösen kurrog a sűrűbe hajigált, használt autógumik közt. |
|
Ugocsa non coronat*
Nem lett belőlem korszakalkotó jelenség, |
zászlómon sem a tüzes trón, sem hat veréb; |
a megtámadott arányérzék ösztönös védekezése |
nem esemény, s főként a lírában nem az, |
ahol hasznosabb egy makacs rögeszme, |
mely mákonynak is jó és kardként is forgatható… |
Vagy éppen ez a legveszettebb fixa idea,
|
ez a nevetséges dacos „non coronat”? |
Ellenkezőleg, nincs kamatozóbb befektetés, |
mint számításba venni ösztönös sejtéseinket. |
Én mondom, hosszú távon nincs a naivitásnál nagyobb ravaszság – |
Arlecchino nemcsak röhögnivaló bohóc, de filozófus is, |
és az, amit a közönség humornak néz, veszélyes robbanóanyag: |
a kétütemű szívmotorhoz tankolt szabadság-szerelem keverék. |
|
A titkos kapcsolat*
Meglátni magunkat a tagadás tükrében, |
naiv és merev szabadságképükben alkuinkat, |
s mégis valami győzelmet a vereségben, |
mivel nem ott, nem úgy, nem abban és nem általunk, |
de még általuk sem, valami mégis folytatódik, |
s fényes rögeszménk, melyet mi is örököltünk, |
egyszerre csak az ő megvető tekintetükben ragyog, |
mint majd… de hadd ne jósoljak kávézaccból jövőt! |
Mesterségem szerint hideg fejjel vagyok futóbolond, |
nem valami beglerbég követe, hanem az életé, |
mely eszelősen folytatja magát Auschwitz után is, |
mint eddig is mindig, mint örökké, amíg csak teheti; |
versünk, ha jó, attól káprázik, amitől szerelmünk, |
hogy hosszan bámulja a csírák sötétjéből fölkelő Napot. |
|
Élet és irodalom*
Egész életemben az irodalom gőzét szívtam, |
a bensőnket facsaró, fojtogató nagymosásét; |
megutáltam az írókat, de mindenütt beléjük botlottam, |
ők voltak a mestereim, a barátaim, az ellenfeleim; |
„irodalmi költőnek” csúfoltak, holott az élet érdekelt – |
miféle cowboy az, töprengtem én is, akinek betű a pisztolya?
|
Az életbe legfőképp azért nehéz kimennünk, mert már ott vagyunk: |
éveken át kellett üldöznöm a valóság rémképét, |
míg végre megérthettem, hogy kérdezni élet, |
s hogy a kellő számú kérdés már-már a válasz maga; |
kirakós játék, mint a gyerekeké, csak életre-halálra megy – |
megszereztem azt, amire vágytam, a királyságomat, |
s most csukott szemmel tántorgok a szellem járta, szeles folyosón, |
moshatom verssel a kezem, ragyog rajta a vér. |
|
Az őszi vadselejtezés előtt*
Minek a bikának a sok finom betegség, |
ha sültparaszt agyával nem tud absztrahálni? |
Neki menny és pokol egyformán csak mező, |
az egyiken kövér fű nő, a másikon meg tűzbogáncs… |
Nevetséges elgondolni, hogy mikben hiszek, |
a nagy emberiségeszmékben, mint a tizenkilencedik század, |
és hiába, hogy fenntartásokkal és zárójelekkel, |
a lényeget illetően gyógyíthatatlanul vakon. |
A távozó nemzedékhez tartozom, mely a háború tűzözönében |
nemcsak nyavalyatörést, de szilárd mértéket is kapott; |
megkóstoltam a bukórepülésben vijjogó modernség |
zsákszámra leszórt, robbanó habcsókjait, |
s maradtam, aki voltam annak idején, a pince ajtajában: |
fény, fény, végtelen fény és lobogás, a romos udvar… |
|
Hullámvonal*
A makacs hullámmozgás most újból lefele visz. |
A bennem lappangó, arctalan szörny hűvösen mosolyog, |
bár mikronokkal csak, de percről percre nő |
(kétféle értelemben is, ahogy ez modern szövegben illik: |
a leszbikus férfiutánzó, la muerte,
|
aki a sejtmembránon rezegteti alvilági szerenádját). |
Túléltem kétszer Indiát, az utazásokat, a háborút, a frontot, |
de nem élek majd túl egy léha frontátvonulást; |
valami híres orvos megáll majd az ágyam véginél, |
na mi van, tata? beszart a halott? |
Jó is ez így. Jó, hogy nem nőttem túl magasra, |
hogy megmártózhattam a közös szenvedésben, |
és annyi szó után, hibás beszédük parazsával dagadt nyelvemen |
kimondhattam, ha egy gyűrött kórházi kispárnába is: IGEN! |
|
|