Kopogtatás India Kapuján

Olvastam Agatha Christie-t. Untam. Eredetiben untam, mivel nyelvgyakorlás céljából olvastam. De azt megtanultam tőle, hogy gyilkosság esetén egy hatósági személy legelső dolga a tényállás rögzítése. Rezzenéstelen arccal természetesen.

Neve: Bombay. Szüleinek neve: ismeretlen. Születésének ideje: bizonytalan. Születésének helye: India. Állampolgársága: indiai. Foglalkozása: világváros. Lakóinak száma: közel négy és fél millió.

Eredetileg a Mambai névre hallgat, és becsületes halásztelepülés a tenger partján. A tisztesség útjáról az téríti le, hogy 1530-ban Gudzsarat Szultánja a portugáloknak adományozza. Ezután már föltartóztathatatlanul követik egymást az események, 1661-ben Őfelsége a Portugál Király, leánya hozományaként, II. Károlynak, Anglia királyának engedi át. 1668-ban II. Károly évi tíz font járadékért bérbeadja a Kelet-Indiai Társaságnak. 1730-ban megépül a kikötő első dokkja. 1821-ben a Városháza. 1823-ban a Pénzverde. 1840-ben megalakul a Bombayi Bank. 1845-ben fogadja első betegeit a Grant Klinika. 1852-ben megindul a Külföldi Postaszolgálat, forgalomba kerül az első levélbélyeg. 1853-ban megindul a Városi Vasút. 1855-ben az első textilgyár. 1857: Bombaynek egyeteme van. 1860: vízműve. 1861: Városi Bírósága. 1865: Elöljárósága. 1867-ben kigyullad Bombay első gázlámpája. 1874-ben megindul a lóvasút. 1882-ben kigyullad az első villanykörte, 1905-ben megszólal az első telefonkészülék, 1907-ben megindul az első villamos. 1914-ben taxik Bombay utcáin. 1920: Bombayban megnyitják India első repülőterét. 1926: megindul az autóbuszközlekedés. 1934: megalakul a Királyi Indiai Haditengerészet. 1947: az angolok India Kapuján át elhagyják Indiát.

Ezek a tettes személyi adatai. Kis fantáziával kiolvasható belőlük a rejtett indíték, mely a gyilkost szörnyű cselekedetének elkövetésére bírta. Arra, hogy bestiális kegyetlenséggel végezzen egy védtelen ábránddal, mely életében az India Maradéktalan Megismerése nevet viselte.

E pillanatban az olvasó elnézését kell kérnem, hogy arcomat a kezembe temetem. Bármennyire is megedzettek az évek, nem tudom palástolni megrendülésemet. Rokoni kapcsolatban álltam az áldozattal. Az én ábrándom volt.

Olyan szép, olyan ifjú. Még előtte állt az egész élet. A napokban lett volna háromhetes.

 

 

A szerencse fia vagyok. Ezt kiabálta utánam a gondnok a Cochini-öböl partjáról. Be kell látnom, igaza volt.

Bombayt a turisztikai hírverés India Kapujának nevezi. Joggal. Noha a bombayi kikötő diadalkapura emlékeztető épülete, mely a repülőgép föltalálása előtt az Indiába nyíló kapuk legfontosabbika volt, a történelmi és a technikai körülmények megváltozása folytán sokat veszített jelentőségéből, a város fontossága semmit sem csökkent. Bombay nemcsak India, Ázsia közlekedésének is csomópontja. A Levegő Kapuja, mondhatjuk így is. A földet körberepülő óriásgépek közül a legtöbb leszáll itt. A Nyugat felől érkező utas itt teszi először indiai földre a lábát.

A hírverés szakembere mégis lódít. Bombay kapunak kapu, de Indiának már nem egészen India. Indiai város persze Bombay is, de úgy az, ahogy New York amerikai. Köztudomásúlag az amerikaiak többsége megegyezik abban, hogy New York nem Amerika. Mely megállapításban, mint a legtöbb túlzásban, az igazság ölt szélsőséges formát. Az igazság az, hogy a világforgalom gócpontjai neon-egyenruhát viselnek, a világváros kötelező formaruháját. Jellemüket zsúfolt mosolyuk rejti, gyakorlott szívességük kizárja a barátság lehetőségét. Bombay világváros, és mint ilyen, született hamis tanú.

A szerencse fia vagyok, hogy éppen most kerülök vele szembe. Nem azért, mert megtakarítok egy csalódást, és a prospektusok költői látomását, miszerint estelente a bombayi öböl a fények arany nyakláncát viseli, annak veszem, ami: fennkölt ostobaságnak; más okom van az örömre. Kienged bennem a görcs, végre elnyújtózhatom. Bombayt négymilliónál több ember lakja. Nem egészen négy napom van arra, hogy kiismerjem. Nem fogom kiismerni, ez több mint valószínű. Naponta egymillió ember – ez még annak az őrült kíváncsiságnak is sok, mely valamikor a történelem előtti időkben – tizenhat napja – éppen itt kerített hatalmába, vagy talán még korábban, már Beirutban, nem is tudom. Bombay puszta megjelenésével ráébreszt arra, hogy egy rögeszme rabja vagyok.

Rögeszmés megfigyelővé az tett, hogy India mindeddig kihívó aprólékossággal mutogatta magát. Még hatalmas méreteit is úgy sejtette, hogy a testét tárta a szemem elé, bazaltkeblét, dzsungelcsípejét, csupa megfigyelhető – rögzítendő! – részletet. Bombay azzal, hogy egészében megismerhetetlenül terül el alattam, végre megszabadít a felelősségtől. Egészében, ezen van a hangsúly.

