| Gátak között a zavaros folyó, |
| velük örvénylett el az életem, |
| az őrült és reménytől részeg évek: |
| mindig egy újabb legvégső határidő, |
| ameddig megjavul az elrontott világ – |
| míg végül fölmerül a miazmás mocsár, |
| az élet vége, kanyargós deltatorkolat, |
| szúnyogfelhő a gyászfátyol helyett, |
| s leállt motorral hánykolódik a fehérje: |
| se múlt, se jövő, csak a fullasztó jelen. |
|
| Csak az? A kockás blúz alatt ugráló őzgidák |
| a zölddel áradó tavaszt jelentik, |
| és hogy az élet több az ideológiánál, |
| mely kardot kovácsol a gomolygó időből |
| s máglyára küldi az eretneket – |
| valami gyapjas nyáj vonul a testben… |
| súlyos kolompszó, fojtó birkaszag |
| (az angyaloknak birkaszaga lenne?), |
| s az anyag rejtélyes rétjén bódorgó szerelem |
| az öröklét hersegő füvét legeli. |
|
| Mifelénk még a szerelem is más. |
| Sólyomröptét hamar a földre vonják |
| a hétköznapok és a lakáskörülmények, |
| s ólmos varázskörében a családanya, |
| mint cirkuszi fóka az orrán a tányért |
| egyensúlyozza vértanúságán a családot; |
| egy kis országban minden túl közel van, |
| forrás a torkolathoz, ég a földhöz – |
| az öregedéstől nem alszik ki a tűz, |
| szédült mocsárlángként tovább lobog. |
|
| Az én szememben gyönyörűek ők, |
| festett-vörös vagy őszülő loboncuk – |
| ők a szavahihető szemtanúk, |
| hogy minden úgy volt, ahogy volt, a Földön: |
| az eszmék labirintusa, a vereség – |
| de jó pillanataikban ráncaik közül |
| egy villámló és sima kislányarc tekint ki: |
| minden kép lényege egy képben; |
| a szem mozijában vibráló végtelen… |
| fény, sötét, fény, a változatok óceánja. |
|
|