| Romlandó anyag, aki eddig főleg örömöt szereztél – |
| hogy szerette például fejbőröd a szeszbedörzsölést, |
| hátad a póklábakkal csiklandó simogatást, |
| s hogy sütötted a melleden vándorló, női ujjakat, |
| e szomjhalál elől menekülő Afrika-kutatókat, |
| kik leszálltak a köldököd alá, |
| vagy föl a hajadba, és rövidzárlatot |
| okoztak göndör bozótod néger szálai közt – |
| minden porcikádban rögeszmés bizalom, |
| hogy Isten félrenéz, ha melegházi gyümölcsét letéped! |
|
| Búcsúzunk egymástól, édenkert és lakója. |
| Most, hogy a szellem már repülni tud, |
| te folyton visszahúzod, magyarázkodol, |
| fejfájásra és időjárásváltozásra fogva |
| a benned végbement, hatalmas változást: |
| nehézkes lettél, lassú és érdektelen |
| a gyönyörben, amit szerzel és okozol, |
| már nem hiszed, hogy világot teremt, |
| pedig az őrült láng még ott lobog fejed körül… |
| Aztán elunja, és kihúz a semmibe. |
|
| Az, aki benned lakik, már nem én vagyok; |
| félig még én, de félig már egy öregember, |
| aki a combnyaktöréstől kárhozik el. |
| Ne hidd egy szavát se, ha majd rólam sipákol! |
| Mire én ő leszek, csak hiányom leszek: |
| a makacs lázadó elhamvadt lényege, |
| a botrányos véges a végtelenben, |
| hol a kihunyó Nap épp feketeségével vakít – |
| míg föl nem dereng körötte egy nagyobb agyvelő |
| csillagtengerként rengő kapcsolási rajza. |
|
|