Mozaik

– Ide tessék, az előző név alá!

A Madura Club vendégkönyvébe írom be a nevemet. Illetve csak írnám. Írás helyett meglehetősen bárgyú arckifejezéssel bámulom a vendégkönyv egyik bejegyzését.

„Mr. Thomas Szakallyas, HUNGARY”.

A valóság esztétikailag iskolázatlan, így nem tudhat arról, hogy az esztétika legújabb állása szerint a lenyelt poén a leghatásosabb. A valóság egyszerű dolgozó, teli szájjal röhög a saját viccein. Amellett szenvedélyes tréfacsináló, van türelme tizenöt évet várni egy jó poénra. Ettől igazán mély a humora. Mély és örvényes, ritkán sikerül megúszni.

Ez most egy olyan ritka eset.

Szakállyas Tamással együtt voltam vendéghallgató az egyetem angol-magyar szakán. Ő is jó eredménnyel felvételizett, őt sem vették föl. A szóban forgó évfolyamra zömmel szakérettségisek nyertek fölvételt. Korábbi foglalkozásukat és az egyetemhez való viszonyukat tekintve eléggé vegyes társaság. A hajdani parkettás gyakran hiányzott a szemináriumokról: az apjával együtt maszekban rakták a parkettát. A volt autóbuszkalauz összeszorított fogakkal tanult, kék szemében föl-fölszikrázott a kezdődő idegösszeroppanás. A ferencvárosi esztergályos fradista humorral készülődött a vizsgákra: „kis pénz, kis foci”. Egyetemre való egy volt közöttünk: Ervin, a szobafestő, az első nyelvzseni, akivel addig találkoztam. Angol szót először a szakérettségis tanfolyamon hallott, az egyetemre már úgy jött, hogy kisebb hibákkal ugyan, de beszélt. A gyorsított tanfolyamot végezte ő is. Jelen voltam azon a szemináriumon, amelyiken Ervin megkérte az óraadó tanársegédet, hogy sorolja el Macbeth fontosabb színműveit, mivel szeretné elolvasni őket. Angolul mondta ezt, nyelvtani hiba nélkül. Két év múlva az évfolyam egyetlen értelmiségi hallgatójának társaságában disszidált. Az értelmiségiből festő lett Svájcban, belőle nem tudom, mi. Ha van igazság, angol nyelvtanár Oxfordban. A szakérettségisek közül ketten vagy hárman diplomáztak. Nevükre, foglalkozásukra nem emlékszem. Csak az egyikük állára. Fajtiszta boxereknek van ilyen beépített harapófogója, ha összecsukódik, elroppan a vaskerítés.

Noha ehhez nem volt jogunk, félévkor Szakállyas is meg én is levizsgáztunk. Indexünk nem lévén, egy darab papírra írtuk föl a tárgyak és az előadók nevét. A vizsgáztatók tájékozatlanságból levizsgáztattak. Én kitűnő rendű lettem, Szakállyasnak volt egy közepese is, ha jól emlékszem, magyar irodalomból.

A botrány csak öt nap múlva tört ki. Amikor valaki jelentette az esetet a Tanulmányi Osztályon. Lehívattak Gallyas elvtárshoz.

Magas, szemüveges ember volt Gallyas elvtárs. Olajosan csillogó hajába barázdákat szántott a fésű. Hivatali szobájában hellyel kínált, az arcomba lágyan suttogott.

Tudom-e, hogy illegális vizsgázásainkkal a Magyar Népköztársaság egyetemi politikáját járatom le? Tápot adva bizonyos híreszteléseknek, hogy az egyetemre nem azok kerülnek be, akiknek be kellene kerülniük? Tudom-e, milyen következményekkel jár egy ilyen akció? Tudom-e, hogy milyen helyzetbe hoztam illegális vizsgázásaimmal személy szerint őt is? Most mondjam meg én, mit tegyen, továbbítsa illetékes helyre az ügyről készült aktát?

Ekkor szólalt meg a telefon. Gallyas elvtárs fölemelte a kagylót, beállt a sarokba, háttal nekem, bal tenyerét ernyőként hajlította szája és a kagyló alsó része fölé.

