Örkény Los Angelesben

Nyolc hónapja jelent meg Örkény Poonában címmel egy írásom az Élet és Irodalomban.

Nyolc hónap hazai valóság. Hol ez nincs, hol az. „Hiánycikk, kérem.” Az angyalokról legföljebb az angyalhaj jut eszembe. Hogy biztos azt se lehetne kapni, ha kéne. Még szerencse, hogy nem kell.

Ekkor érkezett – kísérővel, mint jobb helyeken a féldeci – az amerikai levél.

(Nyomtatott fejléc, tintával áthúzva):

Palm Springs-i Tenisz Klub

Elet es Irodalom Htilap Los Angeles Oct. 3 1980

Budapest.

Tisztelt Foszerkeszto Ur.

Hetilapjának a XXIV evfolyam 5 szamaban 1980 februar 2 szamaban Orban Otto irasaban egy cikk jelent meg ORKENY POONABAN címmel. Miutan nekem Orban Ur cime nincs meg, arra kerem, hogy mellekelt levelet Orban Otto urhoz eljuttatni sziveskedjen.

Faradtsgat elore is koszonom es, maradok tisztelettel;

George Desi

 

......................................................................

(Nyomtatott fejléc, tintával áthúzva):

Palm Springs-i Tenisz Klub

Los Angeles Oct. 3 1980

Tisztelt Orban Otto Ur.

Cikkeben on lekozol egy levelet, melyet D. P. Chitanand irt Onnek Poonaboll. Ebben egy regi levelezopartneret emliti meg Chitanand Ur, Donnenberg Gyorgyot, akivel 41 evvel ezelott 1939-ben levelezett. Egy pesten elo rokonom olvasta az on cikket, es most elkuldte nekem azzal a kerdessel hogy az 1939-es Donnenberg Gyorgy talan ugyanaz a szemely mint az 1980-as Desi Gyorgy. Igen az 1980-as Desi Gyorgy Los Angeles Californiaban ugyanaz az 1939-es Donnenberg Gyorgy Budapestrol. Es nekem itt meg mindeg megvannak Chitanand ur levelei es fenykepei. Nagyon szeretnek Neki írni, es ujra felvenni a kapcsolatot 41 ev utan, ezert arra kerem, hogyha iroasztalan veletlenül megtalálja D. P. Chitanand Poonai cimet, ugy legyen szives es kozolje velem, Hogy ilyen hosszu ido utan ujra feltudjam vele venni a levelezest

Faradtsagat elore is koszonom, es maradok tusztelettel

 

George Desi

azaz

Donnenberg Gyorgy

Az író, amikor ír, félig isten. Félig viszont Fejes úr, a részeg villanyszerelő, aki elunva reménytelen imbolygását a létra tetején, hirtelen dührohamot kapott attól, hogy ő, a vizsgázott villanyszerelő, annyi vasaló és csillár megjavítója, most ott áll szemben egy közönséges kapcsolótáblával, és nem érti a kapcsolás mikéntjét (persze hogy nem, hiszen az átlagot meghaladóan részeg volt, ezt viszont képtelen volt belátni, minthogy a részegségnek épp az a meghatározó jellemvonása, hogy megfoszt józan ítélőképességünktől), mondom, ezen a számára még részegen is nyilvánvaló válsághelyzeten fölindulva kapta a műanyag nyelű csavarhúzót, mint lovag a dárdát, és belebökte a kapcsolótábla drótrengetegébe, helyesebben az ő homály ülte tekintetével nézve a dolgot, bele egyenesen a fekete semmibe. Egy szemet gyönyörködtető, kaszapenge formájú villám, és az egész házban kiment a villany. „Baszhatjuk, kezicsókolom.” Itt állunk a történet csúcspontján, részegen az írás mámorától, mesterségünk létráján imbolyogva. A többi, hogy bizonytalan lábakon lekászálódunk a létráról, elnézést kérünk, megyünk, és a megrázkódtatástól némileg kijózanodva megjavítjuk a villanyt, előbb a házban, majd végül a lakásban is, ahová eredetileg kihívtak bennünket, már csak írói rutin. A lényeg a mozdulat, ahogy belebökünk a sorskuszaságba. Tudva, hogy a vizsgázott szakemberrel, aki hivatásszerű írásra adta a fejét, minden megeshet, még az is, hogy írása végül is igazít valamit a világ hibás kötésein. Mikor s hogyan? Míg meg nem történik, rejtély.

A csábítás ennélfogva örökös. Nem áll módunkban tehát kevesebbet tűzni célul legkurtább mondatunk elé sem, mint a világot magát. Ez mesterségünk szédítő gyönyöre. És rettentő felelőssége is, persze.

Nyíltan megmondom, a fenti ügy kapcsán még egy levelet várok. Nem a rendes postai forgalomban, mert a Magyar Posta lángbetűkkel írott küldemények továbbítását nem vállalja. A levél szövege föltehetőleg lakásunk nappalinak használt szobájában, az éjszakára ággyá nyitható, zöld szófa háttámlája és a Ráday utcai háztetőket kubista modorban ábrázoló Hornyánszky-kép alsó pereme közti üres falfelületen fog megjelenni, betűről betűre haladva, mint a kiírás a számítógép képernyőjén:

 

JÓL VAN, ÖREG!

 

Aláírás természetesen nem lesz. A csillagbillentyűkön pötyögtető számítástechnikusnak, akivel szegről-végről szakmabeliek vagyunk, közismerten az a rögeszméje, hogy őt tilos a nevén nevezni.