Poona indiai mértékkel mérve közepes nagyságú egyetemi város az Indiai Köztársaság Maharashtra államában, Bombaytól délkeleti irányban hetvenöt mérföldnyire, ami valamivel több, mint százhúsz kilométer. Lakosainak száma hétszáztizennyolcezer.

Nálam rend van. Szeszélyes rend, de rend. Az okvetlenül megválaszolandó leveleket és dedikált köteteket például úgy helyezem el az íróasztalomon, hogy ne férjek tőlük a munkafüzetemhez vagy az írógéphez, vagy más módon akadályozzanak a munkámban, ami rendszerint annyira fölidegesít, hogy inkább ráveszem magam a levélírásra, melynek során az elintézett levelek borítékját, a dedikált kötetek göngyölegét, esetleg magukat a leveleket és a dedikált köteteket is a padlóra hajigálom, egész addig, míg a célba vett tárgynak legalább a csücske (a slusszkulcs esetében az egész kulcscsomó) ki nem látszik. Akkor boldogan abbahagyom; másnap úgyis kezdődik minden elölről. Nem megy másképp, gyűlölök levelet írni. Néha még így is csalok. Engedem elmúlni a szégyen lázas pillanatát, és akkor már késő. A szándék léket kap, és lassan, de biztosan süllyedni kezd, minek következtében a válaszra váró küldemény egyszerre csak ott találja magát a Múlt Idő Kupacában, mindenféle szállodaszámlák, névjegyek meg egyéb, más számára jelentéktelen dokumentumok között. Érkezési sorrendben; a Múlt Idő Kupacában mindennek megvan a maga helye. Ahogy a fa korát évgyűrűinek száma, az iratét a kupacban elfoglalt helyének mélysége jelzi. S. G. Mungekar névjegyét mégsem találom. Itt egy beváltatlanul lejárt recept Ridolra, a szlovén P. E. N. Club elnökének névjegye, a felszólítás, hogy vásároljak kedvező részletfizetési feltételekkel faházat Cedar Rapidsban, a Finnair havilapjának egy többéves száma a szerkesztő dedikációjával és még sok más. Minden, ami még kellhet valamire. Csak S. G. Mungekar névjegye nincs sehol. Így csak gyanítom, hogy S. G. Mungekar egyike lehet annak a két indiai újságírónak, akivel néhány hónapja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének fölkérésére találkoztam a Szövetség székházának presszójában. Én ajánlottam, hogy ott találkozzunk, semleges terepen, ahol nem kell rögtön egy egész napra örökbe fogadnom őket. A két indiai európai módra kezet rázott velem, majd mindkettő átadta a névjegyét. Én is kerestem a magamét, de nem volt nálam. Erre ők nevemet és címemet fölírták a jegyzettömbjükre, és azontúl is buzgón jegyezték mondandóm lényegét. A háborús gyerekkoromról mesélhettem, vagy valami ilyesmiről. Egy óra múltán mocorogni kezdtem, mire ők melegen megköszönték az érdekes beszélgetést. Megfordult a fejemben, hogy mielőtt hazamennék, elviszem őket kocsival soron következő találkozójuk színhelyére, de aztán meggondoltam magam, és úgy döntöttem, hogy egy olyan ország, amelyik írófiát egy Indiáról írott könyv és az Egyesült Államokban töltött fél év, valamint több angol nyelven tartott előadás után – az érvényes rendelkezések szem előtt tartásával – meghívja a Kossuth Klubba nyelvvizsgázni (ahol a két vizsgáztató közül a szigorúbbik, egy idősebb hölgy, az addig Indiáról folytatott csevegést megszakítva hirtelen témát vált, azaz keresztkérdést tesz föl, hogy kiderüljön a turpisság, ha netán betanult szöveget mondanék: – Ön a Frankel Leó úton lakik, megmondaná nekünk, hogy ki volt Frankel Leó?), mondom egy ilyen ország szállítsa a vendégeit állami kocsival, vagy járassa őket gyalog, vagy a kulturális csereegyezmény megfelelő munkatervi pontja értelmében fújja föl őket léggömbnek. Mindazonáltal némi lelkifurdalással küszködve búcsúzkodtam a két indiaitól. Ők, hogy úgy mondjam, föl voltak dobva. Találtak maguknak egy magyar témát. Szemükben tűz és bizalom.

