A fényes cáfolat

 

 

 

 

Helyzetjelentés ötven előtt*

A kor, a sors, a körülmények rabja –
a mesterségemben szabad vagyok.
„Most, hogy már mindent megírt a gyerekkoráról,
egyszerűen nem lesz mit írnia.”
Lator ugratott ezzel, társaságban.
Poénnak jó, de nem igaz.
Öregszem, változom, a rögeszmém nem változik.
Valami füst használja kéménynek a torkomat,
és előgomolyog az élet, ahogy éltük:
az őrült áramlás, az össze nem illő részletek,
a rögzíthetetlen változatosság izzó anyaga,
mely a korok öntőformáit újból és újból kitöltve
a láthatatlan repedéseken keresztül mindig elszivárog,
hogy ne maradjon több belőle, mint a negatívja:
koreszme, templom, fúga, technika.
A tűzrakó arcára vagyok kíváncsi.
Felnőni annyi, mint tudni, hogy hiába.
Csakhogy a költő felnőtt fejjel is gyerek.
A borotválkozótükrömben egy üdvözült majom fintorog –
most szállt le a fáról,
körülötte a kéken hullámzó sugárözön.

 

 

 

Önnön testéhez*

Romlandó anyag, aki eddig főleg örömöt szereztél –
hogy szerette például fejbőröd a szeszbedörzsölést,
hátad a póklábakkal csiklandó simogatást,
s hogy sütötted a melleden vándorló, női ujjakat,
e szomjhalál elől menekülő Afrika-kutatókat,
kik leszálltak a köldököd alá,
vagy föl a hajadba, és rövidzárlatot
okoztak göndör bozótod néger szálai közt –
minden porcikádban rögeszmés bizalom,
hogy Isten félrenéz, ha melegházi gyümölcsét letéped!
Búcsúzunk egymástól, édenkert és lakója.
Most, hogy a szellem már repülni tud,
te folyton visszahúzod, magyarázkodol,
fejfájásra és időjárásváltozásra fogva
a benned végbement, hatalmas változást:
nehézkes lettél, lassú és érdektelen
a gyönyörben, amit szerzel és okozol,
már nem hiszed, hogy világot teremt,
pedig az őrült láng még ott lobog fejed körül…
Aztán elunja, és kihúz a semmibe.
Az, aki benned lakik, már nem én vagyok;
félig még én, de félig már egy öregember,
aki a combnyaktöréstől kárhozik el.
Ne hidd egy szavát se, ha majd rólam sipákol!
Mire én ő leszek, csak hiányom leszek:
a makacs lázadó elhamvadt lényege,
a botrányos véges a végtelenben,
hol a kihunyó Nap épp feketeségével vakít –
míg föl nem dereng körötte egy nagyobb agyvelő
csillagtengerként rengő kapcsolási rajza.

 

 

 

A folyamatos villám*

Nemzedékem, az őrült rommező,
fényesnek indult karrierek füstje…
Fényesség? Füst? A háborúé.
Sokáig nem tudtam, mire tanított.
Azt gondoltam, a rémtörténet volt az üzenet;
a pokol kénköves gőze, a csontliszt,
hogy vérrel elkeverve jó alapozásul
szolgáljanak a freskóhoz, melyen
az égig érő lángok közt cikázik
a költészet, a mindent túlélő galamb –
csőrében a megpörkölődött vers,
egy bravúrszám, mitől a szív hasad:
én és halott apám.
Sokáig költöttem a hányatott gyerekkor
mindinkább csökkenő kamatait.
Újabb halálveszély,
a halál köznapibb közele kellett,
hogy a fogyó napok füstölgő kráteréből
előgomolyogjon valamiféle válasz
a kérdésre, melyet a fiatal Juhász Ferenc
tett föl a torzonborz és háborgó kamasznak,
aki ezerkilencszázötvennégyben voltam:
„Ti onnan indultatok, ahol Radnóti befejezte:
Hová?”
Az út az évek zuhogói közt.
Odüsszeusz egy hétköznapokból
barkácsolt tutajon evickél
a kiszáradt tengerszoros sivatagában
s a rögeszmék örvényeit kerülgeti,
míg nyomában a csalódott szirének
értelmiségi vegyeskara zengi:
„Nocsak, egy újabb kompromisszum!”
A háború nemcsak azzal pusztít, hogy öl –
azzal épúgy, hogy józannak mutatja
őrült „vagy-vagy”-jait.
Megszállott „is-is”-eimmel megyek a földbe,
savak és sók, férgek és gyökerek közé –
onnan pedig… A vízbe? A szélbe? A fénybe?
Az elemek tükréből ki néz vissza ránk?
Az elsötétítéstől ködös gyerekarc.
Volt s lesz között a titkos összefüggés:
a végtelenszer egyszeri, a mindig
különlegesen közönséges élet,
több minden versnél s mégis kevesebb –
a papír égen újra és újra villámlik
a por és hamu szárnycsapás.

 

 

 

Betegség, ősz*

Amit bő kézzel mért a nyár,
lombot, szerelmet, indokolatlan reményt,
most görcsös madárkarom kezével egy öregember,
a fukar uzsorás mohón visszaveszi:
„Arany napocskáim, tallérjaim!”, sipogja.
Az élet ősze ez… fekete sárvíz
folyik az ereimben, sáros szédülés…
Örökké élhetnénk, ha nem volna testünk;
de testtelenül mi az, hogy „örökké”?
A halhatatlanság a halandó eszméje,
a halhatatlan egyszerűen az, ami.
Megszédülve a sötét mágnes közelétől
hiába kezdem sejteni a csapda működési elvét:
az ujjam közt szétmorzsolt fényből finomítom
egy jön-vagy-sem tavasz villámló kábítószerét.

 

 

 

Búvár Kund*

Valaha könnyen jött tollamra a vers;
 
 a tollas lény röpült: még tudtam kézzel írni…
A fiatalság nem ismer más írásjelet, csak a vesszőt,
 
 a rügyek habzó áradását,
mintha maga a termékenység szavalna egy hánykolódó tenger
 
 mennydörgő ajkait használva szócsövének…
Majd – mint naponta – megjön az apály,
 
 s a hátráló idő nyomában
füstölgő élettörmelék, rozsdás koreszmék;
 
 sivár homokdűnék: napok, napok, napok.
E tájon a hülyék vágya szavalóversenyt nyerni!
 
 Látni, hogy a versből hogy lesz „költemény”!
Én búvárnak készültem. Búvár Kundnak, megfúrni a hajót –
 
 kezemben az éles eszköz,
csikorgására deszkarecsegés a rím:
 
 a lüktető rejtélyt őrző bordázat nehezen enged…
Mi úszkál majd a fölszínen, ha elsüllyed e zaklatott korszak?
 
 A csőd, hogy mi mindent ígért, amit nem teljesített?
Vagy a dacos fejfölvetés, a forradalmak?
 
 A megrázó fölismerés, hogy Isten mi vagyunk?
A fejem körül hullámzó végtelent ma már,
 
 bár határtalannak, nem tengernek látom:
beláthatatlanul tágas kristályrendszer-keresztjén
 
 vonaglanak fölfeszített atomjai.
E mindenre kiterjedő szabályosságban jó szabálytalannak lenni.
 
 Vállalni a mindig tébolyult remény vonzó kockázatát.
Ha most vetném magam a feketén zajló folyóba,
 
 a hőségtől elpárolognának jeges hullámai.

 

 

 

A bika szerelmei*

A csillagöv kazántüdejű állata
vastag nyakát leszegve fújtat bennem;
ő az állandóság és a közhelyek,
az ingatag szeszláng szilárd alapja:
kis, tűzben forgó, földgolyó szemét
mindig egy közeli Napra mereszti;
csak az van igazán, ami lehet –
s a végtelen porondon, kezében jövőnkkel
ott áll a cingár, kardos, fekete alak,
akit csak most az egyszer, de most biztosan felöklelünk.
Földhöz ragadt alak vagyok;
a mindenség úgy játszik velem, ahogy akar.
De miért lennék éppen én más, mint a lényege,
az állhatatlanságában szilárd változatosság?
A bikatestben százezer madár repül,
tollak és csőrök ciklonja egy ágyban,
s az ágy az ég, s a lepedő a felhők,
és isten, aki van vagy nincs, jelen van,
mikor a sejtek rácsát rázva vicsorog
az őrjöngő szellem, a szerelem.
Nem igaz, hogy az ifjúság mulandó.
A lábujjhegyen írt, túl emelkedett fülszöveg,
a megdöbbentőnek szánt kép persze csak megröhögtet,
s ráncok dzsungelbozótja veri föl
a trópusi fénytől vakító gyerekarcot,
és úgy történik minden, ahogy írva van,
de a bozótlakónak hiába a tények,
őrült tekintetében önveszélyes tűzzel
ingerlő táncot lejt az idő tigrise előtt –
még mindig él, még mindig ugyanaz.
Szája a szájamat kereste,
mellemhez szorította arcát…
A halál sötét magasleséről lenézve
nem látni, s nem is számít, hogy mikor
ültünk valami rossz műbőr ülésen;
zárt fülke-tér, határtalan sötét:
nem látni, ki a kép s ki a tükörkép,
egymás szemében úszunk, villamos halak –
aztán egy érintéstől izzó porrá robbanunk
és fényként hullámzunk tovább az üres óceánban…

 

 

 

Szerelmi jelenet, a bokrok közt egy árnyék*

Az ónköpenyes férfi hallgatódzott…
Vagy nő volt, ahogy a spanyolok képzelik?
Parázsra csorgó víz a suttogás.
– Tudom, milyen vagy, úgyis kipofázod!
– Hogyne, és megadom a mellbőségedet,
lakcímet, irányítószámot, telefont;
hívható este nyolc és tíz között…
Többet nem hallani a széltől.
Csak látni, ahogy átölelik egymást;
a fújtató fölszítja ölük parazsát,
s az őrjöngő, selymes kovácsműhelyben
eltorzult arcuk lepke módra röpköd
a hús lángoló üllője fölött.
S közben hallják is meg nem is,
hogy bordáik között, a sűrű lombban
kitartóan trilláz a csalogány.
– Csak azért ülök föl – mondja később a nő –,
hogy el ne bőgjem magam a megrendüléstől…
Aztán egymással takaródznak, fáznak egy kicsit,
s a csattogó madárnak vacogó foguk felel;
ÖRÖKKÉ, csattogja a csalogány, ÖRÖKKÉ…
„No persze”, fordult el a köpenyes alak,
„örökké, csalogány… épp csak a hold hiányzik;
és mégis az egész fény nélkül is ragyog!
E kivilágítatlanul kóválygó bolygó
kisszerű körülményei között
mentik, ami az életükből menthető,
s noha a végkifejlet ugyanaz,
és körben minden szaglik a haláltól,
arra az egy-két pillanatra –
ha van értelme ilyet mondani –
csakugyan halhatatlanok.”

