A Zajgó Hollandi

A Zajgó Hollandi – egy angol szóvicc magyar fordítása.

Wagner operájának, a Bolygó Hollandi-nak angol címe: The Flying Dutchman. To cry angolul azt jelenti: kiáltani. A The Crying Dutchman magyar jelentése: A Kiabáló Hollandi. Műfordításra törekedvén, a kiabálót zajgónak fordítottuk.

A kifejezés eredete máig sincs megnyugtató részletességgel tisztázva. A filológiai kutatás annyit bizonyossá tett, hogy a kifejezést először egy autó hátsó ülésén használták. A kifejezés előszöri használatának időpontjában az autó Bombay egyik lakóházának négyszögletű udvarán parkolt. Az autónak három utasa volt: a sofőr, egy bizonyos Mr. James R., dél-amerikai, közelebbről holland-guayanai születésű hindu, holland állampolgár, és egy magyar író.

A kifejezés előszöri használatára a kutatás mai állása szerint akkor került sor, amikor az autó három utasa közül egy, Mr. James R., máig vitatott céllal elhagyta az autót. A kutatók egy része szerint Mr. James R. szükségét végezni távozott a ház belsejébe, más kutatók viszont kitartanak amellett, hogy Mr. James R. két iskoláskorú és a ház második emeletén lakó ismerősét kívánta meghívni egy, a föntebb már említett autóval teendő, Bombay környéki kirándulásra. A kutatók harmadik csoportja szerint a két cél nem zárja ki egymást. Ez utóbbi álláspontot látszik alátámasztani az a tény, hogy Mr. James R. húsz percnél többet időzött a lakóház belsejében.

A kifejezés használatának pontos időpontjára nézve viszont a kutatásnak sikerült egységes álláspontot kialakítania. A kifejezés használatára akkor került sor, amikor Mr. James R., aki előzőleg lassú, de határozott léptekkel haladt át a napsütötte és bizonyos fokig szeméttel borított udvaron, fél lábát az emeletre vezető lépcső legalsó fokára helyezte, miközben másik lábát egy pillanatig még az udvar makadámrendszerű burkolatán hagyta nyugodni. Ekkor mondta a kocsi másik utasa, a magyar író, a hirtelen rászakadt csöndben kissé bávatagon bámulva Mr. James R. után: „The Crying Dutchman.”

A kutatók teljesen egységesek a sofőr viselkedésének megítélésében is.

– Ha-ha-ha – mondta a sofőr, miközben a kutatás legfrissebb eredményei szerint fülig szaladt szájjal fordult a hátsó ülés felé –, maga is megsüketül tőle?

Ezek a tudomány tényei. Sajnos, ennél tovább még egyetlen kutató sem jutott. A magyar írónak nemhogy a válasza, kiléte sem ismeretes. Személyét mind a mai napig a titkok sűrű homálya rejti.

 

 

– Mr. James R. – mondja Mr. Pathak – költő és filozófus, ő lesz a mai délutánon az ön kalauza.

A West End Hotel halljában ülünk. A ventilátorok szorgalmasan masszírozzák a levegőt. Mr. James R. asszír szakálla megrezzen a légvonatban. Mr. James R. szakasztott úgy fest, mint aki hivatásszerű gondolkodásra adta a fejét. Homloka hatalmas téglalap, haja a sok gondolkodástól megritkult. Vastag, szögletes keretű szemüveget visel és mellig érő szakállt. Szakálla rendszertanilag körszakáll, valójában trapéz formájú és térbeli alakját tekintve egysíkúnak mondható, minek következtében Mr. James R. állán egy libegő, fekete papírlappal ül a West End Hotel kellemesen huzatos halljában. Rögtön le fog esni, gondolom rosszmájúan, ebben a melegben elenged a ragasztás. De nem, hőálló a ragasztó, úgy látszik.

– A filozófia mely ágában tevékenykedik ön? – kérdezem Mr. James R.-től, a filozófustól.

– Összehasonlító filozófiával foglalkozom.

– És ezen belül mi az ön szakterülete?

– Heidegger és az Indiai Filozófia. A rokon vonások.

– És hol kutatja a rokon vonásokat?

– A poonai egyetemen.

– Ön ott tanít?

– Nem, az egyetem hallgatója vagyok.