Poona, 1979 október 26.

Kedves Orbán Ottó!

S. G. Mungekar úrnak a Sakal nevű napilapban közölt cikke lelkesített arra, hagy levelet írjak önnek.

E cikk, mely oly érzékletesen jeleníti meg az ön költői életét, szíven ütött. Milyen igaz, hogy az ön verse az ön élete. Magam is költő lévén teljesen egyetértek az ön költői elképzeléseivel. Az a tény pedig, hogy ön idegen nyelvű verseket fordít, végképp arra sarkallt, hogy írjak önnek.

A mellékelt levél magáért beszél. Költeményem lefordítása ügyében épp ma küldtem el minden Bombayban található konzulátusnak. Minthogy Magyarország címe nem áll rendelkezésemre, önhöz fordulok.

Kérem olvassa el a költeményem mellékelt részletét. Nagyon boldog lennék, ha költeményemet, mely a Nemzetközi Gyermekév alkalmából íródott, lefordítaná spanyolra és más nyelvekre. Amint értesítést kapok öntől, légipostán küldöm a teljes szöveget.

Várom jelentkezését.

Köszönöm.

Tisztelő híve

N. G. Desphande

 

Melléklet: mint fent.

............................................................

Poona, 1979 október 23.

Tisztelt Uraim!

1979 a Gyermekek Nemzetközi Éve. Ez arra lelkesített, hogy költeményt írjak ebből az alkalomból. Arra törekedtem, hogy költeményem a gyermek képét vetítse az olvasó elé, azt a képet, mely a piciket oly kedvessé teszi. Költeményem közlését olyképpen tartanám célszerűnek, hogy üzenete messzire jusson és széles körben elterjedjen. Költeményem az ENSZ ezévi eszméin alapszik. Kezdő szakaszát mellékelem.

 

Le akarjuk tépni a szabadságtalanság gúzsát, velünk tartasz-e? Ez a mi hívásunk, a számtalan gyermeké, meghallod-e? A Földanya a mi szülőhelyünk, Nem tudjuk, mi a kaszt, a rang, a vallás, Csak emberségünk gúzsát viseljük, Kinyilvánítjuk, hogy minden ember testvér, Az emberi egység jelen értelmezésében velünk tartasz-e? Ez a mi hívásunk, a számtalan gyermeké, meghallod-e? (1)

 

A teljes költemény huszonhét szakaszból áll. Ezt megelőzően olyan nemzetközi témákról írtam verset, mint a világbéke stb.

Szeretném, ha költeményemet lefordítanák az önök országában. Folyóiratközlést, tévé vagy rádióközvetítést örömmel fogadnék.

Várom válaszukat.

A legjobbakat kívánva.

Tisztelő hívük

N. G. Desphande

 

....................................-nak

......................................................................

Poona, 1979 november 19.

Kedves Orbán Ottó!

Uram!

Olvastam önről a Sakal nevű lapban, ami Poonában jelenik meg és ami nagyon érdekes volt.

Úgyhogy arra kérem, küldjön egy verset, amit ön írt. Az én hobbim a bélyeggyűjtés. Úgyhogy, ha van magyar bélyege, küldjön nekem.

Én a poonai Fergusson College tizenkettedik osztályába járok.

Köszönöm.

Tisztelő híve

P. B. Vedvikhyat

 

......................................................................

Poona, 1979 december 13.

Mélyen Tisztelt Uram!

Kezembe került az interjú, melyet S. G. Mungekar úr, a Poonában megjelenő Sakal nevű napilap szerkesztője készített önnel, és a lap vasárnapi száma közölt október 21-én. Örülök, hogy az ön verse a Madjer történelem jegyét viseli a Magyer nép szociális, kulturális és politikai életét tükrözi.

