| A csillagöv kazántüdejű állata |
| vastag nyakát leszegve fújtat bennem; |
| ő az állandóság és a közhelyek, |
| az ingatag szeszláng szilárd alapja: |
| kis, tűzben forgó, földgolyó szemét |
| mindig egy közeli Napra mereszti; |
| csak az van igazán, ami lehet – |
| s a végtelen porondon, kezében jövőnkkel |
| ott áll a cingár, kardos, fekete alak, |
| akit csak most az egyszer, de most biztosan felöklelünk. |
|
| Földhöz ragadt alak vagyok; |
| a mindenség úgy játszik velem, ahogy akar. |
| De miért lennék éppen én más, mint a lényege, |
| az állhatatlanságában szilárd változatosság? |
| A bikatestben százezer madár repül, |
| tollak és csőrök ciklonja egy ágyban, |
| s az ágy az ég, s a lepedő a felhők, |
| és isten, aki van vagy nincs, jelen van, |
| mikor a sejtek rácsát rázva vicsorog |
| az őrjöngő szellem, a szerelem. |
|
| Nem igaz, hogy az ifjúság mulandó. |
| A lábujjhegyen írt, túl emelkedett fülszöveg, |
| a megdöbbentőnek szánt kép persze csak megröhögtet, |
| s ráncok dzsungelbozótja veri föl |
| a trópusi fénytől vakító gyerekarcot, |
| és úgy történik minden, ahogy írva van, |
| de a bozótlakónak hiába a tények, |
| őrült tekintetében önveszélyes tűzzel |
| ingerlő táncot lejt az idő tigrise előtt – |
| még mindig él, még mindig ugyanaz. |
|
| Szája a szájamat kereste, |
| mellemhez szorította arcát… |
| A halál sötét magasleséről lenézve |
| nem látni, s nem is számít, hogy mikor |
| ültünk valami rossz műbőr ülésen; |
| zárt fülke-tér, határtalan sötét: |
| nem látni, ki a kép s ki a tükörkép, |
| egymás szemében úszunk, villamos halak – |
| aztán egy érintéstől izzó porrá robbanunk |
| és fényként hullámzunk tovább az üres óceánban… |
|
|