Mr. Blitz, avagy akasztják a hóhért

– Foglaljon helyet! Elnézését kérem, hogy ilyen menetrend szerinti pontossággal vagyok kénytelen fogadni önt, de pillanatnyilag igen összetorlódtak a tennivalóim. Gondolom, már hallott róla, hogy két nappal ezelőtt jöttem ki a börtönből, ahová a kormány volt szíves becsukni. Egy üdítő hét után, melyet igazmondás bűntette miatt rablók és gyilkosok társaságában töltöttem, most a nyakamban a szerkesztőség minden gondja. Ma délben például el kell repülnöm Delhibe, egy óra múlva indulok a repülőtérre. Erről jut eszembe, tulajdonképpen nem ártana, ha tudnám, mit is óhajt ön tőlem. A „határozott profilomtól”, ha jól emlékszem, így mondta.

– Így, pontosan.

– Tehát miben lehetek a szolgálatára?

– Egy kérdésemre szeretnék választ kapni öntől.

– Szerény kívánság, igyekszem teljesíteni. Halljuk, mi érdekli!

– Aggasztónak ítéli-e ön India politikai helyzetét?

– Ezt komolyan kérdezi vagy viccből?

– A legkomolyabban.

– Akkor ön vagy nagyon naiv, vagy nagyon ravasz.

– Mondjuk úgy, hogy naivitásom már a ravaszság határát súrolja.

– Ez szép. Maga tulajdonképpen micsoda, felderítő?

– Csak egy érdeklődő költő.

– Nézze, ne járassa a bolondját velem. Maga pontosan tudja, hogy az, amire rákérdezett, nekem az életemet jelenti. Ha én most elkezdek válaszolgatni magának, a legkevesebb, hogy lekésem a Delhibe induló repülőgépet. Sajnálom, majd egy más alkalommal elbeszélgetünk.

– Épp ez az, ami lehetetlen. Nemcsak az ön ideje van kimérve, az enyém is. Ma éjszaka elhagyom Indiát. Emberi számítás szerint soha többé nem fogunk találkozni. És azt, ami önnek az életét jelenti, nekem mint az Emberiség nevű klub tagjának, életbevágóan fontos megismernem. Egyszerűen nem teheti meg velem, hogy kidob.

– Maga egy nehéz súlyú, intellektuális zsaroló. Rendben van, megfogott. De előre figyelmeztetem, ha lekésem a repülőgépet, nem állok jót magamért.

– Ígérem, időben távozom. És ha mindketten a lényegre szorítkozunk, háromnegyed óra alatt is végezhetünk.

– Szörnyű! Egy riporter a szobámban! Kérdezzen, hallja, de figyelje közben az órát!

– Figyelem, öt percet vesztegettünk el egymás meggyőzésére.

– Egymás meggyőzésére! Maga a született ártatlanság. És most, Mr. Ártatlanság, mondja meg végre, hogy pontosan mi érdekli. Arra a kérdésre, amit az imént tett föl, maga is nagyon jól tudja, csak valami sületlenséget lehet válaszolni.

– Három hete járom Indiát. Láttam nyomort, gazdagságot, művészetet és butaságot. És láttam valamit, valami helyhez és személyhez nem rögzíthetőt, a táj és a nép közös képességét, láttam India teremtő okosságát. Tetszik nekünk vagy sem, szervezett világban élünk. Első kérdésem: van-e intézményekben rögzített biztosítéka annak, hogy India okossága a gyakorlatban is érvényesüljön? Más szavakkal szólva, képes-e jelenlegi formájában az Indiai Állam megbirkózni a rá váró nehézségekkel?

– Egyértelmű a válaszom. Nem képes. A jelenlegi formájában nem. A válaszhoz azonban némi kiegészítést kell fűznöm. Nem arról van szó, hogy Indiának nincsenek hasznos intézményei és becsületes politikusai. Tehát nem arról, hogy az Indiai Állam a maradiság intézményesített formája. Világosan kell látnia valamit. Mi az adminisztrációnkat az angoloktól örököltük. Ez nemcsak azt jelenti, hogy sok korrupt és fafejű hivatalnok van az államapparátusban. Tény, hogy a korrupció súlyos károkat okoz Indiának. De nem lehet mindenért az angolokat okolni; ha ma egy indiai tisztviselő valami disznóságot csinál, azt nem azért teszi, mert anglomán, hanem azért, mert csirkefogó; az angolok, kár lenne tagadni, néhány jó dolgot is örökbe hagytak ránk. Hanem, és ez a lényeg, ránk hagyományoztak egy illúziót is: az Indiai Demokrácia illúzióját. Félre ne értsen, a szabad véleménynyilvánítás, az eszmék cseréjének híve vagyok. De nem vagyok holdkóros. Nem hiszek abban, hogy Indiát angol szabásmintákhoz lehet igazítani. India csak erői összefogása révén lehet úrrá nyomasztó gondjain. Ezzel szemben mi nyakig ülünk a saját önkormányzatunkban, lassan minden vasútállomásnak saját kormánya és minden falunak fenntartása, különvéleménye és a jó ég tudja, még mije lesz. Az önigazgatás igen helyes alapelv, de csak akkor, ha a központi hatalomnak van elég ereje az elfogadott döntések végrehajtásához. Ma az a helyzet, hogy a legtöbb határozat egész egyszerűen elveszik a közigazgatás dzsungelében. Állítom, hogy India képes segíteni magán. De ehhez meg kell tisztítania az államapparátust a korrupciótól és hatékonnyá kell tennie a központi igazgatást.

