Húsz év múlva

 

Húsz év múlva

Az elnöki palota kertjében, egy fehér, cirádákkal bőven ékített, vasvázas pamlagon ülünk egymás mellett. Hátunk mögött egy díszes ruházatú, turbános elnöki testőr és két nyakkendős civil. A testőr kezében egy, az öltözékéhez nemigen illő, hatalmas bőrmappa, benne föltehetőleg a pontokba szedett program és a meghívottak névsora. A két civil lazán hátrateszi a kezét, vékony zakójuk alól finoman sejlik elő a testükre szíjazott stukker domborulata. Velünk szemben, mintegy két méterre egy másik pamlag, rajta két elnöki titkárnak látszó, higanymozgású hivatalos személy, valamint egy kongresszusi képviselő, akiről tudom, hogy magánóráiban író. Mindannyian mosolygunk. Még a körülöttünk lesben álló, ülő, guggoló, hasaló fotósok is. Még a két civil is, hátratett kézzel.

Az Indiai Köztársaság Elnöke mellett ülök. Őexcellenciája Zail Singh szikh nemzetiségű, turbánt és jobb csuklóján fém karperecet visel. Vakítóan fehér öltözékének egyetlen dísze egy mellmagasságban a zubbonyára tűzött, lángolóan vörös rózsa. Maga elé néz, úgy beszél hozzám:

– Üdvözlöm önt Indiában, Mr. Orbán.

– Megtisztelő számomra, hogy találkozhatom önnel, Elnök úr.

– Először van Indiában?

– Másodszor, Elnök úr. És az első utazásomról írtam egy vaskos könyvet.

– És milyennek találja az országunkat, Mr. Orbán?

– Nagynak és izgalmasnak.

– Érezze jól magát Indiában, Mr. Orbán.

Nem fordul felém, csak a keze rebben meg, mire a két higanymozgású egyén közül az egyik mellém pattan, és tapintatos határozottsággal irányít a büféasztalok előtt hullámzó sokaság felé, a másik pedig egy újabb költőt ültet a helyemre.

Eszem valamit a sült és főtt finomságokból, a csábítóan színes nyers salátákat messzire elkerülöm.

Majd jól elbeszélgetünk az alelnökkel is:

– Hogy van, Mr. Orbán.

– Hogy van, alelnök úr.

Később sétálok egyet Akhbár függőkertjeiben is, ha ezek Akhbár függőkertjei és nem Viktória királynő virágos rokolyái. A Valmiki Világköltészeti Fesztivál első napján vagyunk, még a csontjaimban érzem az európai zónaidőt és a sokórás repülést. Valmiki különben az első indiai költő, mesés személy, a Rámájana legendák övezte alkotója, akit állítólag az ihletett első verse megírására, hogy a szeme láttára nyilaztak le egy párzó madarat.

A harmadik napon én vagyok a délutáni ülésszak elnöke.

– Maga sokkal jobb elnök volt, mint Okai professzor.

Női hang a nagy nyüzsgésben, hirtelenjében nem is tudom, kié: automatikusan visszamosolygok; a hölgy megállapítását többen zajosan helyeslik. Ez, hogy az újkeletű magyar understatementtel éljek, nem semmi. Atukwei Okai professzor Ghanából jött, magas, de karcsú, mint a közép-afrikaiak közül sokan, finom Mefisztó-arca van, csodálatos, hímzett hálóinge, melyet ő persze nem hálóingnek hord, hanem hazája szokása szerint szellős ünneplő ruhának, és mindehhez még a humorérzéke is fejlett, árad belőle a tréfacsináló kedv, és épp ez a baj. Okai professzor született rövidtávfutó, aki rendre középtávon indul. Egy nekifutásra három igazán jó vicce van, de ő elmondja vagy megcsinálja az ötödiket és a nyolcadikat is. Délelőtt ő volt az elnök; azt hittem, utána nem rúgok labdába. És most tessék, a mértéktelen humor fölött győzött a mértékletes. Nagy magyar siker. Minden rendben.