– A szenet?… – szűrődött át a hangfogón – …az udvarra rakják le az elvtársak…

Két év múlva fölvettek az egyetemre. De én mindig utólag csuklom össze. Egy évre rá ismét fölvettek, ezúttal – kimerültség címén – az Idegklinikára nappali szakos ápoltnak. Ezt nem azért mondom, hogy sajnáltassam magam, semmi jogom rá. Jó egyetem volt ez is, jobb a bölcsészkarnál. A mellettem levő ágyon egy ötvenes éveiben járó, gyomorbajos férfi feküdt, minőségi átvevő egy játékvasutakat gyártó szövetkezetnél. A játékvonatok minőségét úgy ellenőrzik, hogy körbefuttatják őket a kör alakú próbapályán. Naponta százötvenet-kétszázat. Fölriadva a nyugtatók bódulatából, a minőségi átvevő időnként felnyögött, és a szemével követte a falon körbecikázó, miniatűr Kandó-mozdonyokat. Egy hónapig feküdtünk egymás mellett, egy évig voltam munkaképtelen. Az egyetemről kimaradtam, diplomát azóta sem szereztem.

Szakállyas kitartóbb volt, ő lediplomázott: estin. Bizalmi állásban van, idegenforgalmi diplomata. Időnként találkozunk az utcán, megállunk, beszélgetünk.

Az ember persze fogadkozik, hogy szerez ő majd elégtételt, de olyat! Én ezt először az intézetben fogadtam meg, amikor Betti néni az ő fiának adta az én hazaimat. Az almáspitét, amit anyám hozott a vasárnapi látogatáskor. A Betti néni fia kilépett az éléskamrából, és én megéreztem rajta az én hazaimat. Nem a szája köré ragadt morzsákból, a szeméből. Látomásaim támadtak a gyűlölettől, almáspitehegyeken tapostam a kiéheztetett süteménytolvajok előtt. Aztán egy tenger fenekére süllyedt az egész. Két éve hallottam, hogy Betti néni meghalt. Rákban.

Győzelem? Elégtétel? Szó se róla, ez most egy tál eszmei almáspite. Csakhogy Gallyas elvtárs helyett Alexander, a hindu pincér bámul az arcomba. Korántsem mellékes szereplőként. Hisz ha Gallyas elvtárs állna az ő helyében, éppígy bámulna rám: csodálkozó érdeklődéssel. Ki emlékszik tízmillió ügydarab közül egyre?

Gallyas elvtárs, mondják, elkerült az egyetemről. Jogi végzettségét a külkereskedelemben kamatoztatja. Új munkakörében teljes hangerővel tárgyal, azt állítják róla. Tíz éve annak, hogy egyszer láttam az utcán.

Nyugtázom a történteket, ez minden. A vendégkönyv tanúsága szerint a Magyar Népköztársaságot ez idáig ketten képviseltük a Madura Club-ban, Szakállyas meg én. Mi, akik illegális vizsgázásainkkal alá akartuk aknázni biztonságát. Ha az öreg hölgyre meg a magyarokat kedvelő guide-ra gondolok, azt mondhatom, közepesnél jobb eredménnyel. Amivel meg lehetünk elégedve. Pótvizsgán a jeles helyett is jót szokás adni.

– Nem fog a tolla, Sir?

Már hogyne fogna. Egy ilyen pillanatban? Amikor az aláírásommal kell hitelesítenem a történelmet?

 

 

Egy társadalmi reform sikere nagyrészt azon múlik, hogy mennyire sikerül közüggyé válnia.

Madras és Tiruchirapalli között egy kövér hindu a szomszédom. Kopasz, a szeme fürgén gurul ide-oda, nadrágszíján átbukik hullámzó hája. Hevesen magyaráz.

Indiában ipart kell csinálni. Ehhez minden rendelkezésre álló lehetőséget föl kell használni. A magánerőfeszítéseket össze kell hangolni az államiakkat. Tervgazdaságra van szükség. Távlati elképzelésekre. Hogy jó helyre kerüljön az a kevés pénz, ami van. India nem maradhat továbbra is kézműves-ország. Egy ilyen országnak semmilyen esélye nem lesz a jövőben. Kollektív munkával talpra kell állítani az országot.

– Micsoda ön – kérdezem –, tervezési szakember vagy politikus?

Disznókonzervgyáros. Örömmel hallja, hogy magyar vagyok, nagyon előnyös üzletet kötött távoli hazámmal. És mélyen sajnálja, hogy nem tarthat velem Maduraiba, üzleti ügyei Tiruchirapalliba szólítják. Tartsam nyitva a szememet Indiában, tanácsolja búcsúzóul, érdemes.

