Hajtson a Marine Drive-on

„Hajtson a Marine Drive-on” – mondom a sofőrnek, és meghallom a saját hangomat, egy amerikai hangját, a kissé unott hanghordozásban az udvariassággal álcázott közönyt, a kiváltságosak undokan elegáns fölényét, amiből még a részvétre is telik, még arra is, hogy mélyen átérezzük a sofőrünk helyzetét, aki szegény nem tudta többre vinni annál, hogy hajósinas, na jó, legyünk nagylelkűek, kormányos legyen azon a hajón, ahol mi vagyunk a kapitány, isten után az első ember, a megértő, ám szükség esetén szigorú főnök; hallom a sejtek és szövetek összehangolt munkájának eredményét, ezt az akusztikai tanúvallomást a feltételes reflexek perében, és valósággal megszédülök a saját hangom keltette kétségtől: mi ez? ki vagyok én, hogy három hét cirkuszi mulatsága elég ahhoz, hogy kicserélődjem, elfelejtsem a Nádor utcai ház őrjöngéssel és penésszel teli pincéjét, a fal méla tűnődését, hogy omoljon-e, amikor a szomszédban fölrobbantották a Lánchidat, kihajítsam az irattárat, töröljem minden tételét, az intézetet, a pofonokat, a svájci csokoládét, a melaszt, a szóját, a zsizsikes borsót és a káposztalevest káposztafőzelékkel, az egész nyomorult és tündökletes indulást egy mondattal a múltba utaljam, és a hátsó ülésen kinyújtózva fölvegyem egy olyan ember alakját, akire éppen elég terhet rónak üzleti ügyei, és aki homlokráncolva gondol arra, hogy gyerekeit még azelőtt meg kell taníttatnia az első úszómozdulatokra, mielőtt járni kezdenének, mert különben fennáll annak a veszélye, hogy a gyerekek elcsatangolnak a házban, és belefulladnak az alagsorban található úszómedencébe, mi ez? kérdezem hangtalanul, mi ez a csak-a-szépre-emlékezem? miféle rugalmas anyagból gyúrtak engem, hogy könnyebben változtatom a formámat, mint a hindu vallás istene? És persze nem tudok felelni, csak magamtól és magunktól elszörnyedve bámulom a sofőr hátát, a sofőrét, aki kurta biccentéssel nyugtázza óhajnak tettetett utasításomat, és indít, már berreg a motor, már gördülünk a Marine Drive felé.

„Hajtson a Marine Drive-on” – mondom a sofőrnek, és bekövetkezik a pillanat prousti fölrobbanása, szilánkjaira esik szét igen tisztelt személyiségünk, az idő repeszei sivítva repülnek szerteszét, az óra számlapján teljes az anarchia, nincs többé pillanat és évezred, a viszonylagosság perce ez, mondanánk, ha lenne perc, de az sincs, csak a határtalan tartam, a lényeg egymáshoz nem illő darabjainak kozmikus szétesése folyik, mondjuk, hogy rögtön kijavítsuk magunkat, mert kezdet és vég az idő sarkkövei, és fülünkben épp az idő robbant föl, a felejtés anyaga, és e robbanásba temetve sem folytatni, sem felejteni nem lehet semmit, e robbanás maga a KÖZBEN, és benne csak a magunk szilánkjai között létezünk, szándék és tett viszonylatában csak csődjeinkben teljesek, hogy végre úgy vegyük szemügyre dolgainkat, hogy KÖZBEN nem soroljuk kifogyhatatlan mentségeinket, mert KÖZBEN nincsenek mentségek, mentség és magyarázat mindig csak utólag van, tengernyi méghozzá minden megalkuvásra, nemes és méltányolandó okok, melyeket nehezen vonhatna kétségbe bárki is, mert a hétköznapoknak kezdete és vége van, hajnaltól estig körülmények között éli az ember a történelmet és biológiai léte korlátozott idejét, a valóságban az ember nem KÖZBEN él, beépített fékek óvják ettől, mert a KÖZBEN az elviselhetetlen teljesség, a halál, az időből és az időben élő számára a megsemmisülés, amit csak azért kísért meg a lepke-gondolat, hogy szárnyait megpörkölve fogalmat alkothasson a kockázat mértékéről, határainak szilárd voltáról, azzal a nem is rejtett szándékkal, hogy e határokat kitágítsa; hogy tudva tegye a lehetetlent, mert ez a szenvedélye, az ön- és közveszélyes kísérletezés, új föld és égrészek kiszámíthatatlan következményekkel járó fölfedezése, a vállalkozás, melynek éppen a KÖZBEN a sugalmazója, ez a kiszámíthatatlan robbanóerejű sejtelem, mely határtalan mivoltában is pontos mértéke minden emberi életnek, legfőbb kelléke, mint a hosszmérésnek a Párizs környékén őrzött méterrúd, még az olyan kisszerű vállalkozásoké is, mint amilyen egy hivatalos meghívásra tett turistaút, hozzá kell mérnünk magunkat, ha látni kívánjuk szerepünk nevetséges voltát és e nevetséges szerep vállalásában a hősiességet, ha mulatva azon, aki egy kortyra akarja lehúzni a világot, tiszteljük azt, aki mer a világ balekja lenni, képes abban a meggyőződésben élni, hogy joga, sőt kötelessége beleszólni a világ ügyintézésébe, téve ezt egy olyan nyelven, melynek közönsége elfér egy nagyobb áruházban, nem vitás, a szemünk világát tesszük kockára ezáltal, a KÖZBEN Napjában bámulunk, és mindezt miért? – hogy visszazökkenve az időbe, káprázó szemmel kotorásszunk a zsebünkben öngyújtónk és cigarettánk után, majd azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a békétlenség sejtjeink alapanyaga, és a világ ellentmondásai, úgy látszik, azért érintenek bennünket létünkben, mert vonzó szörnyűségünkben mi magunk vagyunk a világ legkiáltóbb ellentmondása, a Jószándékok Cirkuszának tragikus bohócai.