Ezt gondolnám, ha egy hülye lennék.

Nem vagyok hülye. Tudom, hogy semmi sincs rendben, de még nem szűkölök. Legalábbis nem hallhatóan.

Hisz még csak most érkeztem. Csak az imént láttam viszont a vasoszlopot, az óvárost, a Vörös Erődöt.

Tisztességtelen eszközökkel majd csak a Tadzs Mahal tövében próbálok élni.

– Itt álltam kék zokniban ezelőtt tizenhat évvel – súgom a mellettem álló, mások számára láthatatlan dzsinnek.

– Itt – mondja ő.

– És itt tartottam kiselőadást a két amerikainak.

– Aha – mondja, és elbámul valahova a szemkápráztató izzásba, a majdhogynem patakká apadt folyó fölött.

Még mindig nem akarom érteni a dolgot. Este újból eljövök, hogy harmadszor is megnézzem a Tadzsot, most holdsütésben. A versnekvalót unottan zsebre gyűröm, várom a kattanást. Várom, hogy beinduljon a képzeletem, mint annak idején, hogy minden mindennel összefüggjön, a kegyelem állapotát…

Semmi.

Bénán bámulom másnap Akhbár szellemvárosát is. Ez itt ez, az ott az; mindenre ráismerek, de hiába. „Lehet, hogy ennyi maradt az egészből”, szűköl bennem most már hallhatóan a hajdani prózaíró, „hogy én nem fosom össze magam, mint a hamuszürke arcú kanadai óriás, aki tegnap még pirospozsgásan falta a zöldsalátát”?

Csak Delhi felé zötyögtünkben, a buszon szólal meg bennem egy álombeli hang, távolról és szomorúan, miközben én a forróságtól sárgálló, földes udvarokon látható kerékpárokat és játéktraktorokat bámulom.

„Azért a zöld forradalmat, amiben csak a megszállottak hittek, megcsinálták. Megcsináltak valamit, ami már-már csoda. És persze most, hogy már megvan, látni a csoda határait is. Azt, hogy a zöld forradalom az, ami, és nem több: működő mezőgazdaság.”

Többet aztán nem is szól hozzám.

India viszont mintha csak most ébredne. Most, hogy már nincs mire használnom őket, szórja elém a prózafoglalatba illő gyöngyszemeket.

Bhopalban zavargások fogadnak. A nemzetközi költők két autóbuszát puskás rohamosztag vigyázza. Néhány katona a buszokba is jut, hosszú puskáik alig férnek a buszba. Katonaság fogad másnap a Union Carbide lezárt üzemében is, ahonnét a halálos gáz Bhopal városára ömlött. Az üzem területén, az üzemi út egy kanyarulatában potyogó betűjű tábla: LE FŐBB A IZTONSÁG! Az üzemmel szemben az illegális betelepülők nyomorvárosa, szalma és agyag, az ablak és az ajtó egy-egy függöny sem takarta nyílás. Itt a gáz egyenesen a lakók tüdejébe ömlött.

Gyöngyszemek? Agyamra ment a mogul korszak díszítőművészete. Ha már és épp részvét fűtötte szakmánk kényszere folytán hideg üzletiességgel mérlegeljük az emberi szenvedést, legalább fogalmazzunk pontosan. Szálak, a nagy társadalmi szövedék kilógó szálai. Meghúzunk egyet, és bomlik az egész. Már ha van bennünk elég téboly és dac, hogy rögeszmés megszállottsággal higgyünk önnön rejtvényfejtő képességünkben és a nyerhető tanulság közérdekű fontosságában. Emeltebb hangon szólva, a küldetésünkben.

Abban, amiben az a tizenhat éve itt járt léhűtő olyan mélységesen hitt.

Nehezen szokom meg, hogy jobbféle turista vagyok, nemzetközi költő.

