Nemzedékem, az őrült rommező, |
fényesnek indult karrierek füstje… |
|
Fényesség? Füst? A háborúé. |
Sokáig nem tudtam, mire tanított. |
Azt gondoltam, a rémtörténet volt az üzenet; |
a pokol kénköves gőze, a csontliszt, |
hogy vérrel elkeverve jó alapozásul |
szolgáljanak a freskóhoz, melyen |
az égig érő lángok közt cikázik |
a költészet, a mindent túlélő galamb – |
csőrében a megpörkölődött vers, |
egy bravúrszám, mitől a szív hasad: |
|
Sokáig költöttem a hányatott gyerekkor |
mindinkább csökkenő kamatait. |
a halál köznapibb közele kellett, |
hogy a fogyó napok füstölgő kráteréből |
előgomolyogjon valamiféle válasz |
a kérdésre, melyet a fiatal Juhász Ferenc |
tett föl a torzonborz és háborgó kamasznak, |
aki ezerkilencszázötvennégyben voltam: |
„Ti onnan indultatok, ahol Radnóti befejezte: |
|
Az út az évek zuhogói közt. |
Odüsszeusz egy hétköznapokból |
barkácsolt tutajon evickél |
a kiszáradt tengerszoros sivatagában |
s a rögeszmék örvényeit kerülgeti, |
míg nyomában a csalódott szirének |
értelmiségi vegyeskara zengi: |
„Nocsak, egy újabb kompromisszum!” |
A háború nemcsak azzal pusztít, hogy öl – |
azzal épúgy, hogy józannak mutatja |
|
Megszállott „is-is”-eimmel megyek a földbe, |
savak és sók, férgek és gyökerek közé – |
onnan pedig… A vízbe? A szélbe? A fénybe? |
Az elemek tükréből ki néz vissza ránk? |
Az elsötétítéstől ködös gyerekarc. |
Volt s lesz között a titkos összefüggés: |
a végtelenszer egyszeri, a mindig |
különlegesen közönséges élet, |
több minden versnél s mégis kevesebb – |
a papír égen újra és újra villámlik |
a por és hamu szárnycsapás. |
|
|