„Hajtson a Marine Drive-on” – mondom tehát a sofőrnek, tegyük a dolgunkat, hisz voltaképpen mi is történt? Majdnem semmi, más talán észre sem vette volna, hogy miben és mekkorát hibáztunk, egyszerűen kicsúszott a szánkon egy rosszul formált hangsor, mint a két görög tengerész száján a káromkodás, köztudomásúlag az, aki sokat bámulja a magasságot, könnyen orra bukik, ez történt, elnézését kérjük, majd máskor jobban vigyázunk, higgye el nekünk, jobbat úgysem tehet, hisz nem áll módjában ellenőriznie fogadalmunk valóraváltását, már csak azért sem, mert ezt a beszélgetést nem vele folytatjuk, hanem saját magunkkal, emelkedetten szólva: a lelkiismeretünkkel, a jobbik énünkkel csevegünk a huzattal kevert cigarettafüstbe burkolódzva, miközben az utca sarkánál kifordulunk a Marine Drive-ra, és beleolvadunk a délelőtt százezer voltos izzásába, jól van, hajtsunk csak végig az öböl partján, főjünk csak India arany fazekában, úgysem sokáig tehetjük már, óráink vannak csak hátra, és ezt úgy értjük, ahogy mondjuk, haldoklunk a hátsó ülésen, őrület, de így van, a honvágytól, az India után érzett honvágytól, ezt a három hetet a húsunkból metszik ki, noha tökéletesen hiába, ez nem egyszerű kígyómarás, hogy ilyen egyszerűen gátoljuk meg a méreg fölszívódását, bonyolultabb mérgezésnek estünk áldozatul, a sejtjeink telve kipurgálhatatlan méreggel, napsütéssel és tengerrel, a szemünk ég a föld vörösétől, halálos betegei vagyunk a búcsúzásnak, Atlantisz süllyed el szemünk láttára a Nap hullámaiban, három hét mesebeli kontinense, hogy a torkunkat szorongatja a döbbenet, hol, mikor és mibe lettünk itt szerelmesek? miféle bűbáj fosztott meg józan eszünktől? És válasz persze erre sincs, csak napfény van, csak a forró szél az öböl felől, hogy egy kissé kijózanodjunk a nagy szívfájdalomból, jól van, hajtsunk csak végig az Utak Gyöngyén, látogassunk el Mr. Ramu Pandit hivatalába, tekintsük meg az amerikai egyetem tanárának emlékezetes állát, vegyüljünk a kulturális szabadság indiai bajnokai közé, cseréljünk eszmét Mr. Dilip Chitrével, a marathi költővel, olvassuk föl politikai verseinket, játsszuk el híven a ránk kiosztott szerepet, az utazó író kétséges szerepét, álljuk a sarat, és ne mutassuk ki érzelmeinket, hisz végül is írók volnánk vagy mik, profi sportolók a papírszorítóban.

