Utóhang egy művészetkedvelő koldussal

Egy országra mélyen jellemző a humora.

A világra mélyen jellemzőek az országai.

Az, hogy Indiát humorának természetével is jellemezhetjük, mivel a komor látomásokba révedt országnak humora is van.

Az emberiségre mélyen jellemző, hogy a sötét kétségbeesésbe is a reményt csomagolja.

A nyomor gönceibe is fajtánk féktelen kedélyét.

Még Delhiben történt. A grafikus kiállításán, ahová Anil Saari vitt el.

Az ajtóban megjelent egy fél lábú koldus, két mankójára támaszkodva végigjártatta a tekintetét a terem közönségén.

Kéregetni akar, gondoltam, amennyiben egyáltalán gondoltam valamit. Miért éppen itt ne kéregetne egy koldus? Egy olyan házban, ahová a kultúrszomjukat csillapítani járnak a nála tehetősebbek? És ezzel hátat fordítottam az ajtónak; egy kiállítóterem mégsem vasútállomás, itt zavart a koldus jelenléte, a művészetben, mondanám, ha ez a jelen esetben nem hangzana kissé frivolan. Egy ideig még hallottam mankóinak kopogását, majd elfeledkeztem róla. Voltaképpen akkor néztem meg először, amikor – angolul – megszólított.

Apró, egértestű, diófejű ember volt. Ott ült az egyik műbőrrel bevont lócán, a nyomorultak barnássárga egyenruhájában, bal combjának csonkja nyitott bicskaként meredt elő a göncei közül. A mankói mint egy tűzoltólétra. Félárbocra eresztett szemhéjai alól két gombostű szúrt az arcomba. Mosolyogva tűzött a hegyükre, úgy kérdezte:

– Mondja csak, Sir, ön érti ezeket a képeket?

– Hogy?… hogy?… hogy?… – szólalt meg a számban egy fajtiszta angóranyúl – hogy micsodákat?…

– A képeket, Sir. Azt kérdeztem, hogy érti-e őket? Tudja-e, mit akar velük mondani az absztrakt művész?

– Képe válogatja – makogtam –, az egyikről tudom, a másikról nem, hogy mit akar mondani, ez attól függ.

– Érdekes – mondta a koldus –, én nem értem ezeket a képeket, de szeretem nézegetni őket.

– Az a fő – ugrott ki végre egy szaltóval a számból az angóranyúl –, hogy szereti nézegetni őket.

– Lehet. Bár érteni is jó lenne őket. De tudja, nekem valahogy túlságosan új ez a stílus, nem találom a kulcsát. Önnel persze más a helyzet, ön fiatal, önnek ez nem probléma.

– Nem, én ebbe már beleszülettem.

– Hová valósi ön?

– Magyarországra, Európába.

– Ne mondja, maga magyar! Nagyon örülök magának. Maguk nyerték Mexikóban a labdarúgás aranyérmét.

– Mi nyertük. Bombay és Delhi között olvastam az újságban, a repülőn.

– És a tokiói olimpián is a maguk csapata nyert.

– A mienk.

– És az ötvenes években volt maguknak egy nagy csapata.

– Volt. Aranylábú fiúknak nevezték őket.

– Na látja, az kellene nekünk, néhány aranylábú fiú. Olyan csatárjátékkal, mint a mienk, manapság már semmire sem lehet menni.

– Hát igen, az nagyon lényeges, a jó csatárjáték.

Ezen egy kicsit eltűnődünk. Majd ismét ő szólalt meg:

– Na, sok szerencsét. Érezze jól magát Indiában.

Ezzel visszahúzta a gombostűket, és hóna alá csapva a mankóit, kikopogott a teremből.

Be kell vallanom, íróhoz méltatlan arckifejezéssel bámultam utána. „Nahát – ez volt a legértelmesebb gondolatom – nahát.”

Nem jutott eszembe, hogy távoli hazámban a mezítláb társadalmi kategória. Távoli hazámban Dózsa katonáit hívják mezítlábasoknak, és ebben az elnevezésben idestova ötszáz éve benne foglaltatik az is, hagy Dózsa katonái nem beszélnek idegen nyelveket, és aránylag ritkán látogatják az absztrakt festők kiállításait. Nem jutott eszembe továbbá az sem, hogy távoli hazámban a cipőt viselő szurkolók sem látogatják valami gyakran az absztrakt festők kiállításait. Mondom, egyszerűen nem volt egy értelmes gondolatom.

Csak álltam, és hülyén bámultam utána. Mintha gyermekparalízist kapott volna az agyam, úgy bámultam India hihetetlen ötletét, egy mesebeli rongycsomót, ahogy kipp-kopp, biceg kifelé az életemből. És aztán egyszerre csak kint volt az ajtón.

Maga után hagyva, mint ördög a kénkőszagot, valami homályos célzást a bennünk tenyésző jóra.

A művészet fél lábú pártfogója. Egy absztrakt szurkoló.