Annak különben nem is sikertelen. Bhopalban, a fesztivál utolsó napján, a záróműsor egyik kijelölt szónokaként egy tóparti szabadtéri színpadon rögtönzök. Egy Iowát járt kollégám elbődül a közönség soraiban:

– Azt mondd el nekik, a bombával meg a fürdőkáddal!

Előadom a sikerszámomat Budapest ostromáról. Ordítozás, taps, ráadást adok, mint egy koncertező zongorista. Senki sem hinné, hogy egy megvert kutya hajlong a reflektorfényben.

 

 

Csak útban hazafelé, a Jumbo púpjában elheverve jutok a tanulságra:

„Ha viszont így áll a dolog, akkor ez a könyv még sokkal inkább szól a hatvanas évek Magyarországáról, mint valaha is hittem volna.”

 

 

Bízzunk, hogy a jótett elnyeri jutalmát, a gazság pedig büntetését.

Ashok egyike volt Kultúrcsere anyó indiai csibéinek, akik a hetvenes évek elejének egyik őszén támasz és irányzék nélkül kóboroltak a hűvös Budapesten. Ashokot ezenfelül még személy szerint is sújtotta a sors, mert a szervezés szeszélye együtt utaztatta Dr. Kinyílik a Bicskával, egy egyetemi tanárnak álcázott marhával.

– Holnap reggel önért jövök a szállodába – mondom Ashoknak.

– Én is jövök – veti magát közénk Dr. Kinyílik a Bicska.

Másnap reggel, a Royal szálló halljában. Már tíz perce várunk Ashokkal, amikor nagy ötletem támad:

– Fussunk!

– Micsoda? – bámul rám Ashok.

Mozivászon az arca, előbb egy sötét nem-lehet, majd egy mégis-csak-a-honfitársam-ha-marha-is, majd egy mindent betöltő, ragyogó, fölszabadult mosoly.

– De akkor gyorsan! – mondja fülig érő szájjal, és a tányérsapkás kapusfiú elképedve nézi, ahogy fejest ugrunk a megállóban várakozó villamosba.

Egy napot töltöttünk együtt, késő este vittem vissza a szállodába. Azt mondta, ez volt a legjobb napja azóta, mióta elhagyta Indiát. Mondta azt is, hogy valami kormányhivatalban dolgozik.

De azt nem, hogy mit. Hogy ő a Madhya Pradesh-i főminiszter kulturális főembere, ha jól értem a dolgot, afféle hatalmasság.

Bhopalban kocsit küld értem, vendégül lát a házában.

– Ő az, tudod, az a magyar – mutat be a feleségének.

Majd előszedi valamilyen afroázsiai konferencia kiadványát. Ezen a konferencián idézte azt, amit tőlem hallott budapesti beszélgetésünk alkalmával, és ami olyan mély benyomást tett rá, hogy valósággal átformálta az irodalomszemléletét.

– Úristen – gondolom riadtan –, mi a frászt mondhattam neki?

– Itt van – bök rá az egyik oldalra.

Két dolgot vagyok képes azonosítani. Ashok fényképét és a saját nevemet, mert az latin betűkkel van írva.

Jót tettem egy elcsigázott vándorral, ezért nem csoda, hogy új utat szabhattam az afroázsiai irodalomnak. De büntetésül azért, mert folyton kiselőadásokat tartok, nem tudhatom, hogy pontosan mivel is. Korszakalkotó megállapításom hindiül van kinyomtatva, és ahogy így nézem, leginkább egy fantáziadús sormintára hasonlít, amit egy iskola-előkészítőbe járó óvodás csinált szorgalmi feladatnak.

Ashok találta ki a Bharat Bhavant, ezt a kézzelfogható csodát, egy művészeti központot Bhopalban, félig a magas művészetek menedékét, félig oktatási intézményt, ahol helyet kap a költészet, a tánc, a színház (ez utóbbi kettő itt egymásba folyik) és a képzőművészet. És ő hívta meg ide, maga mellé társigazgatónak Swaminathant és Dilip Chitrét is.

