Barlang és tejüzem

A kapuőrség álljt int, majd beenged a zárt területre.

Mr. James R. Maharashtra Állam kormányzati központjában lakik, a Malabar Dombon. Az egyik állami főhatalmasság családjánál vendégeskedik. Az övé Bombay legjobban őrzött szakálla. Már látni is e létfontosságú szakállt, Mr. James R. kilép egy felvonulási épületnek tetsző, földszintes ház üvegajtaján a virágok övezte verandára. Onnan – ez esetben okkal emelt hangon – közli velünk, hogy rögtön végez a reggelijével. Egy perc, és mehetünk.

Bombay környékére tapasztalatokat gyűjteni. Megnézni Aareyben a Tejgazdaságot és Kanheriben a buddhista barlangkolostort.

Már lenn vagyunk a városban, amikor Mr. James R. megérdeklődi tőlem: van-e valami kifogásom az ellen, hogy két ifjú ismerősét magunkkal vigyük a kirándulásra. Nem lesz velük semmi baj, és kényelmesen elférnek az első ülésen. Nincs semmi kifogásom a két ifjú ellen, jöjjenek.

Ide-oda kanyargunk, végül egy bérház négyszögletű udvarán állapodunk meg. Mr. James R. kiszáll, és arra kér, várakozzunk türelemmel. Pár percbe beletelik, míg az ifjak fölkészülnek az útra.

E pár percet arra használom, hogy megtudakoljam a sofőr véleményét Bombay és India társadalmi állapotairól. A sofőr szerint rengeteg a megoldatlan nehézség. Kevés a lakás, a munkaalkalom, alacsony a jövedelem. Mindazonáltal az utóbbi években több jele mutatkozik a haladásnak. A kormány lakótelepeket épít és gyárakat alapít. De a kormány erőforrásai korlátozottak és a haladásellenes erők is szívósak. Ilyen erők nemcsak a gazdagok körein belül működnek. Az új lakótelepek nem egy lakása azért áll üresen, mert az új pontházak tövében álló szellős nyomortanyák lakói nem akarják elhagyni megszokott lakóhelyüket. Indiához sok türelem kell. A sofőr nem hiszi, hogy még az ő életében beérnek a nagy munka gyümölcsei. „Majd a fiaink, Sir!” Ők már másképp fognak élni.

Megjelenik Mr. James R. a két sráccal. Fehér ing, rövidnadrág, vizes hajukban a fésű nyomai. Ünneplőbe öltöztették őket, a világ szülői mind egyformák. A nagyobbik tud már angolul, a kisebbik csak most kezd tanulni.

– How do you do, Sir – üdvözöl az előbbi.

Sem szálem, sem kézfogás; szívélyes mosollyal párosított méltóságteljes biccentés. Visszaköszönök, a két karom két rúd szalámi, lóg az oldalam mellett. Teljes bizonytalanságban vagyok afelől, hogy Bombayban illik-e Tom Sawyert barátilag hátba vágni?

Aareybe is az az út visz, amelyik a repülőtérre. A Gyorsforgalmi Műút. Főképp azután, miután elérjük. Most aztán láthatom, hogy Bombay útjai élni is tudnak, ha akarnak. Autó autó hátán; a személygépkocsik még hagyján, de a behemót teherkocsik lépésben haladnak: igaz, őket meg a bivalyfogatok nem hagyják gyorsabban menni. Időnként egy-egy elszánt rendőr beleveti magát a forgalomba, integet, fütyül, mérsékelt sikerrel. Egy órába telik, míg kiverekedjük magunkat a Műútra. Itt aztán repülünk, mint a nyíl. A kétszáz méterre levő, leeresztett sorompóig.

Mr. James R. kiszáll a kocsiból, vesz egy kis cukrot a gyerekeknek. Legyek olyan szíves, vigyázzak addig a fényképezőgépére. De ne úgy, hogy csak a szememet tartom rajta, fogjam szorosan a kezembe. „Nyitva az ablak” – mondja sokat sejtetően.

Negyedóra múltán a sorompó nagyokat nyögve föltápászkodik. Szabad az út Aareyig. Fél tízkor meglátom az út menti táblát: AAREY MILK COLONY.