Mr. James R. legalább harmincéves. Harmincegy, közli érdeklődésemre. És nem azért egyetemi hallgató még mindig, mintha későn kezdte volna a tanulást. Egy diplomát már szerzett, Hollandiában, a bölcsésztudományi karon. Mr. James R. szülei Indiából származtak Paramaribóba, Holland-Guayana, más néven: Suriname fővárosába. Mr. James R. gimnáziumi tanulmányai végeztével került Hollandiába. Négy évvel ezelőtt pedig – holland ösztöndíjjal – ide. Négyévnyi megalapozó munka után most készül végleges formába önteni értekezését.

– És a költészet – kérdezem Mr. James R.-től, a költőtől –, azzal hogy állunk?

– Ó – mosolyodik el – Mr. Pathak túloz. Írtam már egypár verset, az igaz. De tudja, én nem úgy írok, mint a hivatásosak. Én csak azt írom, ami kikívánkozik belőlem, ami a szívemből jön.

Mr. James R. szívéből évente négy-öt vers kívánkozik ki, de van úgy, hogy csak kettő.

– Jelentek meg már versei?

– Kötetben még nem, holland és indiai folyóiratokban már közöltem néhányat közülük.

– Milyen nyelven írja a verseit?

– Mikor hogy. Hollandiában hollandul írtam, Indiában inkább angolul. A Hollandiában írott versek közül néhányat mostanában fordítottam le angolra.

– Hány nyelvet beszél ön?

– Nem sokat, hatot. Beszélek hollandul, németül, angolul, franciául, hindiül és marathiul. De marathiul inkább csak gagyogok.

Mindent tudok, indulhatunk. Ez lesz életem legszínvonalasabb városnézése. Csak előbb még Mr. Pathakot beszállítjuk a hivatalába. Mr. Pathak bokros hivatali teendői miatt nem tarthat velünk, amit őszintén fájlal.

– Driver – sikolt föl Mr. James R. –, Pedder Road!

Mr. Pathak kiszáll, búcsút int, szórakozzunk jól.

– Driver! – üvölt föl ismét Mr. James R.

A többit nem értem, mert James R. a sofőrrel hindi nyelven tárgyal. Rejtély, hogy miért ordítva? Velem angolul beszél, hangosan, az igaz, de csak szobahangerővel. A sofőrrel ellenben még azt is ordítva közli, hogy igyon meg egy Coca-Colát, az ő, Mr. James R. költségére. A felületes szemlélő azt hihetné, hogy az összehasonlító filozófia művelője haragszik a sofőrre. Erről pedig szó sincs. Mr. James R. jólelkű és figyelmes. A sofőrrel mosolyogva ordít. Tény viszont, hogy hindiül inkább ordít, mint angolul. Sajgó füllel több hipotézist is kidolgozok az angol és a hindi nyelv közötti hangerőkülönbség magyarázatára. A legvalószínűbb föltételezésnek az látszik, hogy Mr. James R. Paramaribóban, Suriname fővárosában egy süketnéma nyelvtanártól vett hindi nyelvleckéket.

Házak, utcák, házak. És kétfelől a tenger. Bombay konokul zárkózott, csak Elephanta közvetítésével volt hajlandó megnyilatkozni. Nem hagyja, hogy közel férkőzzem hozzá, csak a stílusát engedi szemügyre venni, a szecesszióval kevert modernséget, a forgalmat az utcán, az autóözönt. Riksát, scooter-t nem látok, a belvárosban tehenet sem. Bombay világpolgár, elégedjem meg ennyivel.

Jó, mondom álnokul. Mivel mellettem is egy világpolgár ül. Mr. James R. még nem is tudja, hogy pillanatokon belül idézést fognak kézbesíteni neki, mely tanúvallomásra szólítja föl zárkózott kartársa ügyében. Mr. James R. koronatanú, mozgalmas ifjúsága folytán ő már megkapta mindazt, ami után a filmklub közönsége jobbára csak vágyakozik.

– És mik az ön távolabbi tervei? – fordítom Mr. James R. szakálla felé egy elsőbálozó kislány ártatlan tekintetét.

A Victoria Liget kapujában állunk, Elephanta névadója, az egyetlen kőtömbből kifaragott elefánt előtt. Valaha a szigetet őrizte, később, állítólag a kőtömb rossz teherelosztása miatt, összeroskadt. Most itt áll Bombay központjában, az Albert Múzeum bejárata mellett. Hasa alatt egy szerény kőoszloppal ő a világ egyetlen ötlábú elefántja.