Mert nem annak örülök, hogy a továbbiakban nem kell megfigyelnem. Nekem ez a szenvedély a véremben van, ez az én gyógyíthatatlan, írói alkoholizmusom. Annak örülök, hogy a továbbiakban nem nagyítón át kell figyelnem. Bombay világfias mozdulattal eltartja előlem Indiát, és ezzel minden visszakapja valódi méretét. Megfigyeléseim – a mégoly elmések is – visszanyerik eredendő esetlegességüket. India fölfedezése ezúttal elmarad. De tapasztalataim épp e fölismerés révén nyerik el valódi jelentőségüket. Egy író magánjellegű megfigyelései, ha az író csakugyan író, töredék voltukban is közérdekűek.

Hálás vagyok sorsomnak, hogy a kellő pillanatban érkezem. Ha utam kezdetén huzamosabban időztem volna itt, részletmegfigyelésekre pazaroltam volna az időt, a Teljes Megismerés bogarász-ábrándjára. Most, hogy van már mit mihez viszonyítanom, a távolságért jövök Bombayba. A fogalmazáshoz szükséges távlatért, ami nélkül meddő a legodaadóbb figyelem is. Búcsúzni, összegezni.

Jó kis szerencse az enyém. Az ördög diplomáciája álnokul komponálja az utamat. Íróilag. A rossz sejtelem, ami a Tadzs tövében kapott el, bizonyossággá erősödik. Püfölhetem majd az írógépet, hogy a nyelvem is kilóg. De hagyjuk a sirámokat! Ez a szakmám, magam választottam.

„Hölgyeim és uraim, szíveskedjenek öveiket bekapcsolni!”

Hanyag nézelődésnek álcázott figyelemmel sandítok ki a Dakota ablakán. Ez az, megvan. REPÜLŐMÖN ÖN AZ ÚR! Még a tehén is ugyanott legel, ahol a múltkor.

Ruganyos léptekkel haladok az izzó betonon. Engem itt várnak.

Mr. Pathak és a Befejezés.

 

 

Mr. Pathak feje körívekből van összeszerkesztve. Mr. Pathak nyakán egy beszélő bőrlabda ül. A bőrlabda orcái mélybarna teniszlabdák. Ha Mr. Pathak nevet, a teniszlabdák fölfelé csúsznak a bőrlabda homloka felé, és Mr. Pathak szeme vonássá szűkül, mint a zsákmányát vigyázó ragadozóé. A labdába ilyenkor egy párduc lelke költözik, egy gólratörő párducé. Mr. Pathak különben gyakran nevet, ez afféle tic nála. „Hihi” – mondja majdnem minden mondata végén. Így teszi ki a pontot, akusztikailag. Szerény, de érzelmes pont ez, Mr. Pathaknak szoprán hangja van.

– Kocsija csak holnap reggeltől lesz, most kerítek egy taxit, hihi.

Lakatlan, napverte sivatag. Aztán a gyér zöld dúsabbá válik. Kunyhónak is alig nevezhető nyomortanyák. Előbb egy-kettő, hírmondónak, aztán tengernyi. És mögöttük, majd közöttük is: égő betonszörnyek, üres szemgödrű felhőkarcolók. Délután két óra, a külváros haldoklik a naptól. Beljebb a város éledni kezd, útjai megtelnek autóval, emberrel, kővel, légszomjjal. Egy percre megállunk Mr. Pathak hivatala előtt, kiver a víz; egy Bombayban parkoló autónál nincs ideálisabb főzőedény. Megindulunk, de hiába, odaenyveztek a taxi üléséhez. A West End Hotel bejáratánál elismerően biccentek. Bombayé minden tiszteletem. Húsz kilométernyit autóztam benne, és nem láttam belőle semmit.

Mr. Pathak nyolcra jön vissza értem. Moziba megyünk, előtte sétálunk egyet.

A Marine Drive-on, Bombay híres tengerparti autóútján. A Marine Drive fényeit viseli nyakláncként a bombayi öböl, csak hogy tudjuk. A víz körme alatt csakugyan megcsillan a ragyogás piszka. De túl a fény határsávján fekete konoksággal locsog az öböl. „Hihi” – mondják a hullámok is. És igazuk van. Stoplámpát, neonfényt láthatok Pesten is. Beülünk egy bisztróba, Mr. Pathak még nem vacsorázott.

Mr. Pathak a filmművészet elkötelezett híve. Ez a bisztróban derül ki, miközben Mr. Pathak növényi vacsoráját fogyasztja, én meg egy Coca-Colás üveg mélyéről szívogatom az Északi-Jeges-tengert. Mr. Pathak tagja egy filmklubnak, ahol rendszeresen vetítik a világ filmművészetének figyelemre méltó alkotásait. Már amelyiket meg tudják szerezni. Antonionit, Bergmant még nem vetítettek; Mr. Pathak tőlem hallja először a nevüket. Bemutattak viszont néhány magyar filmet. Egyebek között Jancsó filmjét, a Szegénylegények-et is. Milyen sikerrel, érdeklődöm? „Ó, nagy siker volt, átütő siker.” Ennek örülök, mondom, ismerem a rendezőt, jó barátom. Mr. Pathak fölélénkül; ne mondjam, igazán? Mit rendez most Jancsó? Milyen a magyar filmgyártás helyzete? Milyen lehetőségeik vannak a fiatal filmeseknek? Magyarázkodunk, egymás szavába vágunk; vitatkozunk. Kezdünk jóban lenni. Hihi!