Én a nemzetközi irodalom támogatója és amatőr művelője vagyok.

Lekötelezne, ha elküldené nekem egy hozzávetőlegesen angolra fordított versét személyzeti célra.

Köszönöm önnek.

Tisztelő híve

H. S. Gadhave

 

......................................................................

Poona, 1980 január 2.

Tisztelt Uram!

Boldog Újévet kívánok önnek!

Olvastam önről egy érdekes cikket a Sakal nevű poonai napilapban, melyet a lap szerkesztője S. G. Mungekar írt.

Igazán örülök, hogy olvashattam az ön munkáiról, melyek nagyon érdekesek lehetnek azok számára, akik el tudják olvasni őket.

Egyben visszaemlékeztem egykori levelezőpartneremre, aki levelezésünk idején Budapesten élt. Donnerberg Györgynek hívták és zsidó volt, de levelezőpartnernek egész jó. A Második Világháború kitöréséig voltunk érintkezésben, de attól fogva ő nem tudott többé írni, minthogy Németország Hitlerje ezt nem tette lehetővé.

Utolsó levelei egyikében barátom, Donnerberg György meghívott, hogy látogassak el Magyarországra és ott találkozzam vele meg a szüleivel.

Nem tudom, mi történt vele a Második Világháború alatt. Mindenesetre én nagyon szerencsétlenül jártam, minthogy pénz híján sem a Második Világháború alatt, sem utána nem tudtam elutazni Magyarországra.

1960 óta Poonában lakom, ahol minden iratomat, egész életem keresményét, teljes vagyonomat elveszítettem az 1961-es gátszakadáskor, és nagy bánatomra odalett legkedvesebb levelezőpartneremnek, Donnerberg György úrnak minden hozzám intézett levele is. Donnerberg György 1939-ben Budapesten élt és tizennyolc éves lehetett akkoriban.

Én most hatvanhárom éves vagyok.

Régi vágyam, hogy meglátogassam Európa országait, köztük az ön nagy országát, Magyarországot is, de pénz híján erre eddig nem kerülhetett sor.

Remélem talál módot arra, hogy segítsen rajtam!

Köszönöm önnek.

Tisztelő híve

D. P. Chitanand

Elképzelem Poonát. Olyan lehet, mint a többi indiai város. A füstszagú ragyogásban őrület és remény. És a pályaudvar előtt, a tehenek, a biciklik és a csoda-hogy-még-mozognak taxik tengerében egy roppant bronzszobor. Talapzatán csak ennyi áll: Orbán Ottó.

Nyolc hónapja jelent meg Örkény Poonában címmel egy írásom az Élet és Irodalomban.

Nyolc hónap hazai valóság. Hol ez nincs, hol az. „Hiánycikk, kérem.” Az angyalokról legföljebb az angyalhaj jut eszembe. Hogy biztos azt se lehetne kapni, ha kéne. Még szerencse, hogy nem kell.

Ekkor érkezett – kísérővel, mint jobb helyeken a féldeci – az amerikai levél.

(Nyomtatott fejléc, tintával áthúzva):

Palm Springs-i Tenisz Klub

Elet es Irodalom Htilap Los Angeles Oct. 3 1980

Budapest.

Tisztelt Foszerkeszto Ur.

Hetilapjának a XXIV evfolyam 5 szamaban 1980 februar 2 szamaban Orban Otto irasaban egy cikk jelent meg ORKENY POONABAN címmel. Miutan nekem Orban Ur cime nincs meg, arra kerem, hogy mellekelt levelet Orban Otto urhoz eljuttatni sziveskedjen.

Faradtsgat elore is koszonom es, maradok tisztelettel;

George Desi

 

......................................................................

(Nyomtatott fejléc, tintával áthúzva):

Palm Springs-i Tenisz Klub

Los Angeles Oct. 3 1980

Tisztelt Orban Otto Ur.

