Szárnyakon hazáig

Bombayból éjjel egykor indul a repülőgép. Beirutban este fél tíz van, Budapesten csak fél kilenc.

Mr. Pathak kezet ráz velem, reméli, jól éreztem magam. Kitűnően, mondom, köszönök mindent.

A váróteremben egy francia ül velem szemben, fehér garbós, elhízott Belmondo. Egy másodosztályú, vörös hajú áruval beszélget. Úgy beszélget vele, hogy az én arcomba hajol, és az én szemembe néz. „Sajnálom – mondom –, nem értek franciául.” A francia nyugtázza, hogy hülye vagyok, és tovább beszélget a másodosztályú áruval.

Valutámból még megvan a vésztartalék. A gép fedélzetén egy kis üveg Remy Martin-t veszek belőle. Mostantól fogva csak olyan vészekre van tartalékom, melyek a mikrofizika tárgykörébe tartoznak.

A gép tele van, minden hely foglalt. Ülve nem tudok aludni. Bámulom a fekete mennyboltot, időnként meghúzom az üveget.

A francia az előttem levő ülésen ül. A légiforgalomban dolgozik, magyarázza a mellette ülő hindunak, akinek Párizs az úticélja. „Igen – mondja a légügyi garbó –, Párizs csakugyan csodálatos.” Majd elálmosodik, fejét a másodosztályú áru ölébe hajtva alszik. Irigyen hallom, hogy kéjesen szuszog.

Hatórás repülés után érünk földet Beirutban. Beirutban hajnali fél négy van, Budapesten fél három, Bombayban reggel hét.

A francia nem ébred föl. A garbója fölcsúszott, a nadrág és a garbó között egy darab véreshurka látható.

Beirutban megreggelizem. A vámmentes területen veszek egy gázöngyújtót, hogy Pesten ne röhögjenek körül az élhetetlenségemért. Az arab fiú egy pokrócba tekeredve, a földön alszik. „Yes, Sir – mondja, miután kitörölte az álmot a szeméből –, milyen fajtát óhajt?” A legolcsóbbat. De a látszat kedvéért egy darabig turkálok az öngyújtók között, mintha válogatnék.

Ötven magyar forinttal a zsebemben ülök a beiruti repülőtér várótermében, még mindig másfél óra van a MALÉV-gép indulásáig. A Remy Martin kitartó jó barát, a fele még megvan. Leejtem a kupakját, a bőrkanapén alvó arab rendőr fölriad. Megnézi, hogy iszom egy kortyot, majd hasra fordul és tovább alszik.

Egy órával a gép indulása előtt már szállingóznak az utasok. Jön egy filmrendező, a Filmklubból ismerem. Teheránból jön, a teheráni filmfesztiválról. Megjön Ricsi, a steward is. Ő nem tudja, ki vagyok én, én tudom, hogy ő Ricsi, a steward. Bizonyos műveltségi szinten illik tudni, hogy ki Ricsi, a steward.

Hat óra, most kéne fölszállnunk. Késünk, fél hétkor szállunk föl, Budapesten fél hat van, Bombayban délelőtt tíz.

A Földközi-tenger fölött az egyik stewardess végigmegy a gépen és minden utastól megkérdezi: „Where are you go?” Annyiszor kérdezi, ahány utas van. A gép tele van, tehát sokszor. Szelíden derülök. Magyarország a föld egyik legnagyobb országa, határai Hegyeshalomtól Ciprus szigetéig terjednek. „Where are you go?” Ez olyan nyelvtani hiba, amiért az általános iskola első osztályában elhúzzák a tanulókat. Kezdünk hazaérni.

Fél tízkor érünk földet Ferihegyen. Beirutban fél tizenegy van, Bombayban délután két óra.

A Vámosbácsi szelíd megrovással ingatja a fejét. „Író, és nem tud egy vámnyilatkozatot kitölteni!” Miközben bűntudatosan igyekszem hibámat meg nem történtté tenni, a külkereskedők szánakozva méregetnek. Két olcsó nyakláncot és egy kiló teát hoztam Indiából, meg egy fémkorsót, amivel Mr. R. ajándékozott meg. A külkereskedők csomagjaiból holland diktafon, afrikai vízilóbőrkorbács, török fez és perzsa ágynemű kerül elő.

A repülőtér előtt hiába keresem az amerikai kocsit. A. vár rám az új Trabantjával. Két hete ment át a sofőrvizsgán. Sok ezer kilométernyi utazás után először van halálfélelmem. Indokolatlanul, a Trabant ugyan minden sebességváltásnál rúg egyet, de épségben bevisz a városba.

Fél tizenegy van. Pesten is, Budán is, az egész városban. Háromnegyed tizenegykor állunk meg a házunk kapuja előtt. A fejemben nagyot rándul egy ér. Három hétig nem tudtam, hogy a fejemben erek vannak. Itthon vagyok.

A Vámosbácsit nem érheti szemrehányás. Ő mindent megtett, amire hivatala kötelezi. Arra nem gondolhatott, hogy Indiát egy Trabantban fogják Magyarországra csempészni.