Hány világ a világ?

Minden iskolás gyerek tudja: három. Úgy mint első, második és harmadik. Az első a kapitalista, a második a szocialista és a harmadik az az izé… A fejlődő, vagyis a haladó, szóval, a harmadik.

Helyben vagyunk, a célnál. Ezért zsúfoltuk tele érdektelen apróságokkal bőbeszédű könyvünket. Hogy föltehessük a világ legártatlanabb kérdését.

Mit jelent az, hogy harmadik világ?

Ne markoljunk túl sokat egyszerre. Kezdjük az elején, azzal, amivel az igazi tudósok is kezdik: tényanyagunk rendszerezésével.

A Center portása meg akarta vásárolni a magyar ipar testünkön viselt büszkeségét, a csipkésen áttört nyloninget. Csak helyeselni tudjuk a kérdést: kivel nem esett meg külföldön ugyanez? Erről van ugyanis szó. Arról, hogy a Center portása egy a világ hotelportásai közül. Nemzetközi jelenség, és mint ilyen, bizonyos kollégáink szerint említésre sem érdemes. A mi megítélésünk szerint viszont épp ezért figyelemre méltó. A Center portása ugyanis egy olyan országban kívánta megvásárolni ingünket, melynek polgárai előszeretettel hivatkoznak a világtól való különállásukra. „Mi hinduk – nyilatkozta egy indiai kislány a Magyar Rádió riporterének, aki ez esetben azonos K.-val, a telex és a csokidár védszentjével – különös emberek vagyunk.” Ne hagyjuk magunkat hirtelen ránktörő derűnktől elragadtatni, hogy mi, magyarok is milyen különös emberek vagyunk, mert lám csak, milyen különös dolgokra emlékeztet minket e különös mondat. Ne vitatkozzunk, még gondolatban sem, az indiai kislánnyal, ne hozzuk a tudomására, hogy mi mind a hárommilliárdan igen különös emberek vagyunk. Csak annyit jegyezzünk meg, hogy a kislány ugyanazt mondja, amit a bangalore-i költők. Csak ő, lévén gyermekien nyílt és őszinte, nem csomagolja mondandóját az emelkedettség tündöklő sztaniolpapírjába. Ahhoz képest viszont, hogy a hinduk mennyire különös emberek, a Center portása egészen hétköznapian akarta megvenni az ingünket. Nem a szavakkal kívánunk játszani, komoly dologról beszélünk. Arról, hogy a portás éppolyan indiai, mint a kislány vagy a bangalore-i költők. És mégsem éppolyan. Amiből logikusan következik, hogy az „indiai” túlzottan tágas gyűjtőfogalom. Legfőbb jellegzetessége, hogy minden belefér.

Mint abba a világba, amit meglátogattunk.

Melyikük nem a harmadik világ polgára? Mr. R., a fölvilágosult állami hivatalnok? Dr. G., a hályogos szemű próféta? A Mahim-híd koldusa? Mr. Prabakh, a kommunistákkal szimpatizáló, lyukas zoknijú sofőr? Mr. Y., a cochini bíró? A guide a Chamundy Dombokon? A mysore-i Maharadzsa, akivel nem találkoztunk, de nézeteit ismerni véljük? A reformkori disznókonzervgyáros? Anil Saari, a leendő költő? Mr. Karandzsija, a radikális újságíró? Mr. Lendület, a naponta letörő és föltámadó? Mr. Pannikar, aki magyar írókat olvas? Vagy a folyóvízben ruhát mosó asszony? Vagy a cukorfőzde munkása? Vagy a tej forradalmára? Vagy a bombayi filmklub látogatója? Melyikük nem ebben a hatalmas kohóban izzik születésétől fogva?

Mit nem találni meg Indiában? Szegénységet? Gazdagságot? Atomreaktort? Tébolyt? Bölcsességet? Légkondicionált hotelt? Leprás koldust? Repülőt? Bivalyfogatot? Babonát? Modernséget? Az őskort? A jövőt?

A harmadik világról csak egyet állíthatunk teljes bizonyossággal. Egymagában tízezer világ. Ha a beszerezhető tapasztalatok végtelen változatosságát tekintjük.