 

 

A tejgazdaság valóságos birodalom. Negyedórát autózunk benne, míg elérjük a központját. Ez éppolyan gyárépület, mint száz másik, de bejáratánál ilyen feliratok olvashatók: LÁTOGATÁSI JEGYEK A TURISTA IRODÁN VÁLTHATÓK, VÁRAKOZÁS KÖZBEN ÜGYELJÜNK A RENDRE, CSOPORTOS LÁTOGATÁS ESETÉN KEDVEZMÉNYES BELÉPTIDÍJAK.

– Mi ez – kérdezem Mr. James R.-t –, tejüzem vagy tejmúzeum?

Mr. James R. nem válaszol. El van foglalva, éppen azt közli egy illetővel, hogy én a Központi Kormány vendége vagyok. Olyan hangsúllyal mondja ezt, hogy az illető rögtön átlátja a helyzetet. A helyzet az, hogy engem a Központi Kormány egy külön erre a célra kinevezett Különleges Megbízott útján hívott meg sorsdöntő fontosságú indiai látogatásomra. Utam különleges fontosságát tanúsítja az a tény is, hogy a Központi Kormány magát a Rendkívüli és Meghatalmazott Szakállt rendelte mellém kísérőül. A szél, mintha tudná, hogy mire kötelezi India érdeke, meg-meglebbenti Mr. James R. diplomáciai küldetésben levő szakállát.

– Azonnal intézkedünk – mondja tompított hangon az illető, és eltűnik a JEGYVÁLTÁS ITT feliratú házikóban.

Pillanatokon belül egy fehér ruhás fiatalember kíséretében tér vissza. A fiatalember a guide-ok csoportvezetője, a gyárlátogatást lebonyolító szervezet teljhatalmú főnöke. Ő maga fog engem kalauzolni.

Legelőször a palackozóba, ahol az automata gépsor dübörgésétől egy szavát sem értem. Aztán beljebb, a pokol gyomrába, ahol a tej fojtogató gőzében rázza a gépi nyavalyatörés az épület falait. Kezdem megszokni a zajt, egy keveset már a fiatalember beszédéből is értek: melyik gép mire való, milyen hatásfokkal dolgozik, ilyesmiket magyaráz. Érdeklődő arccal hallgatom, nem akarom kiábrándítani azzal, hogy közlöm vele: a tejipar szakkérdéseihez nem sokat értek. Annál kevésbé, mivel a tejiparnak vannak olyan kérdései is, melyekhez én is értek. Az üzem helyiségeiben kórházi tisztaság uralkodik. Ebben nem lenne semmi figyelemre méltó, ha történetesen Svájcban járnánk, ahol köztudomásúlag a hegyek szakállát is stuccolják. Csakhogy épp ez az: Bombay környékén járunk, harmincöt kilométerre a bombayi utca csillagvilágítású hálótermeitől. Egy fehér fal itt – az egészségügy konstruktivista költeménye. És Aareyben nemcsak a falak tiszták, a kőpadló, a lépcső, az udvar is. Ahhoz, hogy a tejüzem gépei műszakilag milyen szinten állnak, nem értek. De azt, hogy erkölcsileg hol áll, meg tudom ítélni. A tisztaság magaslatán, ahonnan a jövő Indiájára nyílik kilátás.

Akárcsak arról a tetőteraszról, ahová most érkezünk. És ahol vezetőm szavai nyomán kibontakoznak előttem a Bombay tejellátását megoldó terv körvonalai.