Egy reformkori Zsupán Kálmán. A vágóhidak Széchenyije.

 

 

Cochin, Bolghatty-sziget.

Csavargatom a társalgóban álló rádió gombját. Nem jön be New York, bejön Dakar.

Nem vall nagy észre, elismerem, hogy ezen megakadok. Épp én, aki előszeretettel értekezem a földgolyó gömbölyű jellemvonásairól. Most mit akarok azzal, hogy Indiában sikerül fognom a Rádió Szenegál adását?

Tulajdonképpen semmit. Tudom, hogy ez természetes. De engem épp ez ejt gondolkodóba.

A repülőről látni a földgömb görbületét. Látni, hogy a föld egyetlen, hatalmas folytonosság, amit egy enyhe görbület abroncsoz össze. De látni azt is, hogy ez a nevezetes görbület mennyire enyhe. Annyira mindenesetre az, hogy képzeletünk csak csalás árán tudja folytatni. A méretarányokat elképzelhetővé változtatva. A földgolyó valódi méretei előtt azzal tisztelgünk, hogy nem fárasztjuk magunkat elképzelésükkel. A gondolkodás luxusára kapatott fejünkben egy liliputi absztrakció repülőmodelljével játszunk. És nincs okunk kétségbe vonni e módszer tökéletességét.

Hacsak be nem kapcsoljuk Cochinban a rádiót, és el nem kapjuk a Rádió Szenegál adását. A skálának azon a pontján, ahol tudtunkkal egy európai adónak kéne bejönnie. Beatzenébe ágyazott híreknek, a valutahelyzetről folytatott kerekasztal-beszélgetéseknek és egy előadásnak a legújabb festészeti irányzatokról. Mely izgató programok helyett a dakari rádióadó egy tamtam véget nem érő szólóját közvetíti.

„Lakásában a nagyvilág.” A rádió egyszerű, de őszinte szerkezetként leleplezi a kereskedelem nagyotmondását. Sípolva tanúsítja, hogy az otthoni készüléken bejövő „nagyvilág” a világnak csak egy töredéke. De ugyanakkor azzal, hogy egy számomra ismeretlen töredékvilágot rejt jól ismert skálája mögött, a használati eszközök természetességével érzékelhető hangzavarként zúdítja a nyakamba a valóságos, nem absztrahált, zsivajgó, őrült-gyönyörű földet. Arab zenét, kínai kommentárt, malajalam híreket. Még „szívküldit” is, angolul:

„Mr. Deladzsinak és családjának, Madrasba, a régi szép napokra emlékezve küldi Mr. Andaneyulu; Colombo, Ceylon.”

A BBC Tengerentúli Adásában. A „Magányos Szív” című számot.

Azon már meg sem lepődöm, hogy egy csavarás után Szepesi kezd kiabálni, a lelkesedéstől átforrósodó dobozban:

„…védőit lerázva a jobbösszekötő helyén tör előre és a labdát védhetetlenül bombázza a bal alsó sarokba… GÓÓÓÓL!!!… GÓÓÓÓL!!!…”

Percekbe is beletelik, míg észreveszem, hogy Szepesi angolul kiabál.

„Itt Szingapur. Sportközvetítésünk véget ért.”

 

 

Bolghatty-sziget, másnap.

– Elnézését kérjük, a földművelésügyi miniszter sürgős hívást kapott a partról, és az ön hajójával volt kénytelen távozni. Azonnal kerítünk önnek egy másik hajót.

 

 

A Francia Cochintól Bombayig ül mellettem.

De az csak közvetlenül a leszállás előtt derül ki, hogy ő a Francia. Akkor sem rögtön. Először csak arra derül fény, hogy tud franciául, mivel bajusza vörhenyes fedezékébe húzódva Malraux Ellenemlékiratai-t olvassa.

Belefáradva az ablak melletti ülésen kötelező bámészkodásba, éppen egy munkanélküli dokkmunkás optimista tekintetével meredek magam elé, amikor látom, hogy szomszédom becsukja a könyvet, amit még a cochini repülőtéren kezdett el olvasni. Lusta ahhoz, hogy elrakja a kézitáskájába, a kezében tartja, látom a szerző nevét meg a címét. Meg azt, hogy a lángoló bajusz fölött egy érdeklődő szempár bámul a semmibe. Három órája repülünk már, unjuk.

