| a menny arany bikája lassan süllyed a kék mocsárba |
| előbb csak bíbor buborékokat fúj |
| majd fekete vére végigömlik a világon |
|
| miért épp így ne lehetne leírni az alkonyatot |
| századunk költészetében mindent szabad |
| csakhogy egy mutatós képért bikát áldozni hibbant elmére vall |
|
| a mindent mindennel szóbarrikádja kezdetben azt jelenti |
| hogy a világ szét- és összeszerelhető tehát rohamra |
| a látomás tülljébe rejtve kardpenge csillog |
|
| korszakos jelentés nélkül a költészet csak modor |
| ahogy a főrepesztő gorombaság is csak lengeteg zsabó |
| és szövegrács meg szonett egyképp semmit sem ér |
|
| a ruha mindig a meztelen testet rejti |
| a fehérjeláncok feleletsorát a kérdések sorára |
| a belül folytatódó külső végtelent |
|
| ezt az örökös huzattól lobogó lángú tűzhelyet |
| melynek melege nélkül a korszakos eszme is csak lakhatatlan ház |
| mert az egy a sokba nyílik a sok az egybe |
|
| az időt pedig nyugodtan képzeljük holtfáradt katonának |
| aki szavatolt remekművekkel törli a seggét |
| mielőtt továbbvánszorogna a füstös láthatár felé |
|
|