A tejüzem csak része a tejgazdaságnak. Ahogy a tejgazdaság is csak egy a gazdaságok sorában. A félsziget, melynek csücskében Bombay fölépült, valójában sziget, a víznek egy keskeny csíkja elválasztja az egybefüggő szárazföldtől; e ténynek gyakorlati jelentősége alig van, Bombay ezer szállal kötődik India testéhez, része annak, szigetnek legföljebb csak az akkurátus térképész tekinti. Mégis, a nagy terv hátterében e szigetre vetettség a rejtett indíték. A közlekedés indiai hőskorában ugyanis Bombay még valóban szigetnek számított. A frissiben fogyasztandó élelmiszerek tekintetében önellátásra kellett berendezkednie. Magyarán: magát a várost kellett istállóvá tennie, ha tejhez kívánt jutni. Kezdetben ez még elfogadható módszer volt, pár százezer lakost pár ezer szarvasmarha látott el tejjel. Később azonban a lakosság gyarapodásával párhuzamosan a szarvasmarhák száma is nőtt. Végül már ötvenezernél több tejelő állat, többségében bivaly lakta Bombayt. Kellemetlen albérlőként, mivel egy világváros mégsem a legmegfelelőbb hely bivalyok tartására. Hovatovább az állatok további megtűrése a városban már nemcsak gazdasági problémát jelentett volna, hanem közegészségügyit is, a bivalyok egy esetleges járvány leendő követeiként kujtorogtak a városban. Ekkor határozta el magát Maharashtra Állam Kormánya a közbelépésre.

Létrehozva egyebek között Aareyben a Tejgazdaságot. Melynek tejüzeme a Bombayból a gazdaság területére telepített tizenhatezer szarvasmarha tejét dolgozza föl. A gazdaságnak harminc tehenészete – „bivalyászata” – van, mindegyikben ötszázötven férőhellyel. A tejüzem napi termelése százezer liter tej. A tej Bombay üzleteibe, szállodáiba és étkezdéibe kerül, ezen felül – államilag megállapított, olcsó áron – jut belőle a várandós és szoptatós anyáknak, valamint gyermekeiknek. Az üzem sajtot, vajat és egyéb terméket is gyárt. Maga a Tejgazdaság az állam és a szarvasmarha-tulajdonosok közös vállalkozása, „szövetkezet”, melybe a tulajdonosok állataik képében negyvenmillió rúpiát fektettek be. Szövetkezetnek azért idézőjeles ez, mert tagjai a tulajdonuk révén tagok, elméletibben szólva: négylábú tőkéjük révén. E négylábú tőkét a gazdaság bérmunkásokkal gondoztatja, egy-egy állat tartásáért a tulajdonos havonta tizenhárom rúpia térítést fizet a gazdaságnak, ennek fejében viszont köteles az állat tejét állami fölvásárlási áron a gazdaságnak eladni. Világos, hogy miről van itt szó: a négylábú befektetés – szerényen – kamatozik. Számításba véve azt, hogy a tizenhatezer állat kétszáztizenöt ember tulajdona, nyugodtan kimondhatjuk, hogy Aareyben nem nincstelenek szövetkeztek egymással. Aareyben a mezítlábas magántőke szövetkezett a Nehru-sapkás államival. E megállapításunkat annak vegyük, ami: természetrajzi leírásnak. Bombayból el kellett távolítani a szarvasmarhákat. Bombaynak tejre van szüksége. Százezer liter tej, az százezer liter tej. Mégha magán-tőgyekből származik is. A várandós anyák köztudomásúlag nem gazdaságfilozófiai jegyzeteket kívánnak reggelizni.

Különben is, Aareyben még csak a kezdet kezdetén tartunk. Nagy-Bombay területén – ez a fél-egész szigetnek majdnem teljes területét jelenti – még mindig hetvenezer a jórészt nyomorúságos körülmények között tartott szarvasmarhák száma. Ezen a helyzeten kíván változtatni a kormányzat a Dapchari Tejkombinát létrehozásával. Ez Bombaytól száz mérföldnyire északra fog fölépülni, és huszonegyezer szarvasmarhának fog helyet biztosítani. Közülük ezret – kutatási célokra – a kormányzat ad be majd a „közösbe”, tíz-tíz ezret pedig a helybeli és a Bombay környéki tulajdonosok. Felépülése után a kombinát naponta százhuszonötezer liter tejjel fogja Bombay szomját csillapítani. A kombinát vízszükségletét a közeli Viroli folyón építendő gátnak kell biztosítania. E gát fölépítése egyben ezernégyszáz holdnyi takarmánytermő terület egész éven át történő és másik ezernégyszáz hold időszakos öntözését is lehetővé teszi. A kombinát területén mintegy nyolcszáz parasztcsalád betelepülését várják. A betelepülők házat kapnak, tejelő állataik számára nyolc-tíz férőhelyes istállót, és művelésre másfél hold földet, hogy legyen hol megtermeszteniük a zöld takarmányt. Településükre bevezetik a vizet, a villanyt; a házak mellett iskola is fog épülni. A tervek szerint a Dapchari Tejkombinátnak öt éven belül kell beindulnia. A tervezők nem csinálnak titkot abból, hogy a tejnek, e békés lelkületű italnak a titkos ügynök szerepét szánják. Neki kell belopnia a civilizációt a parasztcsaládok életébe. Egy tőketársulással létrejövő vállalkozástól ez eléggé különös célkitűzés. Jó lesz, ha csínján bánunk a jelzőinkkel.