A filmklubba megyünk, az a mozi. Bombay nagy filmkedvelő, az indiai filmgyártás egyik központja. Talán ez az oka annak, hogy végre kezd fölengedni irányomban. A legváratlanabb helyen, a miniatűr nézőtéren. Azzal, hogy fölvonultatja előttem a klub közönségét. Indiában itt látok először blue-jeans-t, szmoking-garbót, beatlesfrizurát, miniszoknyát. A kivételezettség fanyar gőgje lengi be a nézőteret. Nem pusztán a divat térhódításának vagyok tanúja. Nem is csupán a filmszakmához tartozó vagy magukat odatartozni vélő „fejek” enyhén hóbortos viselkedésének. Többről van itt szó. A nadrág, a szoknya, a frizura – a Nagy Ábránd rekvizítumai. Bombay Nagy Ábrándjáé, hogy kiválhat Indiából, hogy beleolvadhat a világba. Karnyújtásnyira a nyomortelepektől megható ez a kozmopolita képzelgés. Az előttem levő sorban Paul McCartney bombayi utánzata egy szőke miniszoknya ájult keze felé csúsztatja a kezét. A barna kéz végigsimítja a fehéret, a fehér kéz lassan hanyatt fordul, a két tenyér légmentesen összeforr. Kialszik a fény.

A film kétségbeejtő. „Művészfilm”, egy holland rendező munkája. A főhős lelki bántalmakban szenved, felesége bujaságban. E kettő komplikáltan összefügg egymással. Időnként megjelenik a főhős rég halott atyja és kacag. Az Északi Lélek, háttérben a napsütötte Adriával mint természeti környezettel és ellenponttal. Az egyszerű, de fejlődőképes jugoszlávok reggeltől estig kólót járnak és hegedülnek. A főhős jól láthatóan egy köteg holland forintot nyom a kezükbe. A buja feleség szőke és hörög. Fények az Adrián, kezdjünk új életet. A rendező bonyolultan tehetségtelen, a filmje egyszerűen ostoba.

– Hogy tetszett?

Elmondom. Mr. Pathak nem ért egyet velem. A film nagyon érdekesen rajzolja meg az egyes európai népek lelki struktúrája közötti különbséget, nagyban hozzásegíti az indiai nézőt az európai szellem jobb megértéséhez. Az indiaiak többnyire egy kalap alá veszik az európaiakat. Ebből a filmből is kitetszik, mennyire helytelenül.

Eszembe jut a Szegénylegények átütő sikere. Hát persze. A néprajz diadala. Hogyan él a magyarság? Úgy, hogy a magyarság egyik fele folyton azt kérdezi a magyarság másik felétől: „A Sándor a sáncban van?” És a Sándor nincs a sáncban. Így él a magyarság, Mr. Pathak halálos biztonsággal meg lehet erről győződve. Derülnöm kell azon, hogy mennyi bennünk a jó szándék. Mennyire vágyunk egymás kölcsönös megismerésére. Csakhogy ez valamivel komplikáltabb művelet egy barna és egy fehér kéz egybekulcsolásánál.

– Látom, meghökkenti, hogy ennyien alszanak az utcán.

Éjfélre jár, a szálló felé tartunk. Nem hökkenek meg, készültem a látványra. Inkább elgondolkozom. Azon, hogy milyen szabályos rendben hevernek egymás mellett az alvók. Mint a kiteregetett gyufaszálak. Lábbal az úttest felé, az út haladási irányára merőlegesen fekszenek. Az utcán alvás itt nem érzelmi kérdés, hanem technikai. Kevés a hely, azért kell keresztbe feküdni a járdán. A fejüket pedig tanácsos a járda szélétől minél messzebbre helyezni, ez csak világos. Még mindig jobb, ha egy cipő tapos ránk, mint egy autóbusz kereke. A tapasztalat, a nagy mérnök, rendezte be így ezt a hálótermet. „S háltak az utcán” – a magyar költészet világában e kurta tényközléssel József Attila szíven döfhette az este érzéki varázslatát. Bombayban e megállapításnak nincs éle. „Hálnak az utcán” – ez itt lapos tájleírás. Olyan, mintha a tengerről megállapítanánk, hogy vizes.

Megérkeztünk, Mr. Pathak a kezét nyújtja. A holnapi viszontlátásra, hihi.

Kondicionált levegő, vetett ágy. Ki így alszik, ki úgy. Én mélyen.

Negyed kilencre megyek le reggelizni. Cseh turistacsoport az étkezőhelyiségben, tegnap érkeztek. Németül beszélnek a hindu pincérhez. Fényképezőgépeiket kupacba rakják a földön, zajonganak, integetnek. Majd kicsattannak a büszkeségtől, hogy itt vannak. Itt, a messzi Indiában.

A bennszülöttek derűjével bámulom őket.

 

 

India Kapujától egyórai hajóút az Elephanta szigete.