– Bocsásson meg, hogy megszólítom – teszek egy félfordulatot –, ön francia?

– Francia vagyok – mondja a bajusz tulajdonosa, és ő is tesz egy félfordulatot, mint aki abban reménykedik, hogy végre történni fog valami.

– Azért szólítottam meg, hogy megtudakoljam a véleményét Malraux könyvéről. Sokat hallottam róla, eléggé különböző véleményeket. Ön milyennek találja?

– Jónak – mondja a Francia –, bár repülőre nem a legmegfelelőbbnek.

– Milyen kár – csivitelek, mint a fecskék –, sajnos, én ezt nem tudom megítélni, tekintve, hogy én csak a földön olvastam belőle egy fejezetet, azt sem eredetiben. Sajnos, nem beszélem az önök nyelvét.

– Nem beszél franciául? – vonja föl a szemöldökét a Francia. – Akkor milyen nyelven olvasta?

– Magyarul – mondom –, magyar fordításban.

Fájdalom, most egy ócska fogáshoz kell folyamodnom. Fel kell kérnem az olvasót, hogy bízzék írói tisztességemben. A következőket ugyanis csak becsületszóra lehet elhinni.

A Francia újabb félfordulatot tesz. Ezúttal ellenkező irányba. Tudom, hogy fizikai képtelenség, amit mondok, de a Francia úgy néz velem egy irányba, hogy közben hátat fordít nekem. Egy merő kockás ing a Francia, egy nagy kiterjedésű hátság.

A Francia ad a becsületre. A Francia nem indiai, ő ismeri az európai helyzetet. Ő tudja: olyan, hogy magyar nyelv, nincsen. Magyarok nem laknak Európában. Európában franciák, angolok és németek laknak. A Franciát egy megrögzött hazudozóval hozta össze a sorsa a Cochinból Bombayba tartó Dakota fedélzetén.

Bombayban előttem száll le a gépről. Különös képessége van ahhoz, hogy a hátával nézzen a szemembe. Egy moralista lépteivel délcegen halad a főépület felé.

A repülőtér előtt találkozunk ismét. Mr. Pathak és a Francia egy időben rajtol az egyetlen taxi felé. Csakhogy a Francia mindkét kezében egy-egy csomaggal. Mr. Pathak egy balerina eleganciájával előzi meg a célban.

– Parancsoljon, Mr. Orban – nyitja ki előttem az ajtót.

A Francia két csomagja a tüzes betonra ájul. Először látok olyat, hogy valakiben összeomlik egy egész világ. Olyat is, hogy valaki átizzadja vízhatlan bajuszát.

A taxi háttal áll Bombaynak, ahhoz, hogy rákanyarodjék a Gyorsforgalmi Műútra, meg kell kerülnie a Franciát.

– Salut – kiáltok ki a kocsi ablakán.

Ezt az egy szót tudom franciául. Azt, hogy üdvözlöm az Eiffel-tornyot, már angolul kiabálom.

Idegen országban azért célszerű utazni, mivel az utazás során felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokkal gazdagodhat az ember.

Én például pontosan tudom, hogy mi történik akkor, ha a bombayi repülőtér előtt egy európait megüt a guta. Semmi, ez a szomorú igazság. Megvárják, hogy a beton beigya.

 

 

– Nézze, egy leprás – mondja Mr. James R.

Útban Aareybe éppen a Mahim-hídon verekedjük át magunkat, a hídon túl kezdődik a Gyorsforgalmi Műút. Bivalyok, buszok, emberek; a Mahim-hídon átlagon felüli a népsűrűség.

Fölkapom a fejem, e betegségnek puszta neve is irracionális félelmet kelt az európaiakban. Nincsenek ellene hatásos érveink, mint a tífusz vagy kolera ellen. Amellett rejtőzködő természete szinte ördögi vonásokkal ruházza föl. Szemünkben ő az Őrült Merénylő. A végzet aduja az ésszerűség ellenében. Személyes ellenségem tehát, nemcsak biológiailag, íróilag is.

Történetet eleget hallottam róla. Állítólag az egyik magyar kocsi utasait is megadóztatta egy leprás. Kinyújtott kézzel közeledett a közlekedési dugóba fagyott kocsi felé. A bent ülők kidobtak egy rúpiát, és fölhúzták az ablakokat. A leprás fölemelte a pénzt, és nem fogta meg az autót. Ha megfogja, a garázsban tetőtől talpig le kell mosni a kocsit.