– Az én távolabbi terveim? – kérdezi Mr. James R. az elefánttól.

Diplomája megvédése után vissza fog térni Hollandiába. Valószínűleg katedrát fog kapni az egyetemen. Ezzel együtt nem akar véglegesen letelepedni Hollandiában. Egy-két évet kihúz ott, aztán továbbáll. Hollandiát már ismeri. Egy darabig talán még Európában marad, Németországban vagy Angliában. Aztán irány: Amerika. Nem, nem Paramaribo. A Yale vagy a Harvard. Suriname nem tanúsít különösebb érdeklődést Heidegger filozófiája iránt.

– Az a szándéka, hogy egész életében Heidegger filozófiájával foglalkozzék?

Ugyan, hogy képzelek ilyet? Heidegger csak előtanulmány. Őt, Mr. James R.-t az emberi egyéniségnek a világmindenségben játszott szerepe érdekli. Ez a probléma több szempontból tárgyalható. Az egyik lehetséges szempont a történelmi. Történelmi szempontból Mr. James R. egy könyvsorozat megírását tervezi, melynek egyes könyveiben egy-egy nevezetes személyiség tevékenysége kapcsán kimutatná az egyéniségnek a világmindenségre gyakorolt hatását.

– Kikről áll szándékában könyvet írni?

– Buddháról, Jézusról, Gandhiról, Nehruról, Hitlerről, Sztálinról, Mao Ce-tungról és Szukarnóról.

– Nem tartja ön ezt a névsort egy kicsit, hogy is mondjam csak, eklektikusnak?

– Nem. Én ezt megfontoltan összegező névsornak tartom. Korunk filozófiájának legnagyobb betegsége a földhözragadt pozitivizmus. A filozófusok fáznak a merész összegezéstől. Pedig a modern kor éppen ezt igényli leginkább. Azt, hogy a filozófusnak képzelete is legyen.

– Az ön képzelete milyen közös vonást talál mondjuk, Jézus és Hitler figurájában?

– A hatásosságot.

– És azt gondolja ön, hogy ez elegendő alapot nyújt összevetésükhöz?

– Feltétlenül. És ami azt illeti, van itt más hasonlóság is. Jézus is megjárta a maga Kálváriáját, Hitler is.

– Mondja csak, hol élte át ön a második világháborút?

– Paramaribóban.

– És hányszor bombázták a második világháború során Paramaribót?

– Egyszer sem.

– Hallott ön valamit Hollandiában az Ellenállásról?

– Esett szó róla. De hát a hollandok különben is elfogultak. Engem pedig a jelenség objektív lényege érdekel.

– Ezt rögtön sejtettem.

– Miből?

– Megérzés.

– Persze, hisz ön költő.

Az bizony. És méghozzá milyen gonosz. Csak az alkalmat várom. Azt a pillanatot, amikor Mr. James R. tökéletesen belefeledkezik a városképbe. Ez a pillanat a bombayi Victoria Pályaudvar neoviktoriánus épülete előtt következik be: Mr. James R. a pályaudvar kapuin kiáramló tömeget nézi.

– Mi az ön véleménye arról, hogy Jan Jacob Slauerhoff költészetére erős hatással volt Baudelaire?

– Ó!

Ez minden, amit Mr. James R. mondani tud. A gyomorszájütés közismerten heveny légszomjat okoz.

– Persze önt, mint Dél-Amerikából származó, holland állampolgárságú indiait nyilván jobban érdekli az, hogy a két Roland Holst közül az idősebb, Henriette, élete vége felé Gandhi hatása alá került.

– Ó – sóhajt föl ismét, már-már hangtalanul Mr. James R.

De nekem jégcsap van a szívem helyén. Én, mint említettem, Európában éltem át a második világháborút.

– Természetesen én megértem azt, hogy önt elsősorban az hozza izgalomba, mindazonáltal én a magam részéről inkább rokonszenvezem Gerrit Achterberg költészetével, noha jól tudom, hogy egyesek Sybren Polet-et izgalmasabb jelenségnek tartják nála.

…nyolc, kilenc. A szorítót fölmossák, a közönség oszladozik. Mr. James R. csak a Dzsehangir Galéria előtt nyeri vissza a hangját.

– Maga honnan a csudából ismeri a nevüket?