Swaminathan gyűjtötte, nemegyszer ő maga szállította ide biciklin vagy bivalyfogaton az intézményben található két múzeum anyagát, az átlagosnál nem érdekesebb indiai modernekét és a másikét, a nem messze innen még élő törzsi művészetekét, melynek termeit járva viszont szívgörcsöt kaphatna az irigységtől a világ bármely múzeumának igazgatója. Képzeljük el a naiv művészeknek egy olyan gyűjteményét, ahol a művészeknek nemcsak az ártatlansága, de kozmikus arányérzéke és elemi ereje is lenyűgöz.

– Mented a leleteket, Swami? – kérdezem tőle vigyorogva. – Mi vagy te, egy humanista?

– Én egy becsületes anarchista vagyok, csak a szakállam őszül – mondja Swami és megölel.

Dilipből első találkozásunk óta közeli jó barátom lett. A közeli szó szerint értendő, Iowában fél évig laktunk egymás mellett, a szomszédos lakásban. Megkóstoltuk egymás főztjét, és kiismertük egymás gondolatait. A fél év leteltével Vidzsu, Dilip felesége leakasztotta a nyakából az anyjától kapott láncot, és a kezembe nyomta: „Ezt vidd el a feleségednek.” A legtöbb férfi született bunkó ilyen helyzetben. Én ráadásul még meg is voltam hatva, mert tudtam, hogy Chitréék nem épp gazdagok, és hogy Vidzsu nagy becsben tartja ezt a nyakláncot. – Hát… – mondtam sugárzó intelligenciával – ööö…

Dilip tevékenysége, mint a Bharat Bhavan költészeti központjának igazgatójáé, nem olyan látványos, mint Swaminathané. De ahhoz feltétlenül köze van, hogy a kis könyvtár folyosóján egy Rilkét ábrázoló kép szomszédságában egy öles József Attila-fotóra bukkanok. Dilip találta ki egyébként az egész Valmiki-fesztivált; az ötlet értékét mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a rendezvényt – állítólag csak hetekkel a vendégek érkezése előtt – a központi kormány Delhibe térítette, mint egy repülőgépet; mi, nemzetközi költők voltaképpen tüntetni jöttünk Bhopalba. Jelenlétünkkel a Bharat Bhavan és a helyi kezdeményezés mellett.

Elnézem őket hármójukat a tóparti szabadtéri színpadon, ahol az esti záróösszejövetel előkészületei folynak. Két lánglelkű polgárpukkasztó meg egy eszes hivatalnok, aki tudja, hogy a nagy vállalkozásnak épp erre a két botránykőre van szüksége. A hinduizmus egy istenének három arca. Egy értelmiségi Trimurthi.

Még utólag is beleborzongok a szerencsémbe. Indiában százmilliók élnek, művészféle is ezerszám, és nekem sikerült más-más időben, és más-más helyen baráti viszonyba kerülnöm ezzel a hárommal, akik együtt jelentik azt, hogy van erő, mely fölébe kerekedhet a nyomorúságnak.

Nem véglegesen, sajnos.

Két évvel később Tokióban hallom, hogy Dilip elhatalmasodó szívbetegsége miatt leköszönt igazgatói tisztéről, elköltözött Bhopalból, és komoly megélhetési gondjai vannak.

Ugyanitt olvasom Ashey Chitrének, Dilip és Vidzsu időközben kamasz fiúból házasemberré érett fiának egy indiai lapban megjelent beszámolóját a bhopali gázömlés napjáról. Ashey is, várandós felesége is a veszélyeztetett területen belül tartózkodott azon a délelőttön, és Ashey mindenáron el akart jutni a feleségéhez.

Már az arcomra szorított nedves ruha sem segít… nem látok… egy kés forog a tüdőmben…

A sors figyelmeztetése, hogy ne ragadtassuk el magunkat?

Megtudom, hogy mind élnek. Ashey húzza a félig béna jobb lábát, de a gyerek és az anyja egészséges. Dilip pedig félholtan is leállíthatatlan nagypapa.