Elhagyjuk a tetőteraszt, a tájékoztató utolsó mondatait ismét gépdübörgés kíséri. Tejüzem Nagy-Bombay területén, mondja a fiatalember, kettő van. A központi itt működik, Aareyben, a másik Worliben, a régi Bombay közigazgatási határán belül, közel ahhoz az úthoz, amelyiken idejöttünk. A két üzem együttvéve napi hatszázezer liter tej pasztörizálására és ötszázezer liter palackozására képes. Még nincsenek teljesen kihasználva, a kereskedelmi forgalomba kerülő tej mennyisége jelenleg napi négyszázezer liter körül mozog. A két üzemet Aareyből és Maharashtra Állam egyéb tejtermelő körzeteiből látják el tejjel. A tejet vasúti tartálykocsikban vagy jéggel hűtött kannákban szállítják. Nagy-Bombay területén a tejtermelés négyezer-nyolcszáztíz alkalmazottnak biztosít állandó megélhetést. Az időszakosan alkalmazottak száma háromezer-háromszázhatvan, a napszámosoké kétezer. Ez itt a tej forradalma, amit látok, közli nem is titkolt büszkeséggel a fiatalember.

A palackmosó bejáratánál. Jó, hogy ott, belül egy szót sem hallani. Mintha valaki éppen baltával aprítana össze egy tejüzletet. Hanem bánom is én, hogy megsüketülök. Látni látok, és a palackmosóban ez a fő. Nem az automata gépek, a közönség miatt. A gépek között lánckorlátokkal szegélyezett ösvények kanyarodnak, ezeken hullámzik föl-alá a látogatók serege. Csak a múzeumokban szokásos tábla hiányzik: A KIÁLLÍTOTT TÁRGYAKHOZ NYÚLNI SZIGORÚAN TILOS! A tejüzem egyben tejmúzeum is, ahol a látogatók a technikával köthetnek ismeretséget. A mezítlábas közönség tágra nyílt szemmel bámulja a csodát, hogy a gép karja nyakon ragadja a palackot, és a csap alá tartja, mint valami gyereket. Személyem fontosságára való tekintettel a fiatalember kikapcsolja a láncot, és a gépsor közvetlen közelébe invitál. A hűtőcsarnokot útbaejtve érünk ki ismét az udvarra.

Itt a fiatalember megérdeklődi, hogy végzettségemre nézve vegyész avagy gépészmérnök vagyok-e? Rosszat sejtve bevallom az igazat. A fiatalember egyszerűen képtelen uralkodni az arcvonásain. A csalódottság szinte összegyűri az arcát.

– Író? – kérdezi hitetlenül –, maga író? Egy írónak magyaráztam a tejtermelésről?

– Nézze – mondom –, énszerintem ön nem a tejtermelésről, hanem India átformálásáról tartott nekem előadást. Amiért igen hálás vagyok önnek. Ha ez megnyugtatja, indiai utam egyik legérdekesebb előadása volt az öné.

Látom, nem hiszi. Kezet nyújt, és otthagy az udvar közepén.

– Tudja – mondja Mr. James R. –, errefelé az írót afféle holdkórosnak tartják. Írónak lenni itt nem foglalkozás. Még jó, hogy nem költőnek mondta magát, annak, ha lehet, még rosszabb a csengése. Az ön kalauza most meg van győződve arról, hogy hiába pazarolta önre az ékesszólását.