Kedvelem a holland költőket, felelem gonoszul. Nem árulom el, hogy három átkozott hónapon át fordítottam őket, soronként, ha jól emlékszem, öt-nyolcvanért. Hadd riadjon föl álmából Mr. James R. arra a gondolatra, hogy mindenki, aki Európában élte át a második világháborút, pontosan tudja, milyen hatással volt Baudelaire Jan Jacob Slauerhoff költészetére. Ennyivel tartozom nekik: Jézusnak, Szukarnónak és Jan Jacob Slauerhoffnak.

A Dzsehangir Galéria nagytermében egy „ezüstjubileumát” ülő festő kiállítása látható. Itt értem meg Swaminathan szavait az Adzsanta és Ellora modorában festő művészekről. Az adzsantai barlangcsarnokok falfestményeire ugyanaz a szobrász-építészi szemlélet nyomja rá a bélyegét, mint Mahabalipuram vagy Elephanta festetlen templomaira. Ez a festői látás a vásznon szükségképpen illusztrációvá erőtlenedik. Festékkel nem lehet betömni a két India közt húzódó szakadékot. A Trimurthi-ban az anyag is lenyűgöz, a szikla. A sziklát megmunkáló – ha tetszik: vakbuzgó – elszántság. Az, hogy a szobor a hegyben folytatódik. A táblakép nem folytatódik a falon. A „hagyományok talaján” álló művész eredménye legalábbis kétséges.

A kisteremben egy másik művész kiállítása tekinthető meg. Itt nincs miben kételkednem, a művész giccsfestő. Borzadva bámulom a Marine Drive pointillista fényeit. A művésztől, aki személyesen siet üdvözlésemre, sietve elbúcsúzom.

Irány a Tadzs Mahal Motel.

Ennek kiállítótermében egy absztrakt művész törekszik minél tökéletesebb elvontságra. Annak a személyiségnek az összezúzására, amit India még össze sem rakott. Az eredmény, mondhatni, tökéletes. A lélek belső rezdülései üvegszilánkként szúrják a látogató szemét. Szári-ban pompázó, szemüveges hölgyek bámulják elmélyülten, hogy milyen komplikált lény az ember. A művész itt is jelen van, szerencsére sikerül elkerülnöm a bemutatkozást.

Beesteledett, kigyullad a közvilágítás. Itt az ideje, mondja Mr. James R., hogy fölmenjünk a Malabar Dombra.

Megtekinteni a Marine Drive fényeit. A Nehru Park korlátjának dőlve.

– Azt figyelje – mondja hadvezéri mozdulattal a Marine Drive irányába mutatva Mr. James R. –, ahogy zöld jelzésnél elindulnak az autók.

A látvány csakugyan nem mindennapi. A fekete úttesten megindul egy világító kígyó, hogy a következő lámpánál újból megálljon. A Marine Drive ragyogva lüktet.

– Szép – mondom –, igazán az. Csak tudja, engem egy városban nem a szépsége izgat. Vagy legalábbis nem elsősorban az. Meglehet, mániákus vagyok, de én az utazást egy rejtvény megfejtésére tett kísérletnek tekintem. Egy úgynevezett szegény ország, mint amilyenben én születtem, ilyenné neveli az embert. Csökönyös kérdezővé. A kérdés, amire választ szeretnék kapni, valahogy úgy hangzik, hogy tudunk-e segíteni magunkon, szót tudunk-e érteni egymással, bombayiak és pestiek, mi, az őrült és tehetséges emberiség?

– Nézze – mondja Mr. James R. –, elindulnak és megállnak.

– Indiának én azért vagyok hálás, mert, ha válaszolni nem is, kérdezni megtanított. Én többé nem mondhatom azt, hogy egy szegény országban születtem. India megtanított a szegénység mértékrendszerére.

– Most megint megindulnak – mondja Mr. James R.

Szakállát meg-meglebbenti a szél. Kihajol a korláton a fekete mélység fölé, és csillogó szemmel bámulja a Marine Drive autóit.

– Hát nem gyönyörű?

Ebben a pillanatban rájövök arra, hogy mitől érzem magam olyan különösen a Nehru Park korlátjának dőlve.

Bombay szokásához híven ismét közvetítő útján nyilatkozik meg előttem. Fölfedve, hogy mi rejtik a világfias gesztusok mögött. Kamaszos bizonytalanság, fölébe rejtett érzelmesség.

Mr. James R. meg van hatva. A Zajgó Hollandi suttog.