 

 

 

Óda az öregedő nőkhöz*

Gátak között a zavaros folyó,
velük örvénylett el az életem,
az őrült és reménytől részeg évek:
mindig egy újabb legvégső határidő,
ameddig megjavul az elrontott világ –
míg végül fölmerül a miazmás mocsár,
az élet vége, kanyargós deltatorkolat,
szúnyogfelhő a gyászfátyol helyett,
s leállt motorral hánykolódik a fehérje:
se múlt, se jövő, csak a fullasztó jelen.
Csak az? A kockás blúz alatt ugráló őzgidák
a zölddel áradó tavaszt jelentik,
és hogy az élet több az ideológiánál,
mely kardot kovácsol a gomolygó időből
s máglyára küldi az eretneket –
valami gyapjas nyáj vonul a testben…
súlyos kolompszó, fojtó birkaszag
(az angyaloknak birkaszaga lenne?),
s az anyag rejtélyes rétjén bódorgó szerelem
az öröklét hersegő füvét legeli.
Mifelénk még a szerelem is más.
Sólyomröptét hamar a földre vonják
a hétköznapok és a lakáskörülmények,
s ólmos varázskörében a családanya,
mint cirkuszi fóka az orrán a tányért
egyensúlyozza vértanúságán a családot;
egy kis országban minden túl közel van,
forrás a torkolathoz, ég a földhöz –
az öregedéstől nem alszik ki a tűz,
szédült mocsárlángként tovább lobog.
Az én szememben gyönyörűek ők,
festett-vörös vagy őszülő loboncuk –
ők a szavahihető szemtanúk,
hogy minden úgy volt, ahogy volt, a Földön:
az eszmék labirintusa, a vereség –
de jó pillanataikban ráncaik közül
egy villámló és sima kislányarc tekint ki:
minden kép lényege egy képben;
a szem mozijában vibráló végtelen…
fény, sötét, fény, a változatok óceánja.

 

 

 

A kancellista ablakából nézve*

Szellemügyeket intézve e romos kancellárián
mind gyakrabban találom magamat a senkiföldjén:
ködülte könyvkupac az íróasztalon,
a géppapíron olvashatatlan szöveg…
A fiatalság az éles határvonal,
ahogy a valóságban soha, jó és rossz között;
a kezdőcsapat arcán
a vallásalapítók metsző mosolya,
e kétélű, de egyoldalú penge,
mely kettévágja az élet csomóját
s a vér alvadó szirmait jelszóvá préseli:
minél rosszabb, annál jobb! haza vagy halál!
Majd ellobban a rumlángos roham,
s a sorskígyó fagyos szél képében sziszeg.
Az érett férfikor? Fényes rögeszme:
a tizenhetedik századi Erdély,
kis ütközőállam a valóság s az utópia közt.
S egy gyertyaárnyas zugolyban a Nagy Fejedelem,
barázdált arc, keserű ráncok,
a janicsárszartól bűzlő mező kockáit járva képzeletben,
utánozhatatlan stratégiával,
de vesztő állásban és lépéslehetőség nélkül sakkozik.

 

 

 

K. Dezső*

Ingatag
menny alatt
ingatag
létező,
sztoikus
mester és
link alak,
K. Dezső.
Háborús
gyertyaláng
tűhegyén
verdeső,
roncsnak is
gyönyörű
lepkeszárny,
K. Dezső.
És igen,
kurva is,
siker- és
pénzleső,
bonyolult
képletű
becsület,
K. Dezső.
És nekem
mester is,
fontos és
szédítő,
keresztfán
fintorgó,
rímelő
K. Dezső.
Mert a szó
neki is,
nekem is
drágakő,
kivált a
mocsokból,
kacsint rám
K. Dezső.
      
Századunk
gyermeke,
elbukott
fölkelő,
szabadság
hőse és
bohóca,
K. Dezső.
Nem különc
madaras
költő, mint
T. Dezső,
férfias,
sugaras
hódító,
K. Dezső.
Csupa íz,
csupa tűz,
csupa láz,
csupa nő,
csupa haj,
csupa jaj,
csupa baj,
K. Dezső.
Elegáns
stílus és
biblikus
véreső,
láthatod,
mik vagyunk,
haldoklik
K. Dezső.
De csiszolt
mondata
fölragyog,
lásd, ez ő,
K. Dezső,
K. Dezső,
K. Dezső,
K. Dezső.

 

 

 

Az új avantgardhoz*

a menny arany bikája lassan süllyed a kék mocsárba
előbb csak bíbor buborékokat fúj
majd fekete vére végigömlik a világon
miért épp így ne lehetne leírni az alkonyatot
századunk költészetében mindent szabad
csakhogy egy mutatós képért bikát áldozni hibbant elmére vall
a mindent mindennel szóbarrikádja kezdetben azt jelenti
hogy a világ szét- és összeszerelhető tehát rohamra
a látomás tülljébe rejtve kardpenge csillog
korszakos jelentés nélkül a költészet csak modor
ahogy a főrepesztő gorombaság is csak lengeteg zsabó
és szövegrács meg szonett egyképp semmit sem ér
a ruha mindig a meztelen testet rejti
a fehérjeláncok feleletsorát a kérdések sorára
a belül folytatódó külső végtelent
ezt az örökös huzattól lobogó lángú tűzhelyet
melynek melege nélkül a korszakos eszme is csak lakhatatlan ház
mert az egy a sokba nyílik a sok az egybe
az időt pedig nyugodtan képzeljük holtfáradt katonának
aki szavatolt remekművekkel törli a seggét
mielőtt továbbvánszorogna a füstös láthatár felé

 

 

 

A hatvanas évek*

Könnyű utólag okosnak lenni és a hatvanas éveket a naivitás
 
 évtizedének látni
különben is akkoriban a legtöbben állhatatosan és erősen
 
 könnyeztünk hogy bele ne vakuljunk sugárzó eszméinkbe
miközben egymás szavába vágva és ordítozva késhegyig menő
 
 vitáinkat folytattuk valamelyik kávéházi törzshelyünkön
ezt hallgassátok meg és mondtunk valami világraszólót
és közben félszemmel a fekete égbolton átszáguldó lángpontot
 
 figyeltük
hullócsillag nem szputnyik egy nagy frászt üstökös
igen
mert valahogy minden forrásban volt a nyomorult
 
 körülmények ellenére is
és igaz hogy fiatalok voltunk de nem csak azért
valami más is fiatal volt a testtelen erőművész a képzelet
mely könnyen kitépi a föld izzó szívét és ugyanolyan könnyen
 
 leszorítja az óceán tajtékzó szarvait
és verseinkben isten helyett rigók röpködtek mert a képzelet
 
 legvadabb kalandja éppen ez volt az egyszerű érzékelés
körülöttünk a földi történet a csiki-csuki börtönök
 
 a téeszesítés a hétköznapfolyó
de homlokunk mögött homéroszi fényben egy harciszekérként
 
 dübörgő taliga vágtatott
és a gyeplőt az egy héten egyszer borotválkozó szegénység
 
 fogta útban a történelem alól a jövő felé
Ó ó mit bánom én hogy ma nem illik verset kezdeni így ha
 
 egyszer siratóéneket kezdek
láttam nemzedékem legjobb elméit én is de nem az őrület
 
 romjaiban hanem filmgyári vágószobákban és tanszéki
 
 egérlyukakban
kik szabad levegő voltak és a tehetség naprobbanása és
 
 nádszálderekú intelligens lázadás
eljött értük a siker a ragacsos polip és szívükre tapasztotta
 
 undok szívókorongjait
csak lassan lassan hogy ne fájjon ez volt a szörnyeteg trükkje
mindig egy csöppel kevesebb vér egy csöppel kevesebb indulat
 
 egy csöppel több megalkuvás
miközben zajlott az élet a gyereknevelés a válás a lakáscserék
és a sok fontos közeli dologtól egyre kevésbé látszott a távoli
 
 szemhatár amúgyis felhőkkel leples költészete
egy reggel egy szivacsos arc néz vissza a tükörből ez lettem én
hiába a pánikreakció a kétségbeesett nőügyek a vállra omló
 
 Rákóczi-frizura a menő szöveg a műlezser farmerszerelés
mindig egy csöppel több hatáskör egy csöppel több részesedés
 
 egy csöppel kevesebb remény
a lavina ordítva zúdul a völgybe
és egyremegy neki Philemon és Baucis meg a Babiloni Szajha
és a hegytetőről már egy újabb nemzedék nézi a minden
 
 nemzedék örök történetét
és az égtájtól égtájig gomolygó füstből megszületik a
 
 Hatvanas Évek Mítosza
tíz évnyi éden a madarak Beatlest fütyülnek és nincs
 
 szívizomelhalás
Kevés dolog borít ki annyira mint a hatvanas évek ürügyén
 
 űzött sanda emléktárgyipar
vesztett csaták mázsái helyett egy családi fotó a múltból
és a napfénytől káprázó háttér a hatvanas évek
csak kérdezze meg valaki hogy hát arra emlékeztek-e máris
 
 nyakig süllyed a rothadásnak indult történetek bűzös
 
 mocsarába
és a ki nem mondott csattanó a hatvanas évek
elég
kifele sodródva a nyílt tengerre az eszmények nélkül didergő
 
 világtél jégtábláján forró tényekre van szükségem
 
 a túléléshez
a hatvanas évek csak üres képkeret
századunk ugráló filmjén egy örökké fiatal Faust járkál föl-alá
 