És szidja a Központi Kormányt, mozdul meg bennem a lelkiismeret, hogy az egy ilyen hóbortos vendéget küld a nyakára.

De nem, a kormányválság ezúttal elmarad. A fiatalembert a kapuban érjük utol, ahol egy fehér bőrű rövidnadrággal társalog. A rövidnadrág nyakában fényképezőgép, kezében jegyzetblokk. Új-Zélandról jött, tehénfarmja van. És már a kapuban jegyzetel. A fiatalember megenyhülve mosolyog, még integet is utánunk.

Nem neheztelek rá. Már csak azért sem, mert szegről-végről kartársak vagyunk. A fiatalember, aki mélyen lenézi a költőket, egy költői elképzelés alkalmazottja. Aareyben a költői igazság válik hasznos gyakorlattá.

A költői igazság az, hogy India nem hajlandó levágni a teheneit. A gyakorlatban viszont hajlandó megfejni őket. Aareyben – igazi indiai megoldás ez – úgy aknázzák alá a hagyományt, hogy mélyen tisztelik. Indiai körülmények között iparosítani, ez nemcsak pénz, szellemesség kérdése is. A tejgazdaság nem műszaki létesítményként érdekes a számomra, lehet, sőt valószínű, hogy ennek nem is a legmodernebb, ötletnek viszont úgy modern, hogy modernségét tapintatosan elkendőzi: Aarey ipari csalétekként figyelemre méltó, bizonyítékként arra nézve, hogy a Mr. R. elképzelte lassú forradalom nem ábrándkép csupán, hogy az indiai falu, ha nem is könnyen, megközelíthető. A tejgazdaság a Mr. R. körvonalazta nevelésügy támaszpontja.

Egy irgalmatlanul nehéz háborúé. Mert Aarey nemcsak az esély, a nehézségek tükre is. Joggal meghatódhatunk a tejüzembe látogató közönségnek a gépek iránt tanúsított érdeklődése láttán, de épp annyi joggal a hátunk is borsódzhat tőle, ha arra gondolunk, hogy az ipari létesítményeket nemcsak fölépíteni, üzemeltetni is kell. Maholnap talán épp azoknak, akik e percben a lánckorlátnak dőlve bámulják a gépeket, mint egy játékkiállítás érdekességeit. Jóindulatuk felől nem táplálhatunk kétséget, de a műszaki kultúra nem jóindulat, hanem tapasztalat kérdése. A tapasztalat pedig, épp az érdeklődés hőfoka tanúsítja ezt, hiányzik. India minden újonnan alapított gyára egyben tanműhely is lesz, ami nem éppen vonzó kilátás egy üzem számára. Egy tancélokat is szolgáló üzem hamarabb megy tönkre, kevesebbet és drágábban termel a kelleténél. A közgazdaság paradox logikája szerint Indiának egy gyárból a saját nyomorúsága kerül a legtöbbe. Aarey nemcsak biztat, fenyeget is. Épp népiskolai mivoltában hívja föl a figyelmet arra, hogy Indiának forradalmi változáson kell átesnie, különben csak a saját nyomorúságát fogja gazdaságtalanul működő üzemeiben újratermelni. Mr. R.-nek tökéletesen igaza volt. India jövője a nevelésügyön áll vagy bukik.

 

 

A fák közül kivillan a Tulsi-tó, közeledünk kirándulásunk végcéljához.

Kanheri: egy bódé és egy leszakadóban levő kőlépcső. Tíz kilométerre és tizennyolc évszázadnyira vagyunk Aareytől.

