A folyamatos villám^*

Nemzedékem, az őrült rommező, fényesnek indult karrierek füstje… Fényesség? Füst? A háborúé. Sokáig nem tudtam, mire tanított. Azt gondoltam, a rémtörténet volt az üzenet; a pokol kénköves gőze, a csontliszt, hogy vérrel elkeverve jó alapozásul szolgáljanak a freskóhoz, melyen az égig érő lángok közt cikázik a költészet, a mindent túlélő galamb – csőrében a megpörkölődött vers, egy bravúrszám, mitől a szív hasad: én és halott apám. Sokáig költöttem a hányatott gyerekkor mindinkább csökkenő kamatait. Újabb halálveszély, a halál köznapibb közele kellett, hogy a fogyó napok füstölgő kráteréből előgomolyogjon valamiféle válasz a kérdésre, melyet a fiatal Juhász Ferenc tett föl a torzonborz és háborgó kamasznak, aki ezerkilencszázötvennégyben voltam: „Ti onnan indultatok, ahol Radnóti befejezte: Hová?” Az út az évek zuhogói közt. Odüsszeusz egy hétköznapokból barkácsolt tutajon evickél a kiszáradt tengerszoros sivatagában s a rögeszmék örvényeit kerülgeti, míg nyomában a csalódott szirének értelmiségi vegyeskara zengi: „Nocsak, egy újabb kompromisszum!” A háború nemcsak azzal pusztít, hogy öl – azzal épúgy, hogy józannak mutatja őrült „vagy-vagy”-jait. Megszállott „is-is”-eimmel megyek a földbe, savak és sók, férgek és gyökerek közé – onnan pedig… A vízbe? A szélbe? A fénybe? Az elemek tükréből ki néz vissza ránk? Az elsötétítéstől ködös gyerekarc. Volt s lesz között a titkos összefüggés: a végtelenszer egyszeri, a mindig különlegesen közönséges élet, több minden versnél s mégis kevesebb – a papír égen újra és újra villámlik a por és hamu szárnycsapás.