A bika szerelmei*

A csillagöv kazántüdejű állata
vastag nyakát leszegve fújtat bennem;
ő az állandóság és a közhelyek,
az ingatag szeszláng szilárd alapja:
kis, tűzben forgó, földgolyó szemét
mindig egy közeli Napra mereszti;
csak az van igazán, ami lehet –
s a végtelen porondon, kezében jövőnkkel
ott áll a cingár, kardos, fekete alak,
akit csak most az egyszer, de most biztosan felöklelünk.
Földhöz ragadt alak vagyok;
a mindenség úgy játszik velem, ahogy akar.
De miért lennék éppen én más, mint a lényege,
az állhatatlanságában szilárd változatosság?
A bikatestben százezer madár repül,
tollak és csőrök ciklonja egy ágyban,
s az ágy az ég, s a lepedő a felhők,
és isten, aki van vagy nincs, jelen van,
mikor a sejtek rácsát rázva vicsorog
az őrjöngő szellem, a szerelem.
Nem igaz, hogy az ifjúság mulandó.
A lábujjhegyen írt, túl emelkedett fülszöveg,
a megdöbbentőnek szánt kép persze csak megröhögtet,
s ráncok dzsungelbozótja veri föl
a trópusi fénytől vakító gyerekarcot,
és úgy történik minden, ahogy írva van,
de a bozótlakónak hiába a tények,
őrült tekintetében önveszélyes tűzzel
ingerlő táncot lejt az idő tigrise előtt –
még mindig él, még mindig ugyanaz.
Szája a szájamat kereste,
mellemhez szorította arcát…
A halál sötét magasleséről lenézve
nem látni, s nem is számít, hogy mikor
ültünk valami rossz műbőr ülésen;
zárt fülke-tér, határtalan sötét:
nem látni, ki a kép s ki a tükörkép,
egymás szemében úszunk, villamos halak –
aztán egy érintéstől izzó porrá robbanunk
és fényként hullámzunk tovább az üres óceánban…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]