 és a Föld tüzes lombikját rázva fedez föl
 
 tízezer helyi és két világháborút
a hatvanas években ő kezdi újra
toprongya és zsargonja ugyan divatos de ő is csak az időtlen
 
 idők óta remélt végső harcot hirdeti meg
egy vereséggel több mi az neki
őrültsége az élet munkamódszere
ezt tudhatom úgy is mint hivatásos költő
a testemben működő sejtradar már jóideje jelzi a jeges halált
de agyamban még szikrázva napozik a jövőidőre kifekvő
 
 igeragozás

 

 

 

Sárkányvér

 

 

 

 

Magaslaton*

Az öregség a havas hegycsúcsról nyíló kilátás;
de negyvenhétévesen hol a hó?
Elnézem azokat, akikbe nem csapott bele a villám,
az áramló világfolyadék sürgő sejtjeit:
nyüzsögnek, intézkednek, terveznek, vakok.
Miféle kegy az, élve üszkösödni el?
S miféle többlettudás birtokába juttat?
Az élet mindenek fölött az egészséget tiszteli,
a bajba jutottat szánja, de nem segíti:
a természetes kiválasztódásra esküszik.
Vagy mégis? valami fölfoghatatlan program szerint
csak a sírból kikelő Lázár kettős látását tanulom?
s azért zuhant gyerekkorom a háború lángkútjába,
hogy ne legyen olyan éjszaka, ami mögött nem látom a fényt?

 

 

 

Josephus*

A kedves arcon egyre több a ránc,
a szenvedélyben egyre kevesebb az élet –
az ősz fúria, lángoló pongyolában rohangál föl s alá,
hová tettem véren vett ifjúságomat?
Mindent jegyzek, mint Josephus a háború eseményeit:
„Ma reggel kigyulladt a gerincem,
az ostromgépek bárddal aprították csigolyáimat,
és testemet, e főfájós hasábfát
centinként vonta jégparazsába a zsibbadás.”
Ha volna isten, akit fölfoghatnék,
két világ közt, ebben az értékeit váltogató korban,
olyan, mint én, makacs, ember alkotta lény:
teremtésében minden csapszeg rossz helyen van,
de fűti reménye, a következő generációk.

 

 

 

Régi szerelmek*

 

1

Régi szerelmeim, ha ma találkoznék veletek,
a régi énetekkel, mibe szeretnék bele?
Egyből kiszúrnám ezer hibátokat,
a pipiskedést, az álműveltséget, a kurválkodást.
Hogy jöhetne működésbe testem földrengése,
mely pompeji combotokra terített, mint lávát?
Melyikőtökért vernék szét újból egy telefonfülkét,
ha otthon van (nem volt), miért nem veszi föl?
A fiatalság nemcsak a világbíró test hadjárata,
de a rögeszmék lézersugara is;
Rómeó szemellenzőt visel, mint a fuvaroslovak –
igaz, később mindent elkövet, hogy letépje,
és meglássa a holdas kriptabolt alatt derengő csontmezőt.
Minden viszonylagos, sivítja a fűrész a lombnak.
 

2

Valami mégsem az. Valami attól,
hogy megtörtént, megszentelődik és belekerül
az egyetemes misekönyvbe, melynek
kottáiból fújják trilláikat a madarak.
Az emlékezetben folytonos a jelenidő,
s a színhely ismerős, de ismeretlen is,
színéről édenkert, visszájáról pokol:
akár a korai kereszténység s a forradalmak idején,
minden tüzes… ha hozzáérsz, megéget
a gondolat, a kép, a puszta sejtelem;
a Volt estéjéből hajnalodik a Lesz;
s a végtelenbe kivetített másunk,
a korongján kísérletező fazekas
kedvtelve nézi mozgó agyagszobrait.

 

 

 

Mi hír a költészetről?*

 

1. A Szent Inkvizíció

Nemes és nagy példája az elfogultságnak;
semmi sem könnyebb, mint fölfedezőből inkvizítorrá válni,
épp csak rögeszmeként kell vallanunk egy eszmét,
és máris rutinosan küldhetjük máglyára a máshitűeket;
engem nem küldtek máglyára, csak értesítették a családtagokat,
vigyázni kell vele, megrögzöt áruló!
Kis, irodalmi háború, de a taktikája,
mint a vallásháborúké általában, a fölperzselt föld.
Mit számít ma már ez az egész kő-kövön-nem-marad?
A verssor – verőér; kontármunka, ha nem az.
A jambus… a személytelenség… a korszerű…
A betegség csak a testemet támadta meg:
„szabad akarok lenni”, üvölti a lánglelkű suszterinas,
míg fején papírcsákóval botorkál az egyetemes máglya felé.
 

2. Krakatau

A technika századában papírcsákókat hajtogattam.
A versnek, a francba is, igyekeztem megtanulni műfogásait,
hogy azután nyugodt lélekkel fütyülhessek rájuk;
rejtély, de nem a metrikáé érdekelt.
Minden kétéves gyerek Hölderlin és Rilke,
mikor azt kérdezi: „ez mi ez?”
Hogy is ne akartam volna megtanulni nem felejteni? –
anélkül persze, hogy bohócot csinálnék magamból…
A költészet félig vers, félig élet,
s a botrányos kérdés épp az, hogy mikor melyik inkább?
Felnőtt költő vagyok, de legigazibb múzsám
még ma is a pofon vert, bőgő, rövidnadrágos fiú,
aki a Krakatau kitörését hordja a szemében:
a szökőár hernyótalp-hullámát s az égen torlódó hamut.

 

 

 

Tacitus nehézségei*

Könnyű az elvont költőknek, ők lepárolják a cefrét,
én viszont a forrásban lévő musttal dolgozom,
mely ereinkben keringve a robbanásig gázosodik.
Nekem fontos a versben a név, az időpont, a helyszín.
A titkos Nap a tényekből sugárzik…
abból, hogy minden úgy volt, ahogy mondom –
vagy mögülük… abból, hogy semmi sincs már úgy…
A Földfényesség történetét írom,
a repedésekből szivárgó, izzó anyagét:
égek, hát égetek –
a legszabadabb költő is mondandója rabja.
Ha elég soká nézünk zsebtükrünkbe,
egy sugallatokra hallgató őrült arcát látjuk,
aki, hiába bukik meg korról korra, nem adja föl.

 

 

 

Radnóti-emlékérem*

 

1

Tizennyolc évesen fellengzős verset írtam róla.
Habzó hexameterben szögesdrót, szuronyos őr – ami belefér.
A lánglelkű bunkó, aki voltam,
mint osztályellenséget a csalhatatlan káderes,
megszimatolta a továbbhaladás rejtett lehetőségét;
ti ott folytatjátok, ahol ő abbahagyta;
hogyne feszített volna a büszkeség: „Miklós, jövünk!” –
a háborús árvák nemzedéke, a világ bárányai…
A világról azt gondoltam, anyag a verseimhez,
de versemben az exhumált notesznek nem volt szaga;
egy urnát kívántam hátrahagyni, az első kötetemet,
benne a válasz a végső kérdésekre,
csupa arannyal átszőtt, gyászos absztrakcióra
miközben vadul fuldokoltam a kútban, hogy én én vagyok.
 

2

Harminc évvel később szíven üt, hogy milyen fiatal volt.
Attól annyira „meglett férfi”, az időhiánytól;
a műgond vaskesztyűjét a halál csikorgatja:
minden úgy marad, ahogy hagyom…
Ki érthette meg nála jobban az anyag természetét,
a mesterségünkét, a valamit valamiért elvét?
Minél tanárosabban pedáns a szóválasztás,
annál több vért és mocskot markolhat a vers –
isten képébe vágni… a semmiébe…
Szíjasan és sebzetten botorkál egy rögeszme igézetében,
hogy szemtanúkra szükség van, a lába csupa vér,
zsebében ronthatatlan remekművei,
hibernált életdarabok, melyek az olvasástól megelevenednek:
roncsolnak, teremtenek, mint a Föld maga.

 

 

 

Kőbölcsőm körül*

Illyés nem szerette Budapestet –
persze Budapestről nem szerette Budapestet,
s nem onnét, ahol szerinte a „jobbik rész” lakott.
Én idestova ötven éve lődörgök Budapest házai közt,
mintha egy kiismerhetetlen nővel élnék együtt,
akit épp ezért már túl jól ismerek…
A szerelem mindig is könnyen rejti a nembe az igent;
láttam a világ sok özönvíz városát,
de romokban csak egyet láttam, őt:
szürke füsthaja fésületlenül lógott a homlokába,
és szakadt bundája alatt tetűként másztak a tankok…
Míg élek, emlékszem, hogy rázta meg magát negyvenöt tavaszán –
a fényszoknyában strichelő, kis kurva, a remény
kacsint s rossz matracára hívja a jövőt: NA GYERE, ÖCSI!

 

 

 

A kor kérdései*

A negyvenes évek hazai kertész-értelmiségije
biztosra vette, hogy a jövő kulcsa a fajtanemesítés;
kicsire nem nézett – a gomolygó emberfüstbe…
Nincs meddőbb lény a semlegesnemű lángelménél,
aki izzó hangzatokkal kürtöl egybe egy kereszteshadat,
majd hátat fordít és elemez: mennyi vér…
A költészetben épp a „költői” a legkevésbé fontos –
egy mészáros valóságérzéke kell ahhoz és isten szeme,
hogy helyesen mérjük ki életünk arányait
az önpusztítás és az önmentés között.
Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus;
élni annyi, mint pórázra kötve szállni:
gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen,
és körben az izzó csikkek, a kor kérdései.