A kikötőben álló, valóságos kaputól. Bombay egy félsziget csücskében épült, a félsziget mögött hatalmas öböl kerekedik, itt található Bombay kikötője. A kikötő hullámtörőgátja maga a hatalmas kígyóra emlékeztető város. A város háttal fordul az Arab-tengernek; a kígyó tátott szájjal harap a tengerbe, a két állkapcsa közé szorult víztömeget Hátsó Öbölnek nevezik. A Hátsó Öböl partján húzódik a Marine Drive. Mi most a túloldalon vagyunk, a félsziget mögött elterülő öbölben, amit logikai alapon Elülső Öbölnek kéne neveznünk. Az elnevezések e helycseréje fontos dologra figyelmeztet. Bombayban azért van elöl a hátul, mert a város a kikötő szülötte. A kikötőt pedig érthető okokból a félsziget védettebb partján építették föl. Ez a szürke betonpofa itt, velünk szemben: Bombay festetlen arca.

A csillogással álcázott lényeg. A kikötő fontosságát méretei sejtetik. Egy órán át úgy távolodunk tőle, hogy valójában el sem hagyjuk. Mindössze annyi történik, hogy egyik szögletéből eljutunk a másikba. Kerülgetve a teherhajókat és lassan elcsúszva az öböl közepén horgonyzó romboló hóna alatt. Elephanta tíz kilométerre van India Kapujától. Ha Bombay egyet tüsszentene, bárkástul fölborulnánk.

De nem történik semmi rendkívüli, épségben megérkezünk.

A kőbe faragott összegezéshez.

Az elephantai Siva-templom Mahabalipuram hegybe vájt templomainak vér szerinti rokona. Egy eszme és nagyjából egy időben hozta létre őket. De itt, Elephantán mintegy a végső tanulságokat levonva.

Többféleképpen is. Elephanta alkotói szinte nagyzenekari hangzásra bírják a követ. Együtt van itt minden, ami a hindu művészetben lényeges. Maga a hindu szemlélet szerkesztődik itt eggyé a természettel; építészeti elgondolás, szobrászi megvalósítás, mesélőkedv, táncos mozgás egymást segítve és kiegészítve épül egyetlen templommá.

A csarnok, ami különben jóval nagyobb a mahabalipurami sziklacsarnokok bármelyikénél, alakját tekintve szabályos-szabálytalan sokszög. Húszszög egész pontosan. Ez úgy jött létre, hogy az építők a csarnok eszmei négyszögének, egy négyzethez közelítő téglalapnak oldalait a sarkokhoz közeledve „behajtogatták”. A csarnok alakja így három – közös középpontjuk áltat egymáshoz szögezett – mértani alakzatra bontható szét: két, kereszt alakban egymásra fektetett, hosszúkás téglalapra és egy rájuk helyezett négyzetre. Ezt a hármas-egy alakzatot, hogy ne essék tévedés, a csarnok oszlopai mintegy „tükörből nézve” megismétlik. A szimmetria e halmozásában nyoma sincs kényszeredettségnek, annyira magától értetődő és ugyanakkor olyannyira rejtett. A látogatók többsége csak annyit érzékel, hogy itt minden a helyén van. Sejtelme sincs arról, hogy a templomba belépve egy bonyolult számítás határozza meg minden lépését.

A látogatók többsége nem számolja meg az oszlopokat, így nem akadhat fönn azon, hogy a húszszögű csarnok sziklamennyezetét húsz oszlop tartja. Annál is kevésbé, mivel az oszlopok elrendezése másra irányítja a látogató figyelmét. Az eszmei négyszögből húszszögűvé „hajtogatott” csarnoknak három bejárata van. Ezek az eszmei téglalap keleti, nyugati és északi oldalának közepén találhatók. Déli oldalát a csarnok a hegynek veti. Az oszlopok látszólag csak az eszmei téglalap négy oldalának felezőpontjait összekötő egyeneseknek állnak sorfalat, azért, hogy folyosóként vezessék a látogatót; majd meglátjuk, hova. Az oszlopsorok e látványos kötelességteljesítése elleplezi a látogató szeme elől azt, hogy az oszlopok legfőbb feladata újból leszögezni a tényt: a húszszög három négyszöget szerkeszt egybe.

Különben is, az észak-déli „folyosón” haladva e pillanatban megérkezünk a csarnok középpontjába, és a kelet-nyugati oszlopsor szinte odahajítja tekintetünket az észak-déli tengelytől jobb felé eső Siva-hímtagra. Nem is közvetlenül rá, hanem miniatűr templomára. A kifejezést elephantai módra értsük, a templomocska bombabiztos sziklából épült; úgy, hogy a kelet-nyugati oszlopsor utolsó négy oszlopának helyén csak részben vájták ki az oszlopok közét, annyira csak, hogy négyfelől négy ajtó keletkezzék a sziklatömbben, melyeken át a tömb belsejéből kivájt szobácskába, a hímtag magántemplomába jutni. A hímtag a négyzet alapú helyiség középpontjában áll, így bármelyik ajtón át tekintünk a sziklaszoba belsejébe, a hímtagot a szemközti ajtó világos háttere előtt látjuk sötéten fölmeredni: egy sziklamozi légnemű vetítővásznán. Ez a látvány éppen eléggé lenyűgöző ahhoz, hogy a látogató tisztelettel gondoljon a templom alkotóinak építőmesteri tehetségére, mely még a fényt is képes volt építőanyagként alkalmazni. Továbbá arra is képes volt, hogy az oszlopsorokkal tagolt belső tér már-már túlzásig vitt rendjét egy kis szabálytalansággal üdítse. A hímtag az észak-déli tengelytől jobbra található, kegyhelyének a csarnokon belül nincs ellensúlya (a csarnokon kívül van, de ezt most hagyjuk). A látogató esetleg még azt is észreveszi, hogy a hímtag temploma megismétli az egész templom alapformáját, a négyzethez közel álló eszmei négyszöget; talán még az is eszébe jut, hogy ez már a negyedik négyzetforma a csarnokon belül: az első az eszmei, a második a „hajtogatás” révén a falak mentén létrejövő, a harmadikat a két „folyosón” kívül található négy oszlop alkotja, a negyedik pedig maga a törpetemplom. Tegyük föl, a látogató még azt is észreveszi, hogy itt egyetlen forma fokozatos megvalósításáról van szó; egy eszmei „negatív” fokozatos „előhívásáról”, melynek során a kezdetben csak elképzelhető formát először belevésik a kőbe, majd oszloppá faragják, majd épületté; világos, hogy az utóbbi két esetben már arról van szó, hogy a formáról hántják le a hegyet, és nem a formát süllyesztik a hegybe: a forma itt már „pozitív”. Tételezzük föl, hogy a látogató mindezt fontolóra veszi. A látogató akkor sem számol. A látogató semmi fontosságot nem tulajdonít annak a ténynek, hogy a hímtag szentélyében egy hímtag található, a szentélynek négy ajtaja van, és a négy ajtónál nyolc kőbe faragott ajtónálló áll őrt. A látogató nem számolni jön Elephantára, hanem a műélvezet végett.