Kanheri – nyelvtani szakkifejezéssel – a befejezett múlt. Kanheriben is sziklába vésett csarnokok sorakoznak egymás mellett, mint Mahabalipuramban, de ezzel vége is a hasonlóságnak. Kanheri barlangcsarnokait Buddha követői vájták ki a sziklából. A hinduizmus, ahogy ma mondanánk, „decentralizált” vallás, láttuk már, hogyan s miért. A buddhizmus tanának ezzel szemben van középpontja, e középpontban Buddha személye található. Buddha maga nem isten, de ő az „isteni közvetítő”. Az ő példája a követendő, az ő „megvilágosulása” a cél, illetve a cél előtti utolsó állomás, az utolsó biztos pont, mert magát a célt, az isten személyét a buddhizmus is rugalmasan értelmezi és a Mindenütt Jelenvalóval történő azonosulás célravezető módjának, nagy gyakorlati érzékről téve tanúbizonyságot ezzel, a bennünk levő „isteni” kiteljesítését tartja. Ebben a buddhizmus istenfölfogása rokona a hinduizmusnak, ami végzetes hatással volt a buddhizmus indiai sorsára. Ez a rokonság tette lehetővé, hogy a hinduizmus fölszíva a buddhizmust – önálló vallásként – véget vessen neki. Buddha, mint Legfőbb Közvetítő, Ázsia más országaiba volt kénytelen emigrálni. Ettől mondja a magáét Kanheri – előterében egy jelen idejű bódéval – befejezett múlt időben.

És a mahabalipurami sziklacsarnokétól merőben különböző modorban. Különböző eszmék különböző templomot kívánnak maguknak. Kanheri – szabályos kolostor. Van központi temploma, „ebédlője”, vannak hálófülkés sziklalakosztályai és egyszerű hálócellái. A kolostor különböző rendeltetésű helyiségeit a hegy testébe vájt lépcsők sora köti össze. Kanheriben még vízvezeték is van, a hegybe vésett sziklacsatornák a barlangszobák bejárata mellett kimélyített ciszternákba vezetik az esővizet. Szolid célszerűség jellemzi az egész barlangrendszert. A hálócellák kőből faragott ágyaira kővánkost is faragtak. Minden azt az egy célt szolgálja, hogy a kolostor lakói jó egészségben ájtatoskodhassanak.

A templomcsarnokban, ahová most készülünk belépni.

(Miután testületileg kimenekültünk a Denevérek Csarnokából, melynek mennyezetén fordított tengerként valami szörnyű, sivító, barna massza hullámzik, a kárhozat valódi ganéjt esőző lázálma – jeléül annak, hogy Kanheribe beköltözött az enyészet, és remetei magányában mállasztja a sziklát, mivel a kormánynak nincs elég pénze kiűzni innen őt.)

A kapuban Buddha áll őrt. Fél lábon; a portugálok ide is elvontatták hittérítő ágyúikat. Tökéletesen hiába, Buddhát az ágyúgolyók sem tudták leszoktatni a mosolygásról. Tíz méter magasból egykedvű derűvel nézi, hogy a mennyezet felé sandítva lépünk be a templomába. Ő tudja, hogy itt, néhány méternyire az előbbi csarnoktól egyetlen denevér nem sok, annyit sem fogunk látni.

A csarnok alakjára nézve: élére állított tégla. A téglának a bejárattal szemközt eső lapja le van gömbölyítve. A falak mentén oszlopsor fut körbe. A tégla legömbölyített lapja mentén álló oszlopok mintegy a tenyerükbe fogják a betonbunkerre emlékeztető kőoltárt. Ez minden.

Már szánkon a szó, hogy kimondjuk: szó sincs itt természet és művészet fondorlatos egybeolvasztásáról. Arról, hogy ez az egységtörekvés a szerkezet legfontosabb meghatározójává válna. A természet, a sziklahegy itt még csak rousseau-i környezet, sziklamivoltában is ingatag szimbólum.

Látszólag nem is tévednénk nagyot. Állításainkat sok minden látszik alátámasztani. A természetesség mérnöki kiszámítottságának, a szobrászi építészet hindu bűvészmutatványának nyomát sem lelni a csarnokban. A csarnok szerkezete áttekinthetően egyszerű. Egyetlen föladata, hogy a buddhizmus „középpontjába” kényszerítse tekintetünket. Buddha emlékművére, a bunkeroltárra. Építészetileg következésképp egyetlen célja van: egy vallási elképzelést rögzíteni a sziklában. Tartós anyagba faragott testet adni a testetlen eszmének, ez a mindenkori szobrász szándéka. A szobor pedig nem természeti jelenség. Buddha templomának, összegezzük nagy garral, nem áll szándékában a környezetéhez idomulni.

Csakugyan nem? Vigyázzunk, ne ítéljünk elhamarkodottan.