 

 

 

Ahol apáid vére folyt*

A magyar sorsfilozófusokban mindinkább zavart,
hogy költészettel tömködik ki eszméik hézagait.
Szilárdabb kötőanyagra volt szükségem.
Egy lépcsőn másztam fölfelé, az általánosíthatóig;
a lépcső tetejéről Sárbogárdot láttam –
Karthágónak nevezték… Rómának… New Yorknak…
A vízcsöppben a teljes égbolt tükröződne,
ha nem volna ott akadálynak a Föld;
a magasba ívelő út visszavezetett
a talajba pólyált mag csonttörő adottságaihoz:
helyemre betonozva szótárt állítok össze saját szavaimból,
aknákat gyártok költészet címén…
Vidéki költő? Mi más az emberiség is,
mint vidéki őstehetség egy poros galaktikában?

 

 

 

Halott barátaihoz*

 

1

Huzatban imbolygó gyertyaláng-lényetek…
A költőket haláluk után megszállják a dögkeselyűk,
hogy májukból kitépjenek egy címerpajzsra valót.
Az élet füstölgő parázshalom egy szeméttelepen,
rögeszmék, szerelmek, hogy legyen minek alágyújtani –
hallottam égő húsotokat sercegni a versben;
tudom, hogy minek mi az ára.
Az utánunk jövők persze fütyülnek a hamuba írt üzenetre.
A vérrögök dadogása egy bunkónak is jó jelkép helyett?
A fajta azt őrzi, aminek hasznát veszi,
a kőbaltát, a kukoricaszemet, az atommodellt…
Az édes lucsokban őrjöngő kopoltyúlüktetést
megdermeszti a múmia merev aranyfüst-maszkja,
a nyitott könyvlapon dübörgő, sáros, zuhogó betűk.
 

2

A gyönge láng mégis tovább pislákol?
Az őrült, kiirthatatlan, közép-európai „mégis”…
Sokszor van úgy, hogy inkább élek köztetek,
mint valóságos körülményeim közt,
s a felhőkávéház ablakán át kibámulva látom
a kövek közt sarjadó fa zöld robbanását –
az élet bölcsebb, mint maguk az élők,
szennyes, nem szennyes, bánja is ő,
az árvíz elsöprő erőfölényét alkalmazva
végül is ő győz minden értelmezés fölött…
Hitetlen létemre is hiszek az anyagban,
mely persze szellem is, ha nézzük:
a betűk közé szorult tűzmagból kisarjad a tavasz;
káromkodik, kártyázik, verset ír, rátok hasonlít…

 

 

 

Föltámadás*

Három évig játszott velem egy házimacska,
tanított arra, amire Lear királyt a lányai.
Most a föltámadás egérútján hajszol a gyógyszer –
kétoldalt az egymást tiporva parkoló kocsik,
Magyarország 1984-ben.
Csak még egy percet, egy napot, egy évet…
Azt mondtam én is, amit minden vallásalapító.
Amikor rájöttem arra, hogy a versnél fontosabb az élet,
azt hittem, tudok aranyat csinálni:
verset, ami nem vers, hanem élet;
a remény ezredszer is bolondot csinál belőlünk,
s lyukas vödrünkkel nekiállunk kimerni a világóceánt.
Élek. Fölöttem a Nap kerek tigrispofája,
s a vérszagtól remegő bajusz, a sugarai.

 

 

 

Az alkimista*

Pótolhatja-e az életet az aranycsinálás?
Éltem valamennyit, és nem is veszélytelenül,
de mindent megmérgezett a rögeszmém,
hogy egy átmeneti korban szilárd tanulságra vágytam.
Időmnek volt a helyzetünkhöz illő humora,
egészben nyelt le, mint nyulat a kígyó;
fiatal vagyok ma is, csak öregen.
Mint Schwarz Bertold a lőport, véletlenül fedeztem föl én is
a fejvadászok zsugorító technikáját:
egy kis barna, alma nagyságú koponyát a koponyámban…
teniszlabdaként pattogott… (örökös fejfájásaim oka!) –
üres szemgödre ráncain, cipőtalp keménységű ajkán
a pokol suvickjában tükröződik
ifjúság, tenger, napsütés, reneszánsz módra levegős jövő.

 

 

 

A röptető rúdján*

 

1

Többet vártam a nyelvtől, mint amennyit szófia szavaktól
az embernek ép ésszel várnia szabad:
isten ziháló varázsát, egy beszélő lovat,
melyet meglovagolva kitörhetek körülményeim közül…
Nincs mód az időketrecből kitörni,
ha máson nem, a lázadásunkon ott virít korunk bélyege;
lényünk felerészt az, amit tagadunk.
Az egyrészt-másrészt bölcsességek közt az igen és a nem
földrengető lüktetését próbáltam fölidézni –
a túlélésre játszva… diplomataként.
A lehetséges eszközökkel kísértettem meg a lehetetlent,
akár a kor, mellyel messziről nézve egy leszek,
ha bujtogató szellememre rácsukódik
a százados szelence nyithatatlan födele.
 

2

Világos okfejtés, éppencsak hiányzik belőle
az agyunk lebenyei közt susogó őrület:
nincsenek körülmények, eb ura fakó!
A bennünk bujkáló, homályos világsejtelem,
mely annál inkább gomolyog, minél több tudás világítja át,
hisz mindig minden kicsit másképp van, mint ahogy tudjuk,
és épp ez a sok kicsi az, ami végtelen sokra megy…
Sokszor látszik hagymázos őrületnek
a szélesebb körültekintés…
Mi más vagyok inkább, mint ő,
a vers, a szerelem s a forradalmak bukott démona?
Ketrecünk rácsa közt az idő télre fordul;
ő rúdján gubbasztva is kitárt szárnyakkal suhan
a sohanapján eljövő és örökké tartó tavaszban.

 

 

 

A csillagkupola alatt*

Fiatalon egy kulcslyukon át lestem a világba,
hol Költészet és Valóság szeretkezett;
szájtátva bámultam a Kámaszutra százszor száz fogását,
mely hóizzásig hevíti a szellemi gyönyört –
kupleráj volt, amiről azt hittem, hogy templom,
az örökkévaló értékek csarnoka:
irodalom, kancsal helyezkedés, elvakult iskolák,
s a kasszánál a púderpáncélos utókor, a madám.
Ha magammal vihetnék valamit a megsemmisülésbe,
Istent és a francia forradalmat,
a szédítő sejtést, hogy mindkettő emberi lelemény,
s a mindenség sötétjében csak rögeszménk világít,
hogy a szabad képzelettől a tárgyul vett anyag megváltozik.
A korstílus csak romlásra szánt, izgató fehérnemű.

 

 

 

Asztaltáncoltatók*

 

1

A próféták gyurmának nézik a világot,
amit az eszme ujja könnyen alakít –
de ha a valóság, e hajlékony acéllap visszarúg,
vérző orral és sértetten vonulnak emigrációba,
s átkozzák porig – főként Alexandriában – Jeruzsálemet…
Elvont édenük-pokluk milyen idegen nekem!
S megváltástanuk, stilisztikájuk, totalitásuk!
Úgy bíznak babonáikban, mint a barlangi ember:
ha kellő gyűlölettel említed az eretnek nevét,
hanyattesik s kitöri a nyakát…
Nekem sohasem volt elég kerek egy gyémánttá csiszolt teória;
a háborús ajtó nem illett jól a tokba,
a résen át a végtelen látható része látszott:
az ostromlott város, a lángoszlop, a kígyógyűrűzésű füst.
 

2

Persze a vers, a vak remény is a jövőbe lát.
Látja a füst takarta várost napsütésben:
gyerekzsivajban fürdő sétatér, a szél trópusi selyme…
Átlátszó és sebezhető utópia,
de épp mert átlátszó, a rejtelemre nyíló ablak is,
a titkos működésre, mely a sötét kétségbeesésből
érzéki fényt párol, szerelmes eszmét,
bokánktól hajunkig lobogó lázadást…
A legfontosabbat az ostrom idején tanultam,
nem a rossz lelkiismeret diktálta együttérzést
vagy a folytonos vesztők sívó pátoszát –
édent s poklot egymás hegyibe hányva:
a rémült göncökön virító, sárga csillagot,
mint mértéket a mindenség mellén pulzáló csillagokhoz.

 

 

 

Betegség, gyógyszerek: élet ötven felé*

Matisse palettáját veszem magamhoz minden étkezéskor:
tabletták, kapszulák, rikító, fauve színek;
az élet színképe fakul, nyers festékkel javítom,
hiába, a restaurált mozgás nem az igazi,
ha a kezem javul, rángatódzik a szájam –
gerjesztett túlmozgás? a belső földrengés jele?
Megszereztem az alig megszerezhető tudást,
a pallér biztos szemmértékét,
mely a kell és a lehet közé helyezi a semmibe
a levegőn támaszkodó és levegőt tartó gerendát:
az átgondolt jövő… a kacsalábon forgó vár…
Most, hogy megvan, tudhatom azt is, nem jó semmire.
A költészet színes gyógyszerét szedve nézem
a véren vett házhely gyöpén forgó lángoszlopot.