Cikkeben on lekozol egy levelet, melyet D. P. Chitanand irt Onnek Poonaboll. Ebben egy regi levelezopartneret emliti meg Chitanand Ur, Donnenberg Gyorgyot, akivel 41 evvel ezelott 1939-ben levelezett. Egy pesten elo rokonom olvasta az on cikket, es most elkuldte nekem azzal a kerdessel hogy az 1939-es Donnenberg Gyorgy talan ugyanaz a szemely mint az 1980-as Desi Gyorgy. Igen az 1980-as Desi Gyorgy Los Angeles Californiaban ugyanaz az 1939-es Donnenberg Gyorgy Budapestrol. Es nekem itt meg mindeg megvannak Chitanand ur levelei es fenykepei. Nagyon szeretnek Neki írni, es ujra felvenni a kapcsolatot 41 ev utan, ezert arra kerem, hogyha iroasztalan veletlenül megtalálja D. P. Chitanand Poonai cimet, ugy legyen szives es kozolje velem, Hogy ilyen hosszu ido utan ujra feltudjam vele venni a levelezest

Faradtsagat elore is koszonom, es maradok tusztelettel

 

George Desi

azaz

Donnenberg Gyorgy

Az író, amikor ír, félig isten. Félig viszont Fejes úr, a részeg villanyszerelő, aki elunva reménytelen imbolygását a létra tetején, hirtelen dührohamot kapott attól, hogy ő, a vizsgázott villanyszerelő, annyi vasaló és csillár megjavítója, most ott áll szemben egy közönséges kapcsolótáblával, és nem érti a kapcsolás mikéntjét (persze hogy nem, hiszen az átlagot meghaladóan részeg volt, ezt viszont képtelen volt belátni, minthogy a részegségnek épp az a meghatározó jellemvonása, hogy megfoszt józan ítélőképességünktől), mondom, ezen a számára még részegen is nyilvánvaló válsághelyzeten fölindulva kapta a műanyag nyelű csavarhúzót, mint lovag a dárdát, és belebökte a kapcsolótábla drótrengetegébe, helyesebben az ő homály ülte tekintetével nézve a dolgot, bele egyenesen a fekete semmibe. Egy szemet gyönyörködtető, kaszapenge formájú villám, és az egész házban kiment a villany. „Baszhatjuk, kezicsókolom.” Itt állunk a történet csúcspontján, részegen az írás mámorától, mesterségünk létráján imbolyogva. A többi, hogy bizonytalan lábakon lekászálódunk a létráról, elnézést kérünk, megyünk, és a megrázkódtatástól némileg kijózanodva megjavítjuk a villanyt, előbb a házban, majd végül a lakásban is, ahová eredetileg kihívtak bennünket, már csak írói rutin. A lényeg a mozdulat, ahogy belebökünk a sorskuszaságba. Tudva, hogy a vizsgázott szakemberrel, aki hivatásszerű írásra adta a fejét, minden megeshet, még az is, hogy írása végül is igazít valamit a világ hibás kötésein. Mikor s hogyan? Míg meg nem történik, rejtély.

A csábítás ennélfogva örökös. Nem áll módunkban tehát kevesebbet tűzni célul legkurtább mondatunk elé sem, mint a világot magát. Ez mesterségünk szédítő gyönyöre. És rettentő felelőssége is, persze.

Nyíltan megmondom, a fenti ügy kapcsán még egy levelet várok. Nem a rendes postai forgalomban, mert a Magyar Posta lángbetűkkel írott küldemények továbbítását nem vállalja. A levél szövege föltehetőleg lakásunk nappalinak használt szobájában, az éjszakára ággyá nyitható, zöld szófa háttámlája és a Ráday utcai háztetőket kubista modorban ábrázoló Hornyánszky-kép alsó pereme közti üres falfelületen fog megjelenni, betűről betűre haladva, mint a kiírás a számítógép képernyőjén:

 

JÓL VAN, ÖREG!

 

Aláírás természetesen nem lesz. A csillagbillentyűkön pötyögtető számítástechnikusnak, akivel szegről-végről szakmabeliek vagyunk, közismerten az a rögeszméje, hogy őt tilos a nevén nevezni.