Ezt elég rosszul teszi. Elephantán számokkal van kikövezve a műélvezet útja. A csarnokban húsz oszlopot számoltunk meg. Azért húszat, mert nem számítottuk az oszlopok közé a hímtag szentélyének falaivá lényegült négy oszlopot. Megtehetjük, hogy ezeket is oszlopnak tekintjük, mivel az oszlopok csak e négy oszlopot is közéjük tartozónak tekintve tükrözik híven a csarnok már említett hármas-egy alakzatát. A csarnoknak, ezt is említettük, három bejárata van. E három bejáratnál még további hat oszlop számolható meg. A csarnokban található oszlopok száma tehát attól függően, hogy milyen szempontból számoljuk meg őket: húsz, huszonnégy, vagy harminc. Mindannyian a húszszögű csarnok területén találhatók. Ezt a húszszögű csarnokot azért kellett négyszögűből húszszögűvé „hajtogatni”, hogy eléggé tagolt falfelület álljon a domborművek rendelkezésére. A csarnokban kilenc dombormű található.

Rakjunk rendet, állítsuk sorba számainkat. 1, 3, 4, 6, 8, 9, 20, 24, 30. E számsor szembeötlő jellegzetessége, hogy negyedik tagjától kezdve minden tagja az első három tag valamelyikének egész számú többszöröse. Három alapszámunk marad tehát: 1, 3, 4. Közülük kettőt ismerünk. A csarnoknak egyetlen olyan eleme van, melyből csak egy található benne: a hímtag, Siva hímtagja. Az Egy tehát maga Siva, az isten. A négy négyszögről már elég szó esett, a Négy a csarnok meghatározó száma. A Négy a templom, amit az építők az Egy istennek emeltek. De mi a Három?

Az olvasó elnézését kérjük, hogy az imént útját álltuk az észak-déli „folyosón”. Menjünk végig rajta, és ott áll előttünk a domborművek legfontosabbika, a Trimurthi, az isteni háromság jelképe. A Háromfejű Isten, aki Brahma, Visnu és Siva fejét viseli a nyakán. Az elephantai templomot úgy építették, hogy minden kőporcikája tanúsítsa: az egy istennek, a Három-Közül-Egynek emelték ezt a templomot. Egy négyszer négyszögű templomot, mivel az, aki egymaga Egy és Három, egyben a személytelen negyedik is: a Legfőbb Isten, maga az eszme, az Isteni Működés. Az eleven tér, amit a négy égtáj oszt négyfelé. Az elephantai templomba „beleépítették” a hindu szentháromságot. Úgy méghozzá, hogy egyes elemei között nem csupán matematikai összefüggés áll fönn, hanem geometriai-szerkezeti is: az elephantai barlangtemplom építészetté lényegíti a matematikát; a látogató, még az olyan agyafúrt is, mint a jelen fejtegetés szerzője, építészeti, tehát művészi rendként érzékeli mindezt. Csodálkozva, elakadt lélegzettel. Arra, hogy egy hittételt – egyáltalán: eszmét – így faragtak volna kőbe, nem tudunk példát. Ilyen átgondoltan és mégis üdének ható természetességgel. Mert idáig csak a szerkezetről beszéltünk. És az elephantai Siva-templom szerkezete csak annyi, mint a táncot kísérő dobszó.

A templom csupa tánc, csupa mozgás. A hindu hitvilág alakjainak valóságos fesztiválja zajlik a domborműveken. Itt van – különféle alakjaiban – Siva és felesége, Parvati. Visnu, akit egy madárszárnyú lény, Garuda hord a hátán. Itt ül egy lótuszon Brahma. Itt van Siva két fia, Kumara, a Háborúság, és az elefántfejű Ganésa, a Találékony Bölcsesség Istene. Varuna, a Vizek Ura krokodilján lovagol. Indra, az Istenek Istene Airavata nevű elefántját ösztökéli vágtatásra. Még Nandi, a bika is itt van, a Félig-Nő-Félig-Férfi könyököl rá, Siva hátasára. Szolgák, ajtónállók, törpék, angyalok – nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy maga a kőbe vésett mese van jelen a templomban. Maga a tánc, a ritmus, mert a fesztivál minden résztvevőjének lendülő karja, duzzadó melle, hajladozó csípeje van.

