Betegség, ősz^*

Amit bő kézzel mért a nyár, lombot, szerelmet, indokolatlan reményt, most görcsös madárkarom kezével egy öregember, a fukar uzsorás mohón visszaveszi: „Arany napocskáim, tallérjaim!”, sipogja. Az élet ősze ez… fekete sárvíz folyik az ereimben, sáros szédülés… Örökké élhetnénk, ha nem volna testünk; de testtelenül mi az, hogy „örökké”? A halhatatlanság a halandó eszméje, a halhatatlan egyszerűen az, ami. Megszédülve a sötét mágnes közelétől hiába kezdem sejteni a csapda működési elvét: az ujjam közt szétmorzsolt fényből finomítom egy jön-vagy-sem tavasz villámló kábítószerét.