Ha viszont tapasztalatainkat jellegük szerint kívánjuk osztályozni – eltekintve a csak helyi érvényűektől –, két csoportra oszthatjuk őket. Olyanokra, melyek az első, és olyanokra, melyek a második világ országaiban beszerezhető tapasztalatokkal rímelnek. A harmadik világ legfőbb jellegzetessége, hogy különleges közegében együtt van jelen az első és a második világ. Összefonódva. Úgy, ahogy sehol másutt a világon. A harmadik világ az emberiség egymásrautaltságának és mély megosztottságának hűséges tükre.

Mit jelent ez?

Mindenekelőtt azt, hogy a rakéták korában nem célszerű Wallenstein eszével gondolkodni.

Az emberiség jövőjéért aggódó gyáriparosok ötven éve temetik a kommunizmust. Felületes ismereteink szerint a kommunizmusnak, ha lett volna modora, legalább tízszer kellett volna az elmúlt ötven év során összeomlania. Ehelyett belőle lett a második világháború utáni járványok leghatalmasabbika. Hiába a véres ballépéseknek, a pereknek, a kivégzéseknek mégoly szorgos propagandája. Az ellenanyag egyszerűen nem akar hatni. Mivel tévesen határozták meg a kór okozóját. Mr. Nyakkendőtű, a kérdés nemzetközileg elismert szakértője pszichológiai ráhatásra gyanakszik, csábos ígéretekre, kofferek mélyén becsempészett propagandaanyagra. Mr. Nyakkendőtű nem gyanakszik a trachomára, a halva született csecsemőkre, a fertőzött ivóvízre. Mr. Nyakkendőtű Wallenstein vezérkarának szakértője, ennélfogva katonás döntést hoz: irányzék balra, cél a fűkunyhók. Üszkös romhalmaz a falu, minden rendben. De reggel a romok alól kibontakozik az ellentámadás. Rejtély, mondja Mr. Nyakkendőtű, a romok alatt senki sem maradhatott életben. A monszun mindennek az oka, deríti ki végül is, a monszunban nem lehet pontosan célozni. Mr. Nyakkendőtűnek nemcsak a háborúja, a felfogóképessége is korlátozott.

Ez a dolog egyik oldala. A dolognak köztudomásúlag két oldala van. Söpörjünk a saját portánk előtt is.

A kapitalizmusnak is illett volna már összeomlania. Régen be kellett volna már következnie az általános válságnak, a pénz elértéktelenedésének, a tőzsdeügynökök tömeges öngyilkosságának. Mindez nem történt meg. Noha a kizsákmányolás, ha kifinomult módszerekkel is, tovább folyik. Noha a társadalom által termelt javak elosztása nyilvánvalóan igazságtalan. A bomba mégsem akar robbanni. Legalábbis egyelőre nem. Az igazságtevésben érdekeltek egy része nyaral, más része használt kocsira alkuszik, házat épít, kifesti a lakását. Problémák persze adódnak, de hát hol nem adódnak problémák? A nyár ugyan forró, de a tél jótékonyan lehűti a kedélyeket. Lehet, hogy a forradalmat törölték a napirendi pontok közül?

Századunk második felének nagy fölfedezése, hogy a forradalom olyan rakéta, melynek több fokozata van. A század eleji forradalmár abban a meggyőződésben tette a dolgát, hogy a világforradalom néhány év – rossz esetben: évtized – alatt lezajlik. A század eleji forradalmár nem tudhatott az atomenergiáról. Arról, hogy ez esetben nem valamiféle mesterséges szénről van szó. Arról, hogy a technika, miután előzékenyen előretessékelte az emberiséget, hátulról elgáncsolja.

A harmadik világ az a hadszíntér, ahol a küzdő felek kénytelenségből állóháborúra rendezkedtek be. E hadszíntér meglátogatása szinte fölbecsülhetetlenül tanulságos. A helyszínen járva ugyanis világosan kiderül, hogy az állóháború is háború. A földgolyó nem attól válik egy világgá, hogy nem vesszük tudomásul megosztottságát, hanem attól, hogy megszüntetjük megosztottsága okait. A föld nagyobbik felét gyilkoló nyomorúságot. Ez, láttuk, a társadalom forradalmi átalakulása nélkül lehetetlen.