Ha van, ha el nem lőtték. A portugálok, ágyúval. Jézus nevében és a hittérítés reményében. Otrombaságuk mellett szánnivaló együgyűségükről is tanúbizonyságot téve ezzel. Hiszen mit is akartak e szerencsétlenek a maguk fennkölt ágyúgolyóival? Szétágyúzni a mesét. Amit India az ősidők óta őriz és ismer. Az elephantai domborműveknek „cselekménye” van, a domborművek egy mitikus film állóképei. A templom látogatói éppúgy „olvasták” őket, mint a Kathakali közönsége a táncot. És ha a Kathakali kapcsán mozdulatírásról beszéltünk, most kőbetűkről kell szólnunk. A domborművek egyes elemeinek nemcsak plasztikai, tehát érzéki jelentősége, hanem ikonográfiailag körülhatárolható, pontos jelentése is van. Amit egy életteli szobrászi mű közvetít a nézőnek. A Cheruthuruthyban látottak alapján tudjuk, milyen hatással. A portugálok mű és közönsége bensőséges kapcsolatát akarták szétágyúzni. Ehhez bizony nem a szobrokat, hanem a hindu fejeket kellett volna célba venniük. Szerencsére, a portugáloknak nem erős oldaluk a logika. A szikla pedig jó kemény, a domborművek néhány kar- és lábtörés árán megúszták a hittérítők lőporszagú buzgalmát. Így aztán most elmondhatjuk, hogy az elephantai Siva-templom a hindu művész természetes és művészi egybeötvözésére irányuló törekvését oly módon tudta megvalósítani, hogy az építészeti és szobrászi remeklés az ember vele született meseszomját is kielégíti. Az elephantai templom kőmozi is. A benyomások teljességénél tartunk ismét, hogy ne mondjuk: az eposznál.

És még nem végeztünk. Az elephantai barlangeposz egy vonatkozásban felülmúl mindent, amit eddig Indiában láttunk. Képes arra a föladatra, ami meghaladta mind Mahabalipuram, mind Madurai nagy tehetségű alkotóinak erejét; arra, hogy egyetlen műbe sűrítse a hinduság világszemléletét, egyetlen szoborban mintegy filozófiai összegezését adva Indiának. Szobrot mondunk és nem domborművet; a mű erősen kiemelkedik a falból, már-már elválik tőle, ezzel is hangsúlyozva megkülönböztetett fontosságát. A Trimurthi ez a mű, az Isteni Háromság ábrázolata.

Páratlan alkotás ez, nevéhez illően háromszorosan az.

Először is: szobornak remekmű. A föladat szinte hihetetlenül nehéz. Egy nyakra három fejet ültetni úgy, hogy az így létrejött alakzat természetesnek hasson, tehát ne valamiféle stilizált buzogánynak, már ez kemény próbának veti alá az alkotót. Ott van aztán a statika prózai nehézsége: egy nyak, még ha sziklából van is, nem bír megtartani három fejet, mivelhogy azok is sziklából vannak. Meg egy szobrászi-technikai: a szobornak úgy kell szoborként hatnia, hogy csak domborműként, tehát csak szemből tekinthető meg. A jellemzés nehézségeiről már nem is szólunk: olyan számosak. A szobrászi véső mind e nehézségeket – bájjal szinte – legyűri. Az első kettőt egyetlen műfogással: az istennek – mármint a velünk szembeforduló egyharmadának – jó széles a válla; így az istennek van is nyaka, hisz szemből van, meg nincs is, hiszen az oldalt és egyben hátrébb került másik két fejet a széles váll jóvoltából már nem a nyak, hanem a hirtelenül kiszélesedő test – maga a sziklahegy – tartja olyan szilárdan, hogy a fejháromságot még a portugálok ágyúgolyója sem bírhatta biccentésre. Csak jelezzük: a Trimurthi mellszobor. Ez is szobrásza talentumát bizonyítja. Épp a mell vonala az a határ, amelyiken túl a Trimurthi a világ legkövérebb szentháromságává dagadna. A három fej tehát voltaképpen egy terjedelmes gömbszeleten ül, eredendő aránytalanságukat magas fejdíszük ellensúlyozza; a fejdísz szerepe kettős, részben egyetlen formába csúcsosítja a három fejet, azaz felül lezárja a kompozíciót, részben előrebillenti egy kissé, mivel a fejdísz magassága a szembeforduló arc fölött a leghangsúlyosabb; ezáltal az egész szobor mintegy kibólint a hegyből, mozogni látszik tehát: élni. Annál inkább, mivel a vonásai is élnek. Ez utóbbi jelenség bővebb részletezésére, sajnos, nem vállalkozhatunk. A szobrászi tehetség lényegére nincs, nem lehet szavunk; az önmagáért beszél. Elégedjünk meg annyival, hogy az isten tűnődő is, haragos is, jóságos is, pontosan úgy, ahogy ez olyan összetett lényhez illik, amilyen ő. A Trimurthi épp attól remekmű, hogy van benne valami, amit már nem lehet tovább boncolni.