A Mahim-híd koldusán nem látok semmi különöset. Nem tudom, miből gondolja Mr. James R., hogy leprás. Talán nem is az, talán e megállapítás is csak egy Mr. James R. merész összegezései közül. A torzonborz, majdnem csupasz vénember lábait kinyújtva ül a járda kövezetén, és nem is a hídon zajló forgalmat nézi, hanem a híd tömör kőkorlátját: a szürke semmit. Egyszerű koldusnak nézem, egynek a ki tudja, hány közül.

Persze az én ítéletem nem mérvadó. Nem vagyok lepraszakértő. Nekem elszorult a torkom a rémülettől, amikor a Marine Street sarkán egy tíz-tizenkét éves fiú bedugta a kezét a kocsi nyitott ablakán. A fiú egész testén fekete-szürke gombaként tenyészett az utca lemoshatatlan mocska. Nekem akkor az jutott eszembe, hogy a fiú biztos leprás.

Nem volt az. Ha az lett volna, Mr. James R. nem húz nyitott tenyérrel egy csattanósat az orrom előtt kalimpáló gyerekkézre. És a fiú sem kapta volna vissza a kezét anélkül, hogy megtapogassa az autó karosszériáját.

A fiú nem tapogatott meg semmit. Leeresztett kézzel bámult a kocsi belsejébe. És közben mosolygott, hogy világítottak a fogai.

 

 

– És hogy élnek maguknál az írók?

Ezt Mr. Ramu Pandit kérdezi, a házigazda. Lakásán lát vendégül vagy harminc bombayi író társaságában. Már túl vagyunk a fölolvasáson, túl az udvarias tapson, a bókokon. Kérdezünk, válaszolunk, beszélgetünk, a szobában egy folyó örvénylik, a vendégek ki-bejárnak az ajtón, teljes a meghitt hangzavar. Mr. Ramu Pandit mellettem áll, fél lábbal arra az ágyra térdel, amin én ülök. Sima arc, középmagas, kövérkés, de nem kövér termet, dhoti, saru – ez házigazdám küllemének leltári leírása.

Kifejtem véleményemet, hogy csak az menjen írónak, akinek nagyon muszáj. Magyar írónak meg különösképpen csak az.

Indiainak is, világosít föl az időközben körém sereglő társaság.

– Együnk szendvicset – foglalja össze a tényállást Mr. Ramu Pandit.

Mr. Ramu Pandit Bombay kereskedelmi életének egyik kitűnősége, egy kereskedelmi társaság igazgatóhelyettese. Jártam az irodájában is, a Bombayi Kereskedelmi Kamara épületében. Egy amerikai egyetem tanára időzött nála éppen, amikor fogadott; az amerikai India kereskedelmét óhajtja tanulmányozni. Mr. Ramu Pandit ingujjban, de nyakkendősen ült íróasztala mögött, zakója a fogason lógott. Dhoti-t csak otthon visel, munkaidő után, amikor a verseit írja; több kötete jelent meg már. Kettős életét ha kívánná sem adhatná föl, Indiában csak néhány bestseller-szerző él meg a honoráriumaiból.

Húsok, saláták, sütemények. Egy honoráriumaiból élő író komor tekintetével bámulom a terített asztalt. Csüggesztőleg hat rám a rendelkezésünkre álló közlési módok tökéletlensége. Hiába a kölcsönös jószándék, a lényeg valahogy mindig rejtve marad. Hogyan élnek a magyar írók? A magyar írók úgy élnek, hogy egy terített asztal láttán az jut az eszükbe Bombayban, hogy miből fogják az adósságaikat kifizetni Pesten. Ez, hogy így fejezzem ki magam, egy hagyományos asszociációsor a magyar irodalomban, Janus Pannoniustól Csurka Istvánig.

De ezt nem hozom Mr. Ramu Pandit tudomására. Feltörő érzéseimet – nemzeti büszkeségből – sonkás szendvicsekbe fojtom.

– Könnyű magának – mondja Mr. Ramu Pandit, miközben kettéharap egy gyanútlan szardíniát –, maga az írásaiból él!

És vágyakozva néz rám, ha mondom, kacéran.