– Tudtommal van Indiának egy olyan szervezete, mely az egész országot behálózza. Mi a véleménye a Kongresszus Párt tevékenységéről?

– Most adhat egy tanácsot: sírjak vagy nevessek? A kongresszisták legutóbb Goában üléseztek. Újságolvasó embernek nézem, gondolom, tudja, mi volt az ülésszak témája. A szesztilalom, uram, a prohibíció! Egy olyan országban, mint a miénk, ahol legalább tízmillió az ennél fontosabb problémák száma. Az ülésen egyébként egy mélyen jellemző döntést is hoztak. A konferencia a teljes szesztilalom mellett foglalt állást, de a szesztilalom teljessé tételére hétéves határidőt adott. Gondolom, tudja, mi lesz hét év múlva a soros konferencia központi témája. Az elmulasztott határidő. Ha nem az időközben fölvirágzott szeszcsempészet.

– Úgy véli ön, hogy a Kongresszus Párt teljességgel alkalmatlan arra a szerepre, amit betölt?

– Nem. A Kongresszus Párt az Indiára oly jellemző áthidaló megoldásokat testesíti meg, és mint minden kompromisszumos megoldásnak, vannak jó és rossz oldalai. A pártnak vannak fiatal és gondolkodó tagjai is. Ha a párton belül ők kerekednének fölül, teljesen új helyzet állna elő. A párt megfiatalodása – igaz, mélyreható válság árán – a párt megújulását is jelentené. Válság árán, mondom, mert a párton belül, főképp a felső vezetésben még igen erős a „szent öregek” pozíciója. Más szóval: a vén szamaraké, akik miatt börtönbe kerültem.

– Miért került börtönbe?

– Mert megírtam az igazat. Azt, hogy India vezetésében egyre több a ráncos kebel. Az agg politikus, aki már olyan öreg, hogy neme sincsen; tudja, hogy van ez, bizonyos életkor után a férfiak is női keblet eresztenek.

– És ezt illetékes helyen célzásnak vették. Nem veszélytelen hasonlat ez egy olyan országban, melynek nő a kormányfője.

– Nem tudom, ki minek vette. Az igazság az, hogy eszembe sem jutott Gandhi asszonyra célozni. Őt én becsületes politikusnak és jóra törekvő embernek tartom. Én azokra a politikusokra céloztam, akik körülveszik és ragyogó pofával gátolják a munkáját. Tudja, mi India tragédiája? Az, hogy Nehru halálával szinte pótolhatatlan űr támadt India közéletében. Egyszerűen nincs, aki a helyére álljon. Gandhi asszonyt, mondtam, nagyra tartom, de megítélésem szerint hiányzik belőle egy adag kíméletlenség. Igen örülnék annak, ha kiderülne: tévedtem. Nehru különös ember volt. Egyesek szerint diktatórikus módszerekkel kormányzott, mások meg azt vetették a szemére, hogy túlságosan is óvatos. Tény, hogy sokakat intett mérsékletre, és legalább annyiszor játszotta a fék, mint ahányszor a motor szerepét. De ha valamit egyszer eldöntött, akkor azt meg is valósította. Volt képessége ahhoz, hogy letörje az ellenkezést, ebben mindenki egyetért. Gondolkodónak talán nem volt olyan eredeti, mint Gandhi, de gyakorló politikusnak a legjobb volt mindazok közül, akik valaha is Indiában működtek.

– Az ön megítélése szerint milyen hatással van a kínai politika az indiaira?

– Na persze, ez a maguk nagy félelme: Kína. A Sárga Veszedelem. Meg kell mondanom önnek, hogy nem vacogok a félelemtől. Sőt, az a véleményem, hogy Kína mostani agresszivitása jótékony hatással lehet Indiára. Hozzásegíthet ahhoz, hogy kijózanodjunk. Mao most csak mosolyog Indián, és úgy véli, hogy reggelire elfogyaszthatja. És ennek, uram, mi magunk vagyunk az oka. Az egyet nem értésünkkel, a huzavonáinkkal, az álmos reformjainkkal. Kína számunkra a nagy figyelmeztetés, hogy a létünket tesszük kockára, ha nem látunk munkához. A saját lábunkra kell állnunk, meg kell tanulnunk megvédeni magunkat. Mao ázsiai politikus, tudja, mit miért tesz. Eszébe nem jutna tárgyalni velünk, amíg úgy látja, hogy egyben lenyelhet bennünket. De koppintsunk csak az orrára, rögtön nagyobb szívélyességet tanúsít majd irányunkban.