A Háromság Szobra azonban nemcsak művészi remeklés, hanem egy teljes hitvilág kőbe vésett jellemképe is. Másodszorra e minőségben késztet töprengésre. Siva színe előtt állunk és mégsem ott. Siva a hindu mitológia romboló istene. A Romboló azonban a Teremtő arcával fordul felénk. Az Isteni Harmóniát sugallva ezzel is, az egységet. A három arc közül a Rombolóé jobb felé néz, a Gondviselőé bal felé, a Teremtő felénk fordított arca valósággal hidat alkot köztük. A főhely tehát a Teremtőé. A templom viszont Siva temploma. Hogy van ez, kérdezhetjük joggal, Siva csak mellékszereplő lenne a saját templomában? Erről szó sincs. De, hogy miért nem, arra kétféle magyarázat kínálkozik. Az első szerint Sivát magát látjuk itt, amint személyében testesíti meg az isteni háromságot, ez esetben Siva nyakán ül Brahma és Visnu feje is. Aminél mi sem természetesebb, hisz Siva nyaka egyben az övéké is. A másik lehetséges magyarázat szerint itt magát az Isteni Működést látjuk, mely esetben viszont teljesen mindegy, hogy kinek a feje kinek a nyakán ül, hiszen az Isteni Működés úgy és olyan alakjában nyilatkozik meg, ahogy csak kedve tartja. A Brahmának áldozó hívő, akár szándékában áll, akár nem, Sivának és Visnunak is áldoz. A két magyarázat egyazon tételnek kétféle megfogalmazása. A tétel – gyarló fordításban – úgy hangzik, hogy nem a megjelenési forma a döntő, hanem a tartalom. Más szavakkal: a tartalom és a forma közötti összefüggés merőben esetleges. Az ésszerű gondolkodás számára tartalom és forma egyugyanannak a dolognak két oldala, mely egymás révén létezik. A Háromság Szobra perdöntő bizonyíték arra nézve, hogy a diplomácia nem azonos a dialektikával. A hindu vallás kifinomultan diplomatikus. Úgy hisz egyetlen istenben, hogy több alakban tiszteli. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse, meg kell tagadnia az ésszerű megismerés módszerét. Nem a spanyolviaszt akarjuk fölfedezni, megállapítani egy vallásról, hogy irracionális, hisz lényegénél fogva az. Arra akarunk választ kapni, hogy egy vallás, melyben annyi az eleven emberség, rugalmas tapintat, mint a hindu vallásban, miért hat hívőire bénítólag. A válaszadáshoz hívjuk segítségül a gondolkodás rendszertanát. Egy filozófiai rendszer életképessége alapkategóriáinak tisztázottságán múlik. A vallás is filozófiai rendszer, ha nem is ésszerű gondolatok rendszere. A vallás alapkategóriája az isten fogalma. A hindu vallás istenének nincs körülhatárolható személyisége. Isteni jellemvonásai közül a legfőbb, hogy még a maga mennyei mivoltában is határtalan. Megfoghatatlanul változó. Változásával épp a változás megismerhetőségét tagadó. Ebben áll, „dialektikájának” bénító volta. A hinduizmus, mondtuk még Delhiben, a Birla-templomban, esetlegesnek tekinti az ember személyiségét. Azért, mert az istenét is. Ez a Trimurthi második tanulsága.

A harmadik részben ebből következik. A Háromság Szobrának három feje van. E megállapításunkat nem tréfának szánjuk. A hindu szobrászat valóságérzéke közismert. Elég legyen itt a testi szerelem meghökkentően realista ábrázolására utalni. Ennek alapján szükségesnek tartjuk föltenni a kérdést: milyen meggondolás alapján farag egy szobrász három fejet egyetlen nyakra? Művészi meggondolásra gondolunk, a vallásit már érintettük. Nyilván azért, hogy az ellentétek egységét érzékeltesse. Akárcsak a Félig-Nő-Félig-Férfi alkotója. És most bárki fölteheti a kérdést: mit okvetetlenkedünk itt? Picasso Guernicá-ján nem három szeme van-e a bikafejnek? Chagall nem fest-e önarcképén hét ujjat magának? És Salvador Dali képén, A Polgárháború előérzeté-n nem egy csontgyűjteménynek van-e hús-vér feje és női keble? Irigykedünk talán, hogy a hindu művészet századokkal az európai előtt fölfedezte a „parttalan realizmust”? Jogos kérdések ezek, épp azért tisztázásuk elengedhetetlen. A Trimurthi és a Guernica közti hasonlóság merőben esetleges; más-más meggondolásból van három feje az Isteni Működésnek és három szeme Picasso bikájának. A görög művészet és a belőle származó európai arra a banális fölismerésre épül, hogy az embernek egy feje van. E fölismerés akkor válik művészi fontosságú rendezőelvvé, ha szemügyre vesszük, hogy mi minden fér ebbe az egyetlen főbe, az ellentéteknek micsoda özöne. A görög művészet a határok közé szorított embert érzékeli határtalannak. Innen óriási feszültsége, mondjuk ki: drámai jellege. Nemcsak a dráma általa föltalált műfajában, egész művészetszemléletében. A határtalan feszül benne önnön határának, a halhatatlanság a halálnak. Drámaiság tekintetében a kereszténység, mely az emberi létezés drámáját egyetlen szereplő drámájába, a Jézuséba óhajtja sűríteni, egyeneságú leszármazottja a görög világszemléletnek. Európa a reneszánszban születik újjá, attól, hogy a kereszténység újból találkozik a görög szellemmel. A reneszánsz Európa művészetének máig legfontosabb meghatározója. Picasso is a reneszánsz talaján áll: szöges bakancsban és kezében kalapáccsal, mellyel a kipróbált alapzatot kívánja összezúzni. Azért, hogy darabjai összeilleszthetők legyenek. Picasso azért fest három szemet a bikának, hogy ezzel érzékeltesse: a Guernicá-t leromboló repülőgépek az embernek az ellen a joga ellen intéztek támadást, hogy emberi tulajdonságai legyenek. Chagall a korlátokat feszegető művészt festi meg hét ujjal a kezén. Salvador Dali pedig egyszerűen „összekeveri” az ember alkatrészeit, hogy ezzel érzékeltesse az emberi jelenség veszélyeztetettségét. Mind a három művész drámai hatásra törekszik. A drámai ellentét végletekig való fokozásával követeli a föloldást.