„Hajtson a Marine Drive-on” – mondom a sofőrnek, sietnünk kell, lejárt az idő, búcsúzunk a szegénység ősi egyszerűségétől, megyünk haza, a Nagy Komplikáltságok Világába, ahol a költők elmélyülten kutatják a költészet végső jelentését, Hangzás és Jelentés titkos összefüggéseit, mely kutatásokból egyre határozottabban rajzolódnak ki a kényelmetlen következtetés körvonalai, hogy a Jelentés pusztán a múlt század naiv illúziója, a költemény pusztán Hangalak, eldologiasodott Képzelet, az absztrakciónak egy csökevényes formája, melyben a kívánatos elvonatkoztatás folyton belefullad a nyelv konkrét mocsarába, másfelől viszont a költészet nem egyéb, mint a Szavak Véletlene, azazhogy éppen nem Absztrakció, hanem maga a Konkrét Forma, melyhez nem szükséges az elvonatkoztatás amúgy is ósdi léggömbje, a SZAVAK ÖNMAGUKÉRT VANNAK, mondja a költő, aki a szavakért van, és Wittgenstein szerint NINCSENEK ETIKAI MONDATOK, mivel igazságuk nem rögzíthető tapasztalati úton, bizony, uraim, megyünk a Nagy Holdtöltébe, a Nagy Szemétvödörbe, melynek filozófiától sűrű közegében Samuel Beckett hősei rém intelligensen társalognak a világvége legújabb eseményeiről, Henry Miller viszont egy kozmikus papírpoharat húz arra a testrészére, mely a leginkább kifejezi az Intellektuális Szószt A Csendes-óceánba Hányó Ember rejtett lényegét, bizony, uraim, megyünk haza, az üvegbe, a betonba, a számológépekbe, megyünk a Marine Drive-on a jövőbe, a ki-tudja-hogy-leszbe, a szeretnénk-hogy-legyenbe, megyünk egy kocsi hátsó ülésén, kis, seggdugasz emberkék, jók, rosszak, ahogy jön, ahogy muszáj, megyünk az Ígéret Földjére, tudva, hogy az ígéret rendszerint ígéret marad, tudva, hogy az unokáink, ha lesznek, ki fognak röhögni, és föltehetőleg igazuk lesz, megyünk, rázkódunk a világ hátsó ülésén, abban a mély meggyőződésünkben, hogy Wittgenstein úr egy nagy marha, egy tüneményes hülye, mert ETIKAI MONDATOK VANNAK, ha nem is tudjuk pontosan kimondani őket, ha dadogunk is szánnivaló butaságunkban, ha a tapasztalatnak különös útjain rögzítettük is igazságukat, olyan utakon, ahol fölpofoztak, sorba állítottak, levetkőztettek, agyonlőttek, vízbe fullasztottak, elégettek bennünket, vagy csak egész egyszerűen befogták a pofánkat, mert elég volt már az okosan hülye dumánkból, lévén nagyobb szükség célirányos jelszavakra, melyek a közérdeklődést helyes mederbe terelik, bizony, uraim, utazunk a jövőbe, mert az a rögeszménk, hogy lesz jövő, hogy rajtunk múlik a világ, hogy a mi cigarettaízű csókunktól fog fölébredni a társadalmi igazság Csipkerózsikája, utazunk, mert ez létünk nagy kalandja, a szabadság kolumbuszi fölfedezése, mert Don Juan bujasága űz városról városra minket, és ha jön is a Kővendég, ha elnyel is bennünket a kénköves mélység, nem állunk be az erényesek zárókórusába, bukásunk tanúsítsa inkább, hogy megpróbáltuk a lehetetlent, megértetni a tudással, hogy hova jut megátalkodott örömeink nélkül.

„Hajtson a Marine Drive-on” – mondom a sofőrnek, a Marine Drive végén valaki vár ránk, a Marine Drive végén valaki szembe fog jönni velünk, lassú, közönyös léptekkel most halad el a Wilson College mellett, most éri el az utca sarkát, most vakítja el az őrjöngő napsütés, körülnéz, várja, hogy elapadjon az autófolyam, megindul, most megy át az úton, most lép a víz felé eső járdára, látja az öböl csillámló vizét, a megvakult házakat, a kasztrált neonokat, nem lát semmit, fejében közöny és üresség, átesik rajta a látvány, a víz, a föveny, a fürdőzők, semmi a semmin, ragyogó üresség, ez fúj a fejében, mint kívül a szél, az öböl fojtogató, párás szele, a fojtogató, párás szélben megy a Marine Drive járdáján a föld szülötte, lassú, közönyös léptekkel megy, előtte semmi, utána semmi, megy a semmiből a semmibe, egy a haridzsanok közül, asszony, kortalan, ötven vagy harminc vagy ezer éves, őszbe csavarodott fekete szénakazal a fején, szári-ja, mint a katonák ruhája, barnássárga, fúj a szél, a válláról lecsúszik a ruha felső része, megy a híg ragyogásban csupasz felsőtesttel, a ruha csücskét a kezébe fogja, egy barnássága zászlót lobogtat a szél, megy a járdán az Anyaszült Meztelenség, jön szembe velem a Befejezés, jön szembe velem India, látom a mellét, két szexus nélküli papírzacskót, két lappadt, hegyes zsákot a dereka fölött, ezt üzeni velem haza, ezt üzeni velem az elvont költőknek és a filozófia kötéltáncosainak, az Egyesült Nemzeteknek és az egymásra acsarkodó országoknak, a politikusoknak, a föltalálóknak, a városlakóknak, a földművelőknek, ezt a két megtaposott bőrzacskót, ezt a két fekete bimbót, amiből nem lesz virág, amit megszenesített a szegénység és a napsütés, jön szembe velem a Kebel Megcsúfolása, jön szembe velem India Melle, hogy belém égesse a szégyent, hogy szavam legyen rá, hogy őt ordítsam, ahogy a torkomon kifér, a nyomorúság kizsarolt, csupasz tőgyét, az idő süket fülébe.