 

 

 

Északon*

Itt nem lengő angyalhaj a hó, de tonnatartalom,
s a tél tartós anyagból készült, jól megmunkált munkadarab;
északon élni mesterség, a klíma nemcsak ivásra ösztönöz,
de megtanít jégen kocsit vezetni is…
Irigykedve nézem ezt a célszerű világot,
bár hallom, hogy a magányosság szelleme süvít az ácsolat mögül;
délebbre, ahol élek, gyakran szövik
rögeszmékből a lobogót és verssorokból az összeesküvést –
melyik vad nem szeretne a rugós csapdából szabadulni?
A tengeröböl homályos tükrében látom magam a verseim kolonca nélkül,
az életfogytiglanra ítélt vendégmunkás szabad vegyértékét:
hőn szeretem a demokráciát, és reggel, a fürdőszobában
hamisan fütyülöm: „Hazám, hazám, te mindenem…”

 

 

 

Az uppsalai székesegyházban*

Ide meg ki az isten telefonál? –
a templom főhajójában kérdeztem ezt, ahová behangzott
a sekrestyében vadul csörgő telefon;
a pléhpofa szikrát vetett, a többiekből kirobbant a röhögés…
Nincs mese, berúgtam attól, hogy élek,
hogy megint fog az agyam, mozog a kezem…
De ő, aki léha viccem szerint a vonal túlsó végén várt a kapcsolatra,
a szurokfüst-sötét, keserű, nem alkuvó lutheránus,
csontjaiban az eleve elrendelés hidegével,
ha megbotránkozott is, csak a kagylót tette le:
már sokszor látta ezt, az alkoholként lobogó bokorban
zöld villám módjára ugrálni a beszívott szöcskét –
majd ugyanőt józanul és rokkantan mankózni a szélben,
míg sápad minden: ifjúság, hírnév, koreszme, nyár.

 

 

 

Holtszezon egy svéd fürdőhelyen*

Kívánhat-e a meglett férfi méltóbb nyughelyet,
mint ezt a tájat, méteres havával?
Vaskarók jelzik, merre vitt s visz majd az út;
bakon a csónakok, hajók: szántalpakon Velence –
a mediterrán könnyedség, csak jégkeretben…
Vattával fülében alszik a föld, a tengervíz, a nyár…
És alszom én is egy fotelben, a villany fűtötte házban:
ami még hátra van, azt a pár évet most már végigalszom,
mint a világ, melyet a balti szél őrült tőrökkel hajigál körül…
Ó mamma mía, nyög föl (álmában) a titokban bennem lakó
olasz pincér, és mi lesz a jó, otthoni büdössel?
Elbukott forradalmak képe nélkül élni?
Egy megfontolt világban, ahol nincsenek műpártolók s bérgyilkosok?
Gyári ketchuppal enni a gyári spagettit?
A téboly fűszere nélkül a félig-főtt jövőt?

 

 

 

Világcsavargó*

Sors volt ez is, csak nehezen fölismerhető.
Előbb idegen költők húsában fúrtam magam előre,
eszelős barlangász, a bennem rejlő titokért
(miközben kint, a színpadon a szamarak görög kórusa követelte
a félreismerhetetlen személyiségjegyet –
honnan tudhattam volna, hogy éppen ordításuk az?
hogy épp ez a fogcsikorgató keresés az Én?
s hogy felnőve mindent a törvénysértő kamasznak köszönhetek?).
Majd ideje jővén, a lepke kiszállt a gubóból…
Mennydörgő gépeken röpködtem három kontinens fölött –
a háborús árva lazít, italt rendel és kibámul az ablakon;
minden leszállással mélyebben az, aki –
a gép lefele billeg és a páratenger alól fölmerül
a romváros, a könnyes fényesség, negyvenöt májusa…

 

 

 

Újra Indiában*

Újra élni? Mintha friss faháncsot tapogatnék;
érzem az élő anyag durva szövésmintájában
az áramló nedv vájta, apró medreket;
azt hittem, értem süllyedő életem rejtjeles üzenetét
s megírtam megrendült búcsúversemet, hogy vége, vége –
most láthatom a föltámadás huzatában hajlongó szamárfület…
Minden megvan, a romtemplom, a torony, a vasoszlop,
sőt minden élesebben, már-már nézhetetlenül…
Egy trópusi Szentírás izzó képei között
eget-földet betöltő ricsajba préselve
(a busz egy bivalyfogatot előz)
hallom a föld mélyéről elősurrogni a csontokat,
s a roppant örökmozgó nyikorog ugyan, de működik:
a fényre éjszaka zuhog, az éjszakára fény.

 

 

 

A törzsi művészet múzeuma Bhopalban*

Itt van minden, Picasso ereje és Klee vonalai
India földjének sárkunyhó műtermeiből:
kívülről művészet, belülről élet –
a tárlók közt röpködő szellemet csábító, gyilkos virágcsapda,
hogy legyünk azok, akik nem vagyunk?
A művészet csak a kéz, mely egy agyagmadarat tanít repülni,
hogy törékeny röptével a földet a mennybe kösse…
A Kígyóistennő saroglyáját nem elég körbe vinni,
kell hozzá a bivaly pofája és a napfénytől füstölgő udvar
meg a négy saroglyavivő, meg a tikkasztó évezredek…
Még az illékony vers is több mint tehetség és szerencse,
vasmagja a gomolygásában is szilárd világfölfogás;
Einstein egy kicsit költő, és a költő egy kicsit fizikus is:
mindketten a Napba néznek, hogy káprázó szemmel kijózanodjanak.

 

 

 

Éjszakai hívás*

Olyan lesz majd ez is, mint az az őrült telefon
éjfél előtt, a trópuson, a delhi szállodában;
a léghűtés zúgó mentőcsónakját ringató, fekete óceánból
ezüstös testtel felszökő repülőhalként ébredek,
és nem tudok se magyarul, se angolul,
csak szétszakadó kopoltyúkkal tűröm, ahogy záporoz rám
az a támadva könyörgő, nem evilági hang:
azonnal gyere át, le akarok veled feküdni!
Olyan lesz majd ez is, csak most nem teszem le a kagylót
s nem fordulok a fal felé, de inget, nadrágot veszek;
tudom, ki ő, hiába van most kínai szabású arca;
már vártalak, nyitja a századok vasán forduló ajtót,
és mindent elborít kék lángot vető fekete haja;
vékony füstcsík húz ki a kulcslyukon, az voltam én…

 

 

 

A föltámadás receptje*

„Föl, föl…”; áramütés ért József Attilánál;
nem a füstölgő szív, a költészet, a képek –
a hang volt ismerős, az őrült légszomj:
„föl, föl…”, azután három pont, és semmi magyarázat…
Ez lenne a vers? Amit a kalandor fehérje álmában beszél?
A vérrel és földdel bemázolt képzelet,
e primitív bűvésztrükkökkel dolgozó varázsló
erősen koncentrál, míg egyszercsak, odanézz, fölrepül,
s hiába, hogy csak a tolldíszét táncoltató nyavalyatöréstől,
valami titkos áramlat csakugyan emeli,
ahogy a halál tudata a halhatatlanság értékét,
világnagy üzemcsarnokká bővítve az őssejtek rozzant fészerét…
Sötét, sötét, ragyogják a didergő csillagok,
míg föl nem csap a félnapos tűzvész, a fényes cáfolat.

 

 

 

Az élők világa*

Mind messzebb van. Érzem a határaimat;
a betegség pórázán ugatom verssel a végtelent:
hamarabb fáradok és többet kell aludnom.
Többé már semmi sem lehet olyan fontos, mint régen –
új stílus, új lakás, új földrészek, új szerelem…
A tárgyak, amiket nagy gonddal gyűjtögettem,
mert sokáig voltam szegény és aludtam egy rossz vaságyon,
súlytalanul lebegnek összevissza a lakásban –
a majdani hagyaték pókhálós darabjai…
Egy vaspántos várkaput akartam betörni kéziratlapokkal;
bokám körül patakzó papír képében locsognak végigverselt éveim,
a föld mélyéről dübörög a közelgő ötvenedik…
S mindig a remény zárósora, a rögeszmés „csakazértis”…
Cérnán engedtem föl a fölkelő Napot, most eleresztem…

 

 

 

Odüsszeusz öregszik*

A fiatal test, mint Homérosz félvad kalandorai –
olajban fürdő, fényes izmok, örök napsütés;
a fullasztó nyárban a halandó is halhatatlan,
van bőven ideje mindenre: enni, aludni, gyilkolni, kéjelegni…
Nekem minden sürgős. A kiapadhatatlannak hitt szókészlet fogyóban,
és körben csak a hullámzó, végtelen világóceán…
Óceán? Tengerészduma! Egy sekély vizű tó;
ahogy a gumimatracon kipillangóztam a vizére,
éreztem, gyöngül a karom és kapkodom a levegőt –
ha most jönne a vihar a Szentgyörgy-hegy felől,
itt maradnék, néhány evezőcsapásra a strandtól…
Hülyeség, hogy minden zár kulcsa a körültekintés. Már-már boldogan
hullámzom együtt a halízű anyaöl-elemmel,
bár hallom Szkülla ugatását és az űr bugyborgó lefolyóját.

 

 

 

Ember és műve*

 

1

Üdvözülhet-e versben a kárhozott?
Süvölvény-költő koromban be akartak mutatni egy klasszikusnak.
Szabó Lőrinc nyöszörgött: Aztán… az a fiú… nem olyan?
Nem tartoztam egy földi fajhoz sem, tizennyolc éves voltam,
angyalnemű, a nyelvemen egy tűzgomoly:
ezt kérdezte? találkozzon vele a franc!
Aztán felnőttem és a sötét, kátyús kanyargás egy szakaszán
az ő versei voltak az útmenti lámpasor;
nem, ez kevés: az éjszakában a nappal, a megvilágosodás…
Sötét évek… S köröttük még sűrűbb sötét,
ahol csak a bottal botorkáló és rögeszméit gajdoló erkölcs hiszi
(vakon, mert hosszan bámult kormozott üveg nélkül a Napba),
hogy végül mégsem lényegülhet egyetlen fullasztó füstgomollyá
bukás és győzelem, hóhér és áldozat.
 

2

„Szabad szonettjeimmel” folytatva egy prózavers-regényt
eszembe jut, hogy néhány évvel vagyok csak fiatalabb,
mint ő, amikor be akartak mutatni neki.
Mintha a sorsnak volna ujja is, hogy intőn fölemelje –
túl magasra… A művészet, a kéjsóvár liba
nem mérlegeli Don Giovanni tisztességét,
a gáláns modor és a sportteljesítmény jut nála célba:
a testközelből megélt élet jó része fölösleg,
legégetőbb gondunk mindig is az, hogy mennyit hagyjunk el belőle…
Nem megrohadni csak a jó közérzetünkért érdemes,
s e legfőbb kéjérzet a testünkkel együtt elenyészik
vagy rejtvénnyé kövül. A pokol appelplatzán ásató utókor
pontatlan pletykákból és ékszernek készült művekből ítél,
a tűzhely hamujából rekonstruálva a tűz lángnyelveit.

 

 

 

Az öreg Verdi*

A művészet mindig is becstelen terep volt;
a közönség, az ezerfejű cézár,
minden nyakán egy kivilágított tökhéjjal
többre tartja a fürdőkádból leeresztett vérözönt
a vércsöppnél, mely a kotta-rét ingó fűszálán remeg:
Jawohl, mennydörög Wagner forradalmi tűzoltózenekara…
Legyen hát szófukar öreg a háborús gyerekből?
Ha így, ha úgy, parázs a nyelvemen, mint az övén,
a divatjamúlt, áriás, gitáros öregúrén;
a nevetséges, félig béna Falstaff, aki lett belőlem,
verssel veri a kocsmaasztalt, majd fingok én nektek Dies Irae-t,
a titkos kapukulcs az ember hétköznapjai;
még mindig fiatal vagyok, mert ismertem egy ráncos öregasszonyt,
zöld lánggal pórusai közt bizonyos Giuseppina Strepponit.

 

 

 

Ifjúkorunk eszményei*

 

1

Az a cvikkeres, mellényes, lánglelkű ifjú a század elején
én vagyok, épp csak pulóverben és az ötvenes évek végen –
a Belvárosi Kávéház tükre meghasadt a villámlástól,
és a résből kezében karddal kilépett a szabadság nemtője:
„Elvtársak”, mondta, vagy: „Magyarok”, nem lehetett hallani a zajtól,
mert csúcsidő volt és sokan zörögtek a kávéspoharakkal;
különben az ismerős tájkép: vérrögök, véreső, vérfolyó…
Nevethetek-e igazán a százados mohóságon,
mely egyszerre akarta megszüntetni a kizsákmányolást
és fölfedezni a libidó térképén a fehér májfoltokat?
Paradicsomkert minden ifjúság;
a fűben egy futástól lihegő, meztelen atléta áll,
markában a legújabb, pallosként forgatható, kétélű összefüggés,
körötte végtelen dicsfény és halk röhögés.
 

2

Korán megtanultam magasba lődözni a sziporkázó vicceket,
megtanulhattam volna sírni is;
meghalt, elzüllött, kipukkadt évfolyamtársaink…
És akik megmaradtunk, arcunkon aranyfüst mosolyunkkal,
a siker rothadó gyolcsába tekert múmiák –
a kis nyelv sötét sírkamrájában, imbolygó mécsvilágnál
falfestmény-moziként látom a nemzedékek gyakorolta rítust,
a vezérválasztást, a közös tálba csurgatott rögeszmét,
a vérközösségek eszelős kard-ki-kardját,
a sivatagot, ahol szélként süvölt a velünk-vagy-ellenünk…
A legőrültebb őrült köztük is,
egy piramis poros gyomrában szavalom a süket semminek
a vízfolyás természetes költészetét;
a ruganyos indaként kúszó öntözőcsatornát.
 

3

Egy őrült világban a józanság az őrület,
a reménytelenségben a remény;
egy reformista korban viccet csinálni a nagy szavakból,
ha mutatványnak hatásos is, nem nagy bölcsesség:
a hosszú tél után tavasz jön az elmében is –
a lyukas tetőn át beömlő, háború utáni fényben
egy gyerek tekintetével újra kezdődik a teremtés,
s a rozzant eszme-mű felhőgerendázata közt
ismét csak ott csapong a szabadság-szerelem madár,
míg odalent az utcán készen áll a Paradiso,
valami papagájtollakkal bélelt, buja fészek,
kurvák, üzérek, túlélők, ahogy szokás;
koszlott ruhában, cingáran, a lehúzott redőnyre
krétával írja versét a jövő: HOLNAP NYITUNK!

 

 

 

Rómeó megrontja Júliát*

Milyennek láthatott engem L. J. törékeny, szívbeteg anyja,
hogy utánam úgy elfogadta Ágh Pistát a másik lánya férjeként?
A göndör ördög jött el cipőmben a Keleti Károly utcába,
hogy megrontsa a lángolóan szőke úrilányt –
egy sebezhető pancser a pesti cselédszobából;
maga nem az, akinek egy budai anya örül…
Szegények, szerencsétlenek, vakok, a régi középosztály,
melléjük készülve a földbe, nem kérek bocsánatot tőlük:
mellre szívtam a háborút, hát lángolt a leheletem…
Igenis, a szemükbe fújtam a füstöt vulkáni nyoszolyánkról,
mely lassan futotta sistergő köreit a Nap körül:
bőrünk kérge alatt az izzó, csillagkori magma,
túszok és terroristák egyszemélyben, torkunk bársonyán
megszegni való eskü surrog, az egy évig sem tartó ÖRÖKKÉ…

 

 

 

A vadvilág vége*

A fiatalság azt gondolja az öregről:
kitérdelt szárú maximákat hord s nem tud kettyinteni.
A fiatalság aranyszőrű, csökönyös szamár…
Mellkasunk sötétjében egy félvak tigris lakik,
kiálló bordáinak árnyékától csíkos, göthös fenevad,
de ölni azért tud – verőerünkben folyékony parázs…
Parázs? Kidőlt kukák, édeskés dinnyebűz.
Szomjamat nem olthatta semmi, csak a lehetetlen:
vers az, ami lángra lobbantja a világot,
a többi, gondoltam mély megvetéssel, csak betűcsipegetés…
Az idő megtanított, hogy a költői kép festmény a falon,
látványnak amúgy szép, s nekem az életem;
végül megint a falu falja föl a dzsungelt, és a macskakitartású szív
büdösen kurrog a sűrűbe hajigált, használt autógumik közt.

 

 

 

Ugocsa non coronat*

Nem lett belőlem korszakalkotó jelenség,
zászlómon sem a tüzes trón, sem hat veréb;
a megtámadott arányérzék ösztönös védekezése
nem esemény, s főként a lírában nem az,
ahol hasznosabb egy makacs rögeszme,
mely mákonynak is jó és kardként is forgatható…
Vagy éppen ez a legveszettebb fixa idea,
ez a nevetséges dacos „non coronat”?
Ellenkezőleg, nincs kamatozóbb befektetés,
mint számításba venni ösztönös sejtéseinket.
Én mondom, hosszú távon nincs a naivitásnál nagyobb ravaszság –
Arlecchino nemcsak röhögnivaló bohóc, de filozófus is,
és az, amit a közönség humornak néz, veszélyes robbanóanyag:
a kétütemű szívmotorhoz tankolt szabadság-szerelem keverék.

 

 

 

A titkos kapcsolat*

„Nincs tehát mester…”
Esterházy Péter
 
Meglátni magunkat a tagadás tükrében,
naiv és merev szabadságképükben alkuinkat,
s mégis valami győzelmet a vereségben,
mivel nem ott, nem úgy, nem abban és nem általunk,
de még általuk sem, valami mégis folytatódik,
s fényes rögeszménk, melyet mi is örököltünk,
egyszerre csak az ő megvető tekintetükben ragyog,
mint majd… de hadd ne jósoljak kávézaccból jövőt!
Mesterségem szerint hideg fejjel vagyok futóbolond,
nem valami beglerbég követe, hanem az életé,
mely eszelősen folytatja magát Auschwitz után is,
mint eddig is mindig, mint örökké, amíg csak teheti;
versünk, ha jó, attól káprázik, amitől szerelmünk,
hogy hosszan bámulja a csírák sötétjéből fölkelő Napot.

 

 

 

Élet és irodalom*

Egész életemben az irodalom gőzét szívtam,
a bensőnket facsaró, fojtogató nagymosásét;
megutáltam az írókat, de mindenütt beléjük botlottam,
ők voltak a mestereim, a barátaim, az ellenfeleim;
„irodalmi költőnek” csúfoltak, holott az élet érdekelt –
miféle cowboy az, töprengtem én is, akinek betű a pisztolya?
Az életbe legfőképp azért nehéz kimennünk, mert már ott vagyunk:
éveken át kellett üldöznöm a valóság rémképét,
míg végre megérthettem, hogy kérdezni élet,
s hogy a kellő számú kérdés már-már a válasz maga;
kirakós játék, mint a gyerekeké, csak életre-halálra megy –
megszereztem azt, amire vágytam, a királyságomat,
s most csukott szemmel tántorgok a szellem járta, szeles folyosón,
moshatom verssel a kezem, ragyog rajta a vér.

 

 

 

Az őszi vadselejtezés előtt*

Minek a bikának a sok finom betegség,
ha sültparaszt agyával nem tud absztrahálni?
Neki menny és pokol egyformán csak mező,
az egyiken kövér fű nő, a másikon meg tűzbogáncs…
Nevetséges elgondolni, hogy mikben hiszek,
a nagy emberiségeszmékben, mint a tizenkilencedik század,
és hiába, hogy fenntartásokkal és zárójelekkel,
a lényeget illetően gyógyíthatatlanul vakon.
A távozó nemzedékhez tartozom, mely a háború tűzözönében
nemcsak nyavalyatörést, de szilárd mértéket is kapott;
megkóstoltam a bukórepülésben vijjogó modernség
zsákszámra leszórt, robbanó habcsókjait,
s maradtam, aki voltam annak idején, a pince ajtajában:
fény, fény, végtelen fény és lobogás, a romos udvar…

 

 

 

Hullámvonal*

A makacs hullámmozgás most újból lefele visz.
A bennem lappangó, arctalan szörny hűvösen mosolyog,
bár mikronokkal csak, de percről percre nő
(kétféle értelemben is, ahogy ez modern szövegben illik:
a leszbikus férfiutánzó, la muerte,
aki a sejtmembránon rezegteti alvilági szerenádját).
Túléltem kétszer Indiát, az utazásokat, a háborút, a frontot,
de nem élek majd túl egy léha frontátvonulást;
valami híres orvos megáll majd az ágyam véginél,
na mi van, tata? beszart a halott?
Jó is ez így. Jó, hogy nem nőttem túl magasra,
hogy megmártózhattam a közös szenvedésben,
és annyi szó után, hibás beszédük parazsával dagadt nyelvemen
kimondhattam, ha egy gyűrött kórházi kispárnába is: IGEN!

 

 

 

Alba herceg Flandriában*

A gőgös és nagyszájú század;
a huszadik vagy a húszezredik?
Képzeljük el a végtelent egy kőművesmester eszével:
szikrázó lépcsősor a fekete semmiben,
se föl, se le, se korlát, csak a szédülés,
a szakadatlan áramlás örvénylő óceánja –
s mégis fokok… S az egyiken egy ingujjas fiatalember
egy láthatatlan népgyűlésnek szónokol:
„Csak egyszer ontsuk vérüket, utána méz folyik a földből…”
Majd ugyanott, ugyanő nyolcvanévesen,
az elégtelen keringéstől zsibbadt agyvelővel
hajdanvolt szerelmein révedez. Vér zubogott,
ha jól emlékszik, a kövek között, s a csontiszapba fagyva
ágyúk, egyenruhák… És májfoltos kezével
belekotor a fénybe, de a minden esetre érvényes világkép,
e szivárványos lepke már egy másik lépcsőfok fölött lebeg.
Kevés időszerűtlenebb rögeszme van annál,
mint amire az életemet tettem,
hogy a földrengés tigrismorgású tuttijából
kihallható a süllyedő ember lélegzete,
s a lombhullató világbirodalmak tar gallyain át
a genti polgárt látni, ahogy nyakában kötéllel
kereskedik, lázong, adót fizet. Az erkölcs,
mint élő szervezet, rejtelmes összhang?
Egy türelmetlen korszak élesebb vítőrt kíván.
„Mi brügecsiek vagyunk, s a brügecsi dacos és nemes fajta!”
És minden olyan, mint régen, a szenvedélyes hang,
a széles gesztusok. Csak éppen semmi forradalmi fordulat.
Az öregedés ritka közegében már csak a lendület visz előre,
s röppályánk egyben végzetünk is,
mert minden eltérés csak az ifjúság paródiája,
ha egy új pályát befutni nincs hajtóanyagunk.
Századvég, dörgő légifolyosók az égen.
Három ágrólszakadt költő bóklászik Flandriában.
Mindenben elütnek egymástól, csak a hátterük közös,
a lángoló szegénység, ahonnét kiválva
minden csodálatos, ami száz évnél tovább tart,
s már-már az örökkévalóság megtestesülése
minden megmaradt piactér és ép templomtorony.
Sokáig hitték, hogy e szűk kabát levethető –
míg csak a világfias gyönyöröktől renyhe húsban
meg nem sajdult az emlékező csont. Egy régi utca;
tyúkkárálás, szikrázó por… Vagy a háború,
vagy bármi más, ami fontos volt, mert
ráébresztette őket arra, hogy hol élnek, s hogy a köznapi valóság
valótlanabb lehet a leghideglelősebb látomásnál…
Mi dolguk Flandriában? A vakszerencsét hidegen hagyja
a Föld rejtvénye. Ahol több volt, ott több maradt.
Vége, Orbán úr, vége, vége, vége,
hajol meg bennfentes pincérmosollyal az évtized:
nincs több olyan út, mint India;
a fölfedezések trópusi zöldje, a tengeri szél,
a szemtelenül kitartó kérdezés gyönyöre másoké lesz,
másoké a tévedés joga, a kísérlet esélye,
s legfőként másoké, ha lesznek mások, az életveszélyes kaland,
a kalóztermészetet kívánó értelmezés,
melynek csak esetleges formája a vers vagy épp a fizika,
mert lényege az, hogy a képzelet a földgolyóval gurigázik.
A Brüsszel–Gent-i autópályán Alba herceg vágtat új Mercédesén,
özönvizet lobog fekete felhőköpenye…
És körben a fölgyújtott kunyhók, a karóba húzott parasztok…
Vagy csak a vendéglők? a konferenciatermek? az áruházak?…
A párásodó ablakon szétömlő tűzgömbjével elvakít
egy fényszóró csillogó csődje, a jövő.

 

 

 

Oklahoma aranya*

Mi kápráztatja szemünket a mélyülő sötétben?
Az esztelenül cikázó pillangó, a remény?
Másodszor vagyok ott, ahol előszörre lennem is
szabálytalan volt: indiánkaland
a számítógéppel vezérelt repülők korában.
S megnyugtató beteljesülés is félig bénán vánszorogni ott,
ahol egykor nyolc évvel gyanútlanabbul szédelegtem.
Megvan minden, a széles, szélboronálta ég,
az autócsordák gyulladt szemű bölényvonulása,
az emberi ostobaság; és megvagyok én is,
hogy a kozmikus állandó szólhasson hozzám
a színes tévéreklám bárgyú birkamosolyából…
Már nem segít rajtam, hát láthatom
munkája közben a változás őrjöngő démonát:
föl-le görögni a kontinenseket, az újdonságok romkertjét,
a kút mélyéről eltűnő időt. S hogy minden marad a régiben.
Két napon át beszéltünk irodalomról.
Egyre rosszkedvűbben lődörögtem a campus
pázsitba ágyazott betonösvényein: mi dolgom itt?
Mi dolgom a költészettel? A világot akartam megváltoztatni,
a képek forradalmától a forradalom képeit reméltem,
mint a századelő művésze és maga a század:
a hidat az eszme és a tett között,
melyen át nemcsak a történelem vonul a jövőbe,
fölégetve a visszavonulás útját, ahogy szokta,
de az ember örökebb tudásszomja is,
hogy mettől-meddig tart, hová, s mi az,
ami hol fűnek-fának mutatja magát, hol a csillagokra aggatott,
végtelen gyászfátyol redőinek… Hidak?
Többnyire hadseregek vonultak rajtuk, a technika
fémszelvény-potrohú skorpiói. S a vers: felhőhabcsók-sütés
egy nemzetközi cukrászversenyen…
Negyvenhétben Weöres kijött hozzánk az intézetbe.
A volt disznópásztor s a szörnyeteg kölyök,
a magyar költészet két nemzedéke. Ő
a tiszta szóhangzás fuvoláján fújta a szférák dallamát,
de az a dallam az én fülemben földi madárfütty lett,
a túlélés zsivajgó gyógyszere. Ez lett volna a válasz?
Hogy a száj és fül között gomolygó végtelenben
megváltozik a véglegesnek szánt szöveg, s hatása,
mint az élet, kiszámíthatatlan? Hogy az egy mögül
mindig elődereng a több? Ha ez, ha nem,
ezen a teremtéssel egyidős, kiszáradt, óceáni aljzaton is,
mely magába nyelt indiánt és szekeres földfoglalót,
s magába nyeli majd a saját fingját műszerekkel vegyelemző
értelmiségit is, a gyermekotthon dzsungelösvényén kapaszkodom,
a szemszalasztó síkon is egy fullasztó csúcsra,
hol vers és valóság titkosan összeér.
Oklahoma aranya… Az emberi jelenlét.
A sűrű, fekete lé hördülve tör ki a föld alól,
mintha a magma büdös vére folyna: a sárkányé,
mely sziklapikkelyes testén hordozza falánk élősködőit.
Mit kezdjek a költészettel, amelyből hiányzik az élet?
S mit az élettel, amely nem költészet is?
Az írás nem válasz semmire, csak eszköz
a kútfúrásra. S az eleven kútból
kitör a boldogság és szenvedés sistergő oszlopa,
mintha az emberi szemmel látható világ emlékoszlopa lenne,
s valóban az is, mert máris elhanyatlik,
és oszlopból tóvá, jelképből hőenergiává
süllyed vagy emelkedik, már ahogy vesszük;
a változatlan mindig másképp ugyanaz.
S a csővezeték csúcsán imbolygó fáklya verse
azt jelzi: kihívó őrültségünktől lobogva megvagyunk!