Gyökeresen más a hindu szobrász módszere. Az ellentétek egybefogására törekszik ő is, de ő nem kiélezésük, hanem elsimításuk által. Az így létrejövő egység lehet művészi – esetünkben csodálnivalóan az –, de drámai soha. Van-e a világirodalomnak egyetlen drámája, melynek diplomata a hőse? Ne tévesszen meg bennünket az, hogy a hinduság művészete tele van „drámainak” ható mozgalmassággal, „cselekménnyel”. A puszta cselekmény még nem dráma. Egy történet attól, hogy csattanója van, még nem válik drámaivá. A mese hőse, bukjon el bár a mese végén, nem drámai hős. A dráma a végletek műfaja, a helyzetek kiélezéséé, a jellemek ütközetéé. De minek élezze a helyzetet az, aki szerint idővel minden belebékül a Nagy Egységbe? Minek induljon csatába az, aki szerint győzni és veszteni egyugyanaz, mert ő az, aki győz és ő az, aki veszít. Drámai helyzetbe csak olyan jellem kerülhet, melynek erős kontúrjai vannak. A hindu művész pedig éppen a körvonalak elmosására törekszik. A mozgást végtelen állapotnak tekinti, változatlan állandónak, következésképp – és ez művészetének nagy ellentmondása – mozdulatlannak. Ettől olyan békés az Isteni Ajkak mosolya. Az isten változva is változhatatlan, a Trimurthi az isteni passzivitás kőbe faragott jelképe.

És ezzel közeledünk a harmadik tanulsághoz. Korunk a létezés drámáját éli. Cselekvési lehetőségeinek korlátozott és igényeinek határtalan volta között olyan ellentét feszül, mely az emberiség történetében páratlanul drámai helyzetbe hozta. Ezt a drámát India is éli, még akkor is, ha nem akar tudomást venni róla. A történelem Indiára is kiosztotta a szerepet, a nyomorúság és a küszködés drámai szerepét. India, mást nem tehetett, vállalta a dráma ráeső részét. Azzal, hogy megszabadult az angoloktól, hogy a maga lábára állt. De ezzel szinte a tudathasadás szélére került. Teremtő erejét arra kéne használnia, amire még soha nem használta, a hétköznapok cselekvő formálására. India teremtőereje szinte fölmérhetetlen. Az elephantai templomnak az Isteni Háromságot számokból szoborrá fokozó remeklése nem tekinthető csupán mesterségbeli bravúrnak. A Trimurthi temploma meggyőző bizonyítéka annak, hogy a hindu szellemben rejlő erő képes a világot a maga képére formálni. De ezt az erőt vallási fogantatása ma mintegy idézőjelbe teszi. Az a világ, melyet Elephanta máig ható érvénnyel kőbe szerkesztett, visszahozhatatlanul elmúlt. Ennek beismerése az egyedüli esély arra, hogy Elephanta – a teljesség igényének hagyományaként – föltámadjon. Korábban már mondtuk, India modernizálása egy vallási reform kérdése. E megállapításunkat még azzal is megtoldhatjuk, hogy gondolkodásának mélyreható reformja nélkül India még a maga által megteremtett szellemi értékek jogos tulajdonosának sem tekintheti magát. Elephantát csak meghaladva lehet folytatni. Indiát ősi hagyománya kötelezi leginkább a megújulásra. Ez a Trimurthi harmadik, végső tanulsága.

 

 

– Nézzék – mondja nevetve a guide, amikor kilépünk a templom küszöbén –, az is egy fallikus szimbólum!

Indiának három atomreaktora van. Kettő közülük itt működik, a bombayi öböl partján. A guide az egyik csúcsos épületre mutat. Így kapcsolódik össze, mondja, a régi az újjal.

Hálásan bámulom a kikötő szürke betonpofáját. Akárhogy is fogadott Bombay, a lényeget – igaz, Elephanta közvetítésével – ő értette meg velem. A lényeg az, hogy a guide megállapítása nem több jól hangzó szellemességnél. India épp attól szenved, hogy mindeddig nem tudott hidat verni templomai és atomreaktorai között. Elephanta úgy ül a bombayi öböl szájában, mint hajótörött a sziklán.

A kikötő előtt hiába keresem a kocsit. Káromkodva vándorolok egyik rendszámtáblától a másikig, eszményi célpontot nyújtva a kormány valutamonopóliumát kijátszó üzéreknek.

– Dollárt, fontot, márkát veszek, Sir!

Majd amikor erre nem reagálok:

– Ön asszonyi ölelésre vágyik, Sir. Tudok egy olyan házat, ahol kivételes gyönyörökben részesülhet, Sir.

Végre befut a kocsi. Mr. Pathak miatt késett, magyarázkodik a sofőr. Bevágom magam a hátsó ülésre, a gyönyörök ügynöke legyint, mi meg berregve elsüllyedünk az autóözönben.

Bekopogtam India Kapuján.