Igen ám, de akkor mivel magyarázhatók a harmadik világ fenntartásai? Miért igyekszik a harmadik világ mindkettővel szót érteni? Amikor nyilvánvaló, hogy mindkettő másban érdekelt? A harmadik világ mindenekelőtt a társadalmi forradalomban, mely egyéb hatásai mellett „beruházásképessé” is teszi, az első pedig a minél nagyobb nyereségben, melynek a harmadik világ országainak gazdasági elmaradottsága részben föltétele, részben gátja. Egyszerűbben szólva, a tőke csak abban az esetben hajlandó kirándulni ezekbe az országokba, ha számottevő és viszonylag gyors nyereségre számíthat. Ami eleve korlátozza a célba vett ország nyereségét. A tőke amellett nem pedagógiai célzattal érkezik, a népet nevelni. Indiában pedig, láttuk, ilyen föladatok is várnának rá. Mi hozza mégis kapcsolatba a két ellentétes érdeket?

Az ok, mint korunkban oly sokszor, gazdasági természetű.

A harmadik világot nyomora arra kényszeríti, hogy hideg megfontolással kereskedve mindenből a legkifizetődőbbet vegye; arra talán nem vagy kevésbé fog ráfizetni. A harmadik világ tehát bizonyos tekintetben a versenybíró szerepét játssza és e minőségében a világméretű forradalom első fokozatának kritikusáét is. Egész létével azt bizonyítja, hogy korunkban a társadalmi és a gazdasági forradalom elválaszthatatlan egymástól. Ami a társadalmi forradalom számára is kínál megszívlelendő tanulságokat. Elsősorban azt, hogy a társadalmi forradalom a gazdaság forradalma révén léphet előbbre a „döntetlen állásból”.

Az állóháborút az ideológia nehézfegyvereivel, valamint segély- és beruházásgránátokkal vívják. A történelemnek egy olyan pillanatában, amikor a második világnak is szüksége van minden mozdítható fillérre. Világos, hogy a gazdaság forradalma híján a második világ a saját rovására kénytelen előteremteni az állóháború költségeit. Ami, mivel a társadalmi forradalom vívmányainak megvalósítása is pénzbe kerül, e vívmányok megvalósításának elodázását vagy legalábbis lelassulását eredményezi. Egy forradalom addig forradalom, amíg nem mond le kitűzött céljairól, a vívmányokat nem lehet „megspórolni”. Viszont a csatatérről sem lehet kivonulni, az állóháborút, ha különös eszközökkel is, a jövőért vívják. A második világnak tehát alapvető, „hadászati” érdeke, hogy gazdasága minél hatékonyabban működjék. E hatékonyság a rakéta második fokozata.

Kézenfekvő, hogy egy olyan társadalomban, mely nem a pénz mindenhatóságára kívánja alapozni magát, ez nem csupán anyagi kérdés. Társadalmi is, ha nem elsősorban az. Már csak azért sem, mert ez esetben arról van szó, hogy a pénzt ésszel pótoljuk ki, azaz: agyak beruházásáról. A második fokozatnak a gondolkodás az üzemanyaga.

Mi ebben az új, kérdezheti erre bárki? Gondolkozni eddig is kellett, ezután is kell. Hol itt a fokozati különbség?

A méretekben. Az első fokozatot a puszta érzelem is röpíthette, a nyilvánvaló igazságtalanság elleni lázadás nemcsak megfontolás, szenvedély kérdése is. A második fokozat, ha fűtőanyagul igényel is szenvedélyt, a gondolkodás szenvedélyét igényli. Beindítása a gondolkodás társadalmasítása nélkül elképzelhetetlen.