A bunkeroltárnak ugyanis nemcsak vallási rendeltetése, formája is van. Hegyformája, hogy világosan lássuk. A csarnok a hegy gyomrában van. A csarnok gyomrában viszont egy hegy van: az oltár. A két hegy közti összefüggés e pillanatban merőben jelképinek tetszik: a csarnok – stilizálva – megismétli a természeti formát. Csakhogy van még tovább is. Ha az oltárt képzeletben félbevágjuk, egy egyik oldalán lekerekített téglalapot metszünk ki a sziklából. A csarnok alaprajzi formáját. Ez már nem jelképi összefüggés, hanem építészeti-szerkezeti. Buddha kanheri templomában a hegy-a-hegyben egy hegyen áll, amit nem a nyelvi bűvészkedés kedvéért tartunk szükségesnek kijelenteni, hanem azért, hogy lássuk: a hindu templom építészeti teljességeszményének buddhista ősképét.

A szinte naivan egyszerű kezdetet. És azt is csak itt, a templomban. Mert Kanheri egészét tekintve a hegynek még nincs szerkezetalakító ereje. A sziklalakosztályokban a sziklának még csak praktikus előnyei érvényesülnek. Az, hogy nem ázik be és ellenáll a szélnek meg a tűznek. A lakóhelyiségek eszmeileg semmiben sem különböznek a kőkor barlanglakásaitól.

De Kanheri tanulsága így is páratlanul fontos. Kanheri azt tanúsítja, hogy Indiában nincs befejezett múlt. Kanheriből titkos kábelek vezetnek Elephantára, onnan meg, láttuk Aareybe, ahol folyik a nagy kísérlet: az India szakadékain átívelő híd pilléreinek lerakása.

Szorongva kívánunk sikert a hídverőknek. És Kanheri láttán egy kicsit bizakodva is. Mert Kanheriben világosan látni, hogy a titkos kábeleken India legvonzóbb tulajdonsága áramlik egyik helyről a másikra: az alkalmazkodni és tanulni tudás.

Az egyik fülke homályos sarkában valami mozdul. Kígyó vagy csak egy életunt faág? Nem várok arra, hogy megtudjam.

A bódé előtt, ahol az autó parkol: ott fog állni a Repülő Európai emlékoszlopa.

 

 

A délután egyetlen említésre méltó eseménye, hogy a szerencsének csupasz a térdkalácsa.

Trivandrumban Mr. Lendület megadta bombayi barátja címét, az illetőt Radzsinak hívják, újságíró. A Blitz India-szerte ismert, radikális hetilap, tulajdonosa egy bizonyos Mr. Karandzsija.

– Én a magam részéről – mondja Mr. Pathak felé fordulva Mr. James R. – kedvelem Karandzsija eszméit.

– Ó – álmodom ébren –, ez az az úriember, akit nekem föl kéne keresnem.

A tévedésre már csak a Blitz szerkesztőségében jövök rá. Miközben a SZOKNYÁT viselő titkárnő térdeit bámulom.

– Mr. Karandzsija – mondja a Vetkőző Lábak – most jött ki a börtönből, kötve hiszem, hogy fogadni tudja önöket.

(Még keresztbe is teszi őket! A Putifárné!)

– Márpedig – választok új látószöget – akárhonnan is jött ki Mr. Karandzsija, nekem beszélnem kell vele. Nekem Keralában azt mondták, hogy Mr. Karandzsija India leghatározottabb profilú újságírója.

Ez hat. A határozott profil. A titkárnő fölveszi a telefont, és hosszú tárgyalásba kezd.

– Holnap fél tízkor – mondja végül –, és legyenek pontosak, Mr. Karandzsija ideje nagyon ki van számítva.

Az a helyzet, hogy egy író sorsa nemcsak írói erényeken múlik. Az íráshoz szerencse is kell, ez már így van. Két csupasz női térd, amiről az írónak az a hülyeség jut eszébe, hogy „határozott profilú”.

– Köszönöm – mondom a titkárnőnek –, az ön érdeme, hogy sikerült.

Néz rám értetlenül. Majd vállat von, és úgy fordul, hogy az asztal takarja a lábát.