 

 

 

A reménymérgezés*

A nagy folyó önnön medrében hordja magyarázatát:
van, tehát hömpölyög… S a jóslatok, a jelenések,
s hogy Auschwitz után lehet-e még verset írni,
csak tajtéksapka a végtelen hullámmozgás fején.
Minden előjel ellenére élek: a kriptahideg
föltámadástól lúdbőrözve érzem a világkenyér
őrült tolongásból, bicikliből s bivalyból gyúrt melegét;
harminc fok árnyékban, s minden kis kócerájban
a termékenység és az örökélet locsog hindiül –
miért ne hinném kegyes hazugságaikat,
ha nem hinnem őket éppúgy hasztalan?
Nem jön minden tavaszra nyár, de erre az jött…
Nem tart örökké egy nyár sem, de ez a nyár örök…
S testvéreim ők, akiknek nyelvét sem tudom… –
Zúgva bukunk a mélybe, a sárga-zöld kohóból
opálos pára-szárijában előfüstölög Bhopál.
Naponta tapasztalom, hogy a költészet szóviccé züllik
és angyaloktól lopott trombitáján riadó helyett is
madárcsicsergést fúj – a részletek elégiáját…
Érjem be azzal, hogy a személyiség romba dőlt?
Lássam korszakos vívmánynak az idézőjelet?
Még minden porcikámban érzem a tavaszt,
negyvenöt szemfájdítóan szikrázó tavaszát,
mikor az elvont eszme beköltözött a valóságos malterosvödörbe
és kapcsolatot létesített szó és jelentés között:
a menny a földig ért, a föld a mennyig,
és mint a paradicsomkertben, minden magával volt azonos –
estig, míg föl nem tűnt, hogy hiányzik a közvilágítás…
A világteremtés minden, csak nem idilli…
A vers kicsinyített mindenség-modell,
s az éhes ember égboltján a csillagképek mellett
újságpapírba mért töpörtyű álomképe ragyog.
Negyvenen érkeztünk, a világ minden tájáról, költők.
Negyven változat egy témára, a túlélésre…
Büszkén legeltethette tekintetét érzékeny sarjain a Föld;
ni, hogy szavalnak, elnökölnek, igazgatják a mikrofont!
A vak is láthatta, a költészet él… Ahogy a város is élt,
a katasztrófából nem látszott semmi:
a fű zöld imaszőnyege, a kertek, a két tó –
mintha egy műkedvelő szellem idelopta volna a tihanyi öblöt
és átfestette volna a trópus lángoló színeivel…
A gyerekre a görög nő talált rá. A béna fiú
az egyik sárkunyhó döngölt földpadlóján feküdt,
kétéves lehetett és csak a mellkasa mozgott. Százezeréves
arc, az anyja: „Küldjenek orvost!”; föl se nézett,
talán mert ő is megvakult. India malma
lassan őrölte az őrületet. A görög nő kirohant
s reszketve hányt. Az Egyesült Karbid Művek tartályain
szikrázva tört meg a fényözön. Egy nap a sok közül.
A háború, a színtelen ideggáz kiégette a szemem,
hiába kezelt utána negyven évig az idő
évente cserélt csöppentőjéből csöppentett hétköznapjaival;
a fekete-fehérből belém égett a fehér is,
a kétségbeesés visszája, az őrült remény –
versről versre próbálom körülírni, hogy miben,
mert nincs rá pontos meghatározás, hiába érzem
napfénybe mártott arcomon babráló, selymes ujjait
(ha vannak egyáltalán ujjai, s nem a szél az,
vagy maga a végtelen sárkánymozgás, az élet állapota).
Nagy eszmékkel kereskedve egy rövidáru-boltban
nevetségessé teszi magát az ember, de mit számít ez?
Belső látásom ép és fütyül az észérvekre;
itt repülök, még nem poralakban, mint később, még csak repülőn
és fehér gondolatjelet húzok a kék papírra:
a tömör páraoszlop hosszú percekig kitart, mielőtt eloszlik.

 

 

 

Az esztelen remekmű*

 

1

Villog a sohase, a hátha, a mégis a pillarogyasztó, sivatagi
 
 kvarcragyogásában;
itt vagyok újra, ez Agra, a hajdani székhely, márványhabcsók-
 
 -csodapalotásan.
 
 Az élet él és nem tanul,
 
 azt hiszi, fölfele száll, bár lefele hull.
Nem történt soha semmi, hiába az évek, a sugaras özönbe
 
 fürösztve emeli föl arcát
elmebeteg kéjvágyunk tárgya, az intézet szépsége, a pofonok,
 
 a lángcsóvás fiatalság.
 
 Az élet él és nem tanul,
 
 azt hiszi, fölfele száll, bár lefele hull.
Fő-fő császárnénk ő, minden verssorok anyja, az aranyiga
 
 tehene, a mesebeli ihlet:
táncol a márványpadlón, minthacsak élne, a valaha a megfejtést
 
 kutató és világhódító tekintet.
 
 Az élet él és nem tanul,
 
 azt hiszi, fölfele száll, bár lefele hull.
S kétely nélküli gőgjében szikrázik a kézművesség együgyü
 
 tökélye, a drágakövekkel himlős, simacsiszolatu támfal:
nincs vereség, se halál, csak az Én, csak a Mű, csak e csupa zene
 
 márványvers, ami túrabuszok sürüjében dacol a halállal.
 
 Az élet él és nem tanul,
 
 azt hiszi, fölfele száll, bár lefele hull.
 

2

Írhatnék éppen így is: mint az ágyban,
elheverve a márvány hagyományban,
s nem véve észre az ékkőn a port,
a bazár nyüzsgésén átszikrázó nyomort,
a léptéket, az ezer, tízezer, százezer évet,
melyet India a lélekbe éget
miután fazekasként a hús-vér agyagba,
közönyt mintázott az élő anyagba,
hol kristályként csillog az egy-a-sokban:
a láng, mely tovább ég, mikor kilobban;
nem tapasztalva meg az ellentmondást,
hogy épp a legmélyebb sötét lobog lobogvást,
mert épp ő sajtolja ki magából a fényt,
a reménytelenségében kacér reményt,
minden gyönyörűség legszebb fejékét,
hogy kezdetében ízleljük a végét;
költői költőként, ahogy e marha
és pompázatos dilettáns akarta:
ékszerdobozzá faragva a jajszót,
míg agyvérzésig zabálta az ajzót;
ahogy e pénzben ki nem fejezhető, talmi pátosz,
mely drágakövekkel föllebbez a halálhoz:
mi mondjuk meg, mi a valóság, mi az álom! –
háborús reflex, hogy ezt ennyire utálom.
 

3

Estére azért nemcsak a hőség, én is megenyhül-
tem. A Márványmenyasszony a vetkőzőszá-
mát mutatta be. A környékbeli kisüzemek
füstjét, ezt a fullasztó, keserű muszlint lassú
mozdulattal húzta le magáról. Féltízre előbuk-
kant a bronz mellbimbó, majd utána az egész
gömbölydeden feszülő, erogén kupola, és a
holdsütés roppant tenyerében vakító fehéren
ragyogott. Ez volt a császár utolsó húzása, a
Művészi Tökély Teteje. De ezen már nem
dühöngtem, mert közben észrevettem az ezüs-
tös félhomályban mozgó árnyakat. Magáno-
sok, párban sétálók, gyermekes családok – a
Margitsziget a földgömb túlsó oldalán. Az
élet, a part nélküli folyó locsogva folyta körül
a korlátolt önzés tündöklő márványkoporsóját
és randevúhellyé közönségesítette. A Művé-
szet–Élet meccs döntetlenre állt. Akárcsak a
miénk, a tökéletes formáé és a lázadó szellemé.
Ő sérthetetlenül ragyog tovább, én meg, nyil-
vánvaló, készülök füstté oszlani. „Oké, Öreg
Hölgy”, jöttem kifelé (és nem vásároltam pá-
vafark-legyezőt, féldrágakő fülönfüggőt, szí-
nes fényképet, zacskós cukorkát), „vagyunk,
akik vagyunk”.
 

4

Vagyunk, akik vagyunk? A Moghul Sheraton Hotelben
magamat olvastam, a feltört-koporsó mondatokat,
melyek megőrizték a Tadzs Mahalt és Indiát,
de nem a harminckét éves lázadót, aki voltam.
Őt keresem ilyen dühödten? Ahogy ő keresett engem,
a verse végéről hiányzó pontot?
Borotválkozótükrömből Sáh Dzsehán bámul vissza rám,
az ősöreg közhely, hogy ami él, mulandó…
Csakhát, gondolom másnap, micsoda különbség…
És némán nézem titkos emlékművemet,
a tűzözön vidéken őrült makacssággal füstölgő falut…
a sárkunyhók és bivalyok közt negyvenöt nyarát,
ahogy a romok kútjából fölpárállik a levegőbe –
miközben berregve imbolygunk Akhbár szellemvárosa felé.

 

 

 

És fölragyognak szétszórt csontjaik*

És fölragyognak szétszórt csontjaik –
nem érezték cipőjükben a kavicsot,
ha a lábukon volt is, nem volt cipőjük,
s nem volt koruk, foglalkozásuk, gyerekük:
egymás tekintetébe fűzve, mintha tűbe,
úgy botorkáltak, mint a részegek;
attól lehetett tartani, rögtön orrabuknak,
ahogy a rezes képpel izzó gyümölcsök között
maguk is gyümölcs módjára lebegtek,
diadalittasan és nevetségesen…
És fölragyognak szétszórt csontjaik –
a préselt torokhang, a páradús pupillák,
a csak nekik fontos, személyes részletek,
amikben testet ölt a testtelen egész,
az elvont eszméből tapintható bársonnyá
bolyhozódó (s így véges) végtelen:
zöld dzsungelrobbanás a csillagközi térben,
s a tajtékzó levél- és liánzuhatagban
látni a Föld rejtett természetét,
a sötét párducpofából villámló tűzgolyót…
És fölragyognak szétszórt csontjaik –
most ők a mindenség, a hal a vízben,
de a fodrozódó víz is a hal körül;
a helyhatározószó értelmét veszíti:
egymásban, egymásból, egymáson át
zuhannak, emelkednek, gomolyognak,
egyhelyben suhanva se-le-se-föl;
most ők a völgybe gördülő, mennydörgő verítékcsöpp,
most ők a süket ég a fogcsikorgatás fölött:
teli üresség, fényes arccal őrjöngő sötét…
És fölragyognak szétszórt csontjaik –
a nyílt törés röntgenfölvételén
csilló csigolyasor, a generációk;
nyomukat belepi az idősivatag
szüntelenül szitáló kvarchomokja,
de egy vízcsöppnyi sejt tovább emlékezik:
amíg van halál, van öröklét,
s az öröklétben ők bóklásznak a kavicsos úton,
és mintha fújna a szél a falu felől,
az elragadtatástól lobog a hajuk.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]