India csak játszik velem, gondolom, amikor megtudom, hogy hova költözött Bhopalból Dilip.

Poonába.

 

 

Féléves minnesotai egyetemi tanárkodásom után, távozásunk előtt nem sokkal több lapban is meghirdettük használtan vett és most ismét eladó, Chevy Chevette márkájú kocsinkat.

Több vevő jelentkezett. Fölcsapták a motorháztetőt, és gondterhelten hümmögtek, hátha elgyávulunk és olcsóbban adjuk. „Egy frászt”, gondoltam; a kis fehér kocsi, időnként krákogva ugyan, de több ezer mérföldet száguldott velünk, rendszerint egy kevéssel az engedélyezett sebesség fölött; „inkább föladom ajánlott levélnek”.

Bátraké a szerencse. Két héttel az indulásunk előtt a feleségem felszól a kaputelefonon: – Feljövünk; komoly vevők, indiaiak…

– Ja igen – teszi hozzá –, de hoznak valami nagybácsit is, az nagyon szövegel.

– Az ilyen kocsikkal az a baj, hogy kívülről jól mutatnak, de belül szétesnek – kezdi a nagybácsi már az ajtóban, olyan tekintettel, hogy ő ma még vért iszik.

– Maguk hová valók? – kérdezem a fiatal férfit; föltehetőleg ő a vevő.

– Brooklyn Park, a 94-es freeway mellett – mondja. Egyébként tényleg ő a vevő: orvoskutató, még tíz hónapja van hátra, arra az időre kéne a kocsi.

– Nem úgy értem – helyesbítek –, Indiában.

– Bombayi vagyok – mondja.

– Jártam ott – mondom –, írtam Indiáról egy könyvet.

– Az a szoknya a feleségén… – bátorodik neki erre az eddig hallgató fiatalasszony.

– A delhi piacról származik.

– A feleségem – mutatja be a hölgyet észbe kapva az ifjú férj –, ő Poonába való.

– Poonába? – nyerítek föl, mint egy röhögő versenyló. – Ahol nekem szobrom van?

– Mije? – néznek rám elképedve mind a hárman.

Elmondom nekik S. G. Mungekart, a Sakal nevű napilapot, a leveleket, az ÉS-t.

Nevetnek, de valahogy másképp, mint vártam.

– S. G. Mungekar úr közismert ember Poonában – mondja végül a fiatalasszony. – Most ő a Sakal főszerkesztője.

Mit cifrázzam? Megvették a kocsit, sőt még egy további hétre nálunk hagyták, hogy csak az utolsó napokra kelljen bérelnünk egy másikat. A nagybácsi még mosolygott is a megállapodáshoz.

– Ügyes – néz rám őszinte elismeréssel a tanszékvezetőm, amikor hírét veszi az üzletnek. – A biztosítás összegét leszámítva száz dollárért volt fél évig egy tűrhető kocsitok.

Zavartan heherészek. Ha sikeres üzletember vagyok is, maradt még bennem annyi tisztesség, hogy idegen tollakkal nem szívesen ékeskedem. Pontosan tudom, hogy ezt az üzletet nem én hoztam össze, hanem egy éltes, kontinensméretű hölgy, akiről vagy húsz éve írtam egy könyvet, és aki a kezemre csapott, amikor még egyet akartam írni róla, de most mégiscsak segített rajtam, hajdani viharos viszonyunkra való tekintettel.

Mindazonáltal erről mélyen hallgatok. Azért talán még nem néznének elmebetegnek, ha kiderülne rólam, hogy a három tengerben fürdőző hölggyel egy szellem útján tartom a kapcsolatot. Végül is ki mondja meg, hogy hol végződik a parapszichológia és hol kezdődik az őrület? Ma itt, holnap ott.

De hogy egy szellemet S. G. Mungekarnak hívjanak!

Pedig úgy hívják.

Lapot szerkeszt Poonában, és a magyarok nagy barátja.