Szerelmi jelenet, a bokrok közt egy árnyék^*

Az ónköpenyes férfi hallgatódzott… Vagy nő volt, ahogy a spanyolok képzelik? Parázsra csorgó víz a suttogás. – Tudom, milyen vagy, úgyis kipofázod! – Hogyne, és megadom a mellbőségedet, lakcímet, irányítószámot, telefont; hívható este nyolc és tíz között… Többet nem hallani a széltől. Csak látni, ahogy átölelik egymást; a fújtató fölszítja ölük parazsát, s az őrjöngő, selymes kovácsműhelyben eltorzult arcuk lepke módra röpköd a hús lángoló üllője fölött. S közben hallják is meg nem is, hogy bordáik között, a sűrű lombban kitartóan trilláz a csalogány. – Csak azért ülök föl – mondja később a nő –, hogy el ne bőgjem magam a megrendüléstől… Aztán egymással takaródznak, fáznak egy kicsit, s a csattogó madárnak vacogó foguk felel; ÖRÖKKÉ, csattogja a csalogány, ÖRÖKKÉ… „No persze”, fordult el a köpenyes alak, „örökké, csalogány… épp csak a hold hiányzik; és mégis az egész fény nélkül is ragyog! E kivilágítatlanul kóválygó bolygó kisszerű körülményei között mentik, ami az életükből menthető, s noha a végkifejlet ugyanaz, és körben minden szaglik a haláltól, arra az egy-két pillanatra – ha van értelme ilyet mondani – csakugyan halhatatlanok.”