A forradalomnak szembe kell néznie azzal, hogy a hajdani proletárprobléma hogy válik mindinkább „értelmiségi” kérdéssé is. Idézőjelbe tettük a jelzőt, mert oda kívánkozik. Nem a hagyományos értelemben vett értelmiségről szólunk ugyanis. Épp azért beszélhetünk értelmiségi kérdésről, mert a hagyományosan zárt értelmiségi kaszt felbomlóban, átalakulóban van. És nem is csak azért, mert friss erőkkel töltődött fel, mert egy paraszt- vagy munkáscsalád gyermekéből lett mérnök másképp értelmiségi, mint harminc évvel idősebb kollégája. Ez csak felületi tünete egy sokkal lényegibb folyamatnak. Annak, hogy magának az értelmiséginek a fogalma alakult át a szemünk láttára. Már ma föltehetjük a kérdést: ki inkább értelmiségi, a mezőgazdasági nagyüzem ésszel élő vezetője vagy a hivatali aktatologató? Nem szorul magyarázatra, hogy az előbbi tevékenysége sokkal inkább értelmi, hogy ő a sokkal inkább „értelmiségi”. Noha esetleg az ő gallérja nem fehér, hanem mocskos a porral kevert izzadságtól. A technika, hogy javára is írjunk valamit, konokul robbantgatja a társadalmi válaszfalakat. Ez a faldöntögetés egy merőben új helyzet kialakulásának előjele. Egy olyan helyzeté, melyben a „közgondolkodás” nem csupán elegánsan semmitmondó kifejezés, hanem valóságos lehetőség. Sőt, szigorú kívánalom.

E helyzet megteremtése a második világ történelmi föladata.

„Na persze – mondja erre a tények ismerője –, Szabolcsban máris lézerrel végzik a tarlóhántást, és orvosi csipesszel teregetik a trágyát.”

Nem tagadhatjuk, okfejtésünknek csakugyan van némi utópisztikus mellékíze. Csakhogy okfejtésünk e tulajdonságával nem áll egyedül. Korunk egészének van némi utópisztikus mellékíze. És ezt nem dicsérőleg mondjuk, sőt. Az talán nem utópia, egy a sok közül, hogy a világűrt egy olyan bolygóról kiindulva is meg lehet hódítani, melynek belsejében a nyomorúság időzített bombája ketyeg?

Az ész maghasadásáról beszélünk, az agyfúzió energiatöbbletéről. Utópia ez, de még mennyire az. Mint a kerék, a tűz, a gőzgép, az atomerőmű. Mint az, hogy valaki lemászik a fáról, holott mindenki tudja, hogy a majom szebb jövőjének biztos záloga a fa.

Szőrlepte ősapánk most kissé szorongva bámul ránk az Idő nevű galaxis közepéből. Mégiscsak azoknak lett volna igaza, akik a lombok közé húzódva felelőtlen csibésznek nevezték? Késői utódai tényként veszik tudomásul, hogy korunk hadászata fölégett földrészekben gondolkodik? Ezt elfogadják valóságnak? Azt nem, hogy korunk békéje csak a társadalmi méretű gondolkodásra épülhet?

Mit jelent az, hogy harmadik világ?

Azt jelenti, hogy záros határidőn belül be kell gyújtani a rakéta második fokozatát. Meg kell kezdeni a „visszaszámolást”.

A tájékozódást, a fölmérést. A meglevő lehetőségek számbavételét, hogy élni tudjunk velük. És az újak megteremtését, ha arra van szükség.

Nyomós okunk van ezt tenni. Aligha hihető ugyanis, hogy egy hárommilliárd utast szállító repülőgép katasztrófája a reggeli hírekben az érdekességek között kapna helyet. Már csak azért sem, mert kétséges, hogy lesznek-e még akkor reggeli hírek? Egyáltalán: reggel?

A három arcán tízezer álarcot viselő egyetlen világban.

Ahol a Center portása meg akarta vásárolni a magyar ipar testünkön viselt büszkeségét, a csipkésen áttört nejloninget.

Rejtély, hogy miért. Delhiben éppen százféle ing kapható. De neki pont ez kellett, amit én viseltem. Hirtelen támadt szerelem volt ez egy magyar nejloning iránt, vulkáni eredetű szenvedély.

Kiszámíthatatlanok vagyunk. Gyanítjuk, éppen ez a vonzó bennünk.