Búvár Kund^*

Valaha könnyen jött tollamra a vers;   a tollas lény röpült: még tudtam kézzel írni… A fiatalság nem ismer más írásjelet, csak a vesszőt,   a rügyek habzó áradását, mintha maga a termékenység szavalna egy hánykolódó tenger   mennydörgő ajkait használva szócsövének… Majd – mint naponta – megjön az apály,   s a hátráló idő nyomában füstölgő élettörmelék, rozsdás koreszmék;   sivár homokdűnék: napok, napok, napok. E tájon a hülyék vágya szavalóversenyt nyerni!   Látni, hogy a versből hogy lesz „költemény”! Én búvárnak készültem. Búvár Kundnak, megfúrni a hajót –   kezemben az éles eszköz, csikorgására deszkarecsegés a rím:   a lüktető rejtélyt őrző bordázat nehezen enged… Mi úszkál majd a fölszínen, ha elsüllyed e zaklatott korszak?   A csőd, hogy mi mindent ígért, amit nem teljesített? Vagy a dacos fejfölvetés, a forradalmak?   A megrázó fölismerés, hogy Isten mi vagyunk? A fejem körül hullámzó végtelent ma már,   bár határtalannak, nem tengernek látom: beláthatatlanul tágas kristályrendszer-keresztjén   vonaglanak fölfeszített atomjai. E mindenre kiterjedő szabályosságban jó szabálytalannak lenni.   Vállalni a mindig tébolyult remény vonzó kockázatát. Ha most vetném magam a feketén zajló folyóba,   a hőségtől elpárolognának jeges hullámai.