– Ön szerint tehát Indiának meg kell erősítenie védelmi képességeit. De ez iszonyú pénzbe kerül. Önöknek pedig kevés a pénze még az iparfejlesztéshez is. Miből fedezik a költségeket? Segélyekből?

– Nézze, ez, amiről beszélünk, a kérdéseknek olyan bonyolult rendszere, ahol minden mindennel összefügg. Én nem azt mondom, hogy Indiának militarista országgá kell válnia, erre a szelleme sem alkalmas. Én azt mondtam, hogy a magunk lábára kell állnunk. Ez az eleje és a vége mindennek. Mao ugyanazért tekint bennünket célpontnak, amiért a fejlett országok segélyeznek. Azért, mert nem vagyunk képesek segíteni magunkon. És ezen a segélyek nem változtatnak, sőt. Jól értse, amit mondok. Tegyük föl, hogy mindenki, aki segélyez minket, önzetlenül teszi ezt. A segély ténye akkor sem kelt bennünk osztatlan rokonszenvet. Hisz a saját nyomorúságunkra figyelmeztet, még ha a legirgalmasabb formában is. A szívünk egyik felével hálásak vagyunk a segítőkészségért, a másik felével nem tudjuk megbocsátani. Sem magunknak, sem önöknek. Erről van szó. Amikor azt mondom, hogy erős kormány és használható hadsereg, akkor azt mondom: ébresztő, tessék fölébredni! Nincs a világnak az a pénze és az a hatalma, amelyik egy alvó országot megmenthetne a pusztulástól. Minden azon múlik, hogy föl tudjuk-e magunkat rázni évezredes álmunkból. Ha ez sikerül, akkor még annak is van értelme, hogy korgó gyomorral hülye tankokra és ágyúkra költjük a kevés pénzünket, olyan fegyverekre, melyek, őszintén remélem, használatlanul fognak a monszunban elrohadni. Akkor még annak is van értelme, hogy külföldi kölcsönt veszünk igénybe az iparunk kifejlesztéséhez. Akkor még azt a luxust is megengedhetjük magunknak, hogy hálásak legyünk a segítségért. És ki tudja, talán még Ázsia segítségére is lehetünk abban, hogy minél kevesebb véráldozattal tudja megoldani problémáit. Ha ezt nem tudjuk elérni, ha továbbra is ébren alszunk, akkor végünk van. Akkor éhenveszünk vagy fölrobbanunk a hagyománytiszteletünkkel együtt.

– Hol látja ön azt az erőt, mely képes Indiát álmából fölrázni?

– Menjen ki az utcára, nézzen körül. A városaink tele vannak lézengő fiatalokkal. Munkára és föladatra várnak. Arra, hogy valaki vagy valami célt adjon az életüknek. Egyszerűen fölmérhetetlen az az erő, amit ők képviselnek. Remélem, hogy nekünk, az idősebb nemzedéknek sikerül szót értenünk velük.

– Mi a véleménye egy forradalom lehetőségéről Indiában?

– Nem hiszem, hogy a jelen pillanatban a forradalom veszélye fenyegetné Indiát. De ez nem annyit jelent, hogy Indiában soha nem lesz forradalom. Forradalom, lassú vagy gyors, lesz. Van. Amiben élünk, az az Indiai Forradalom. A kérdés az, hogy sikerül-e irányt szabnunk neki? A robbanást az előbb nemcsak úgy értettem, hogy a földön sok atombombát tárolnak. India maga is fölrobbanhat, pusztán a társadalmi feszültségtől. De ha ez történne, az a mi csődünk lenne. Akkor a forradalmat ellenünk vívnák, azok ellen, akik elmulasztottuk a békésebb megoldás pillanatát. Ebbe bele sem akarok gondolni.

– Nézem az órát, ahogy ígértem. Mennem kell, azt hiszem.

– A legfőbb ideje.

– Köszönöm, hogy bokros teendői ellenére fogadott.

– Mi mást tehettem volna? De, hogy ne nehezteljen rám, megmondom, nem, bántam meg. Végül is jól kifaggatott. Szeretném, ha valaha még találkoznánk, Európában, mondjuk. De hát maga úgy beszéltetett, hogy szóhoz sem hagyott jutni. Költő létére eléggé rámenősen érdeklődik. Újságíró vagyok, ezt vegye a tőlem telő legnagyobb elismerésnek. És most tűnjön el, mert csakugyan lekésem a repülőgépet.